Reggeli Sajtófigyelő, 2008. március - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-03-07
27 Magyarország okosabb volt, nem áldozta fel magát angol ígéretért. A magyar diplomácia mindvégig elkeseredett küzdelmet folytatott annak érdekében, hogy egyrészt minél kevesebb áldozattal járjon a kénysz erű háborús részvétel, másrészt, hogy ezt lehetőleg értékeljék a nyugati hatalmak. Nem szabad figyelmen kívül hagyni a magyar nép félelmét a bolsevizmustól, ami minden rendelkezésre álló tapasztalat és információ szerint a nagyobb veszélyt jelentette, megt etézve a trianoni átok visszaállításával. Az idő mindezt igazolta. A Magyarországon így létrejött szemlélet alakította a nemzeti közvéleményt, amely az ország vezetőinek ingadozásával szemben a haza védelmének határozott vállalását követelte. Erejét jelzi, hogy a soron következő kormányok egyre inkább vállalták a háborús részvételt, de gondjuk volt rá, messze nem annyit, amit a németek követeltek. „A hazai köztudat igen keveset tud az 1945 utáni nyugati magyar emigrációkról. A nyilvános fórumokat ezzel ka pcsolatban is a félrevezető hamisítások és rágalmak uralták, szinte a kommunizmus utolsó pillanatáig. Borbándi Gyula erről egy rendkívül alapos, forrásokkal és pontos adatokkal alátámasztott, józan és elfogulatlan értékelést készített 1985ben, itthon ez a rendszerváltozás hajnalán jelent meg, de viszonylag kevesen ismerik, még kevesebben tanultak belőle.” Valóban keveset tudnak otthon az emigrációkról, és éppen a legnépesebb emigrációról, az 1945ben nyugatra majd nagyrészt tengeren túlra került mintegy egymillió magyarról tudhatnak a legkevesebbet. Ez a tömeg nem szívügye a mai sajtónak, könyvkiadóknak. A szemlézett írás szerzôje is röviden intézi el őket: „Sokan ma is egybemossák az 1945ös és az 1947es magyar menekülteket. Borbándi ugyan helyesen rám utat, hogy az 1944 végétől elmenekült mintegy egymillió magyar többsége nem volt nyilas, vagy akár jobboldali, de politizáló részük nem ismerte el az 1945ös választások nyomán alakult kormány legitimitását és a királyság eltörlését, és a demokrácia megőrz éséért küzdő itthoni politikusokat, sőt jószerivel az egész népet kommunista kollaboránsnak tekintette.” Borbándi Gyula nagyon szorgalmas ismertetője az emigrációnak, nélküle még gyérebb lenne a rólunk elérhető kép Magyarországon, de minden korrektsége é s mértékletessége mellett Borbándi részrehajlósága az „1947es emigránsok” iránt azért is káros, mert az emigrációról szóló egyéb összefoglaló munkák hiányában szinte csak az ő írásaihoz nyúlhat az emigráció otthoni kutatója. Őtőle tudja J.G. úgy, hogy: „Nagyon kívánatos lenne ugyanakkor tudatosítani, hogy az 1947 / 48as kommunista hatalomátvétel következtében egy politikai súlyban és szellemi erőben egyaránt kimagasló magyar emigráció jött létre NyugatEurópában és Amerikában.” Majd odébb: „Ez a »47es« emigráció nemcsak kiváló egyénekből állott, de volt esélye a sikerre, a »győztesként« történő hazatérésre is.” Tény, hogy a ’47es (nemcsak a ’45öshöz mérten, de önmagában is csekély számú) réteget felkarolta Amerika, de az 1956. november 4i fordulat után hamarosan szélnek is eresztette őket, jeléül annak, hogy letett minden olyan politikáról, amelynek érvényesülésekor alkalmazná őket egy magyarországi hatalomépítés céljaira. A kocka elvettetett, a kétpólusú világhatalom főszereplőinek a külvilág részé re antagonisztikus megjelenítése során, másszóval a hidegháborúban, a végső megoldást előkészítő tartósabb állapot idején nem kellettek már a „rabnemzetek” Amerikában létrehozott nemzeti bizottmányai. „Ez a »47es« emigráció nemcsak kiváló egyénekből állo tt, de volt esélye a sikerre, a »győztesként« történő hazatérésre is. Pontosabban a hidegháború kezdetén úgy látszott, hogy erre reális esély van.” Borbándi eléggé fölnagyította a 47eseket, de ilyen megállapítást nem tett. Tény, hogy Amerika foglalkozott a „rab nemzetek” (captive nations) emigrációinak a felkarolásával, de visszatekintve, nyilvánvaló, hogy ez is csak a szovjetellenesség látszatát szolgálta. Amikor komolyra fordult a dolog (1956), nem illettek bele az amerikai tervekbe. A klasszikus értel emben vett, tehát olyan politikai emigráció, amely a hatalomból elkergetettek gyülekezete volt, kis hányadát tette ki a három emigrációs hullámnak. A nyilasok még hosszú éveken át frakcióztak egymásközt a virtuális hatalom pozícióiért, az eszmei örökség tu lajdonjogáért, a nemzeti jelző és jó hazafiúság kisajátításáért. A ’47esek a bolsevista hatalom mellékhelyiségeibôl jöttek ki a nyugati országok oltalmában keresni a visszatérés
