Reggeli Sajtófigyelő, 2008. március - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-03-08
8 önkormányzati és a parlamenti választásokat. Ilyen ország ez, akik eddig siettették, sürgették, mármár hisztérikusan, az előrehozott választást – például államunk eleje, Basescu – , azoknak most hirtelen ráér a dolog, viszont akik eddig az előremenekülés stratégiáját jó ideig eredményesen alkalmazva ellene voltak, most már választanának, idő előtt. Megsúgom: nem jön be a számításuk, júniusra legfeljebb vadonatúj polgármestereink, újrafazonírozott tanácsaink lehetnek, helyenként persze megtartva a sikeres arcokat, ám mostani képviselőink és szenátorain k év végéig bizonyosan a Nép Házában tölthetik dolgos hétköznapjaikat. Hiszen elég csupán egy kis időhúzás, alkotmánybírósági beadvány, s az előrehozott választás szerelvénye kifut a menetrendből. A helyhatóságit pedig nemigen lehet halogatni, nyáron csak a bolond megy választani. Érvek, jó érvek persze mindkét megoldás mellett lennének. Jó érv, igaz érv, hogy a jelenlegi helyzetben, húszszázalékos parlamenti támogatottsággal, nem lehet igazán hatékonyan kormányozni, fontos kérdésekben szinte lehetetlen kon szenzusra jutni. Akkor sem, amikor politikán felüli szempontok kellene hogy vezessék az egyetértést, például a transzplantáció kérdését rendezni hivatott jogszabály elvérzése aligha szerez dicsőséget bármelyik alakulatnak is. Az is igaz, hogy a mandátumból hátralevő jó fél évet értelmesen is el tudná tölteni a kabinet, vannak fontos projektek, sürgető feladatok, ott a gazdaság odafigyelést kívánó helyzete, amelynek most árt minden átmenetiség, kuszaság. Ott az igazságügy, az új miniszter alatt meg sem meleg edett a bársonyszék, pedig lenne dolga elég a fiatal szakembernek, akit szabályt erősítő kivételként mind a kormányfő, mind az elnök támogat. Az eddigiekhez képest részletkérdés, hogy a romániai magyarság s az ő politikai szervezetei mennyire felkészültek e kettős megmérettetésre. Úgy hiszem, nem eléggé, bár az is ugyanúgy igaz, hogy a helyi témák előtérbe kerülésével a két választás egyidejűsége pozitívan hathat a szereplésre. Más megközelítésben viszont érdekes főpróbája lehet az együttműködésnek vagy a v ersengésnek a május végi helyhatósági meccs, abból még levonhatók bizonyos tanulságok. Az utóbbi napok a közeledés esélyének romlására engednek következtetni, s félek, a közelgő ünnep, március 15. sem feltétlenül arról szól majd, mi köti össze a két oldalt . Tartok tőle, hangosabb lesz a populizmus, az egymásra licitálás az ünneplő sokaság előtt, még akkor is, ha a funari vízió a székelyek köztársaságának kikiáltásáról a valóságtól messze elrugaszkodott. Mint annyi minden ebben az országban. vissza Nemzeti minimum – nem illúzió Erdélyi Riport 2008.03.07. Pomogáts Béla Az elmúlt napokban olvastam a budapesti Népszabadságban egy különben meggyőző retorikával megírt publicisztikát, amely azt kívánja bizonyítani, hogy a „nemzet i egység” eszméje és igénye tulajdonképpen olyan politikai és erkölcsi követelményt jelent, amelyet sohasem lehetett érvényesíteni a magyar történelemben, következésképp ez az eszme a nemzeti „mítoszok” körébe tartozik. A kiváló amerikai magyar történész ( a New Yorki Columbiaegyetem emeritus professzora): Deák István Búcsú a nemzeti egység mítoszától című írására gondolok, amely a lap február 9i (szombati) számában, tehát kitüntetett helyen került az olvasó elé. Az írás számos megállapításával és követke ztetésével természetesen magam is egyetértek, mi több, ki tudnám egészíteni ezeket a magam tapasztalataival, a végkövetkeztetéssel, nevezetesen azzal, hogy a „nemzeti egység” eszménye valójában csupán szilárdabb jelentés nélküli politikai mítosz, mégsem tu dok egyetérteni. És egyet nem értésemet azért szeretném rögzíteni, mert ez esetben nem csak egy politikai idea valóságtartalmáról van szó, hanem a magyarság (a magyarországi és a határon túli magyarság) egyik legsúlyosabb történelmi és strat égiai kérdéséről, amelynek értelmes megválaszolását nem lehet elhárítani, ha valóban úrrá akarunk lenni jelen gondjainkon és el akarunk indulni valamiféle közös megoldás felé. De hadd idézzem a szóban forgó írást: „A teljes nemzeti egység feltételezése bár hol és bármelyik korszakban, nemcsak történelmietlen, hanem káros is, mert a közvéleményt vágyálmokba ringatja.” Ezt követően a szerző a magyar történelem közismert eseményeire hivatkozik, így a mohácsi csatára, amelynek tragikus kimenetelét sokak szerint az okozta, hogy Szapolyai János erdélyi vajda serege tétlenül nézte, hogy a király (egyébként részben német és cseh zsoldosokból álló) haderejét lemészárolják a törökök, hivatkozik arra, hogy Thököly Imre tatár rablóseregek élén tört be Erdélybe, hivatkozi k arra, hogy a „Rákóczifelkelés idején (…) ezrek szolgáltak hol kurucként a fejedelem, hol pedig labancként a Habsburgok zászlaja alatt”, és hivatkozik az 1848 – 1849es szabadságharcra, midőn a Debrecenbe menekült országgyűlésben a radikálisok és a békepár tiak kölcsönösen lehazaárulózták egymást. És természetesen hivatkozik az 1956os forradalom történetére, mint írja: „számításba kell vennünk azt, hogy november 4e után igenis voltak jó néhányan, akik fellélegeztek, hogy vége a veszélynek és a zűrzavarnak” . „Vajon nem lehetséges – teszi fel a továbbiakban a kérdést – , hogy többen azok közül, akik 1956.
