Reggeli Sajtófigyelő, 2008. február - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-02-28
32 beleszaladtam az akkor illegális pristinai albán egyetem rektorába. Oktatókat toborzott. Az albán programokat kiszorították az egyetemről, tulajdonképpen föld alatt létezett valahogy az egés z főiskola. Lakásokban albánul órákat tartottak, diplomákat is adtak. Nem voltak könyveik, laboratóriumaik. Nem tudom, mennyire volt rendszerbe szervezve az egész. A színvonal, gondolom, több mint siralmas lehetett. De hát itt úgyis ellenállásról, nem pedi g tanulásról volt szó. A rektor engem is rá akart beszélni, jöjjek le – legalább egy rövidebb időre – órákat tartani. Lehet angolul vagy németül is. A hallgatók beszélnek nyelveket. A biztonságomat egy ilyen albán projektben szavatolni tudja? Hebegett. Gyá va voltam, nem mentem le. Később jártam néhányszor albán kisebbségi területeken. Valahol otthon még őrzök egy koszovói naptárat Clinton, a Felszabadító képével. Decemberben beszélgettem M.mel. Albán politikus. Valamikor emigráns, egy ideig volt gerilla is . Most Macedónia miniszterelnökhelyettese, az albánok emancipációjáért felelős ember a kormányban. Még Jugoszláviában jól ismert magyarokat. Vagy legalábbis határozott véleménye van rólunk. A jugó erőtérben az albánok és a magyarok sorsa szerinte összevet hető. Nemszlávok voltak szlávok között – magyarázza. De a két nép nagyon másmilyen. A magyarokat is kemény kőből faragták, de a történelem legömbölyítette őket. Vitetik magukat a vízzel. Kavicsok. Az albánok éles kövek, tele vannak élekkel, repedésekkel. Felsebzik, aki kézbe akarja venni őket. A hasonlat szép. De fogalmam sincs arról, hogy igaza lehete. Mindazonáltal figyelemreméltó ez az újabb hirtelen érdeklődés Erdélyben a koszovói modell iránt. A két tartomány sorsa, működésmódja, geopolitikai környez ete, külső kliensi/patrónusi függései, kisebbségi/többségi viszonyai, gazdasági lehetőségei jobban nem is különbözhetnének egymástól. Épeszű ember itt nem párhuzamokat, hanem totális szembenállást észlelhet igazán. Minden más. Azt hiszem, ezt azok az erdél yi magyarok (és az a néhány román, aki megint velük riogatna) is tudják, akiket az albán függetlenség most annyira érdekel. Erdélynek számtalan okból nincs és sohasem volt köze modellszerűen a pristinai történésekhez. Erdély és Koszovó nem egymás elágazása i. Sőt, lényegileg Erdély és Koszovó egymás ellentétei. Van, aki számára a képlet világos. Egy jól behatárolt területen valahol létezik egy etnikai többség. A nemzetközi jog, a fennálló rend és a létező hatalmi szerkezetek ezt az etnikai csoportot kisebbsé gként falazzák be egy többségi államba. S a kisebbség mégis megtalálja a módját annak, hogy olyan konfliktust építsen fel, amely – megfelelő patrónusokat megmozdítva – elvezet az elszakadásig, a teljes függetlenségig. Kibújik a falak mögül. Megteremti a sa ját nemzetállamát. S azt elismerteti olyan körülmények között, amikor ez az állam egyébként gazdaságilag, logisztikailag, infrastruktúrájában stb. belátható időn belül önmagában nem is lesz fenntartható. S amelynek számláit még a legrózsásabb számítások sz erint is évtizedekig a nemzetközi közösség fogja a szó legszorosabb értelmében fizetni. Ráadásul örömmel. Hát nem ez az egyik lehetséges kisebbségi álom? Érteni vélem, hogy minden közügyekről töprengő csoportban – többségiben, kisebbségiben – felmerül a „m i lett volna?” vagy a „mit tehettünk volna máskor másként?” kérdése. S hogy vannak romantikusabb vagy radikálisabb vagy egyszerűen bővérűbb csoportok, amelyeket vonzanak a drámai gondolatkísérletek. S ha vannak konfliktusok után, de alapvetően a többségbe sikeresebben integrálódó, ám az együttélés történetéből következően vagy annak mai hétköznapjaiban felsértett kisebbségek, akkor e modellek ott nyilvánvalóan sokakat érdekelhetnek. Egy békés közösségben is lehetnek olyan egyébként szintén békés emberek, ak ik esetleges felhalmozódott frusztrációikat rávetítenék egy másik történetre. S akik úgy nézik a balkáni függetlenség új drámáját, mint az egyszerű mozinéző a hős szerelmi kalandját a világszép szőkével. Tudja, hogy neki ilyen nem jut, de azért szívesen od aképzeli magát a hős helyére. Az egészet megmosolyoghatjuk, vagy hihetjük azt, hogy az ilyen néző képzelgései a házasságát bomlasztják. De hát végül is mindennek inkább az ellenkezője történik. A mozivászonhoz kötődő fantáziák az esetek igen nagy többségéb en stabilizálják, lenyugtatják, elviselhetővé teszik a néző hétköznapjait. A tájékozatlanabbak európai vagy kaukázusi kisebbségi miliőkben most valahogy így élhetik meg a mai koszovói történéseket is. De hát ez mind mellékes ahhoz képest, hogy ha már erdél yi magyarok gondolatkísérleteket végeznek, akkor azokban önmagukat nyilvánvalóan nem az albánokkal, hanem a szerbekkel kellene azonosítaniuk. Miközben 80 éve Trianonról beszélünk, hogy nem vesszük észre, hogy a szemünk előtt játszódik le egy szomszéd orszá g Trianonja? Amelynek egyébként utolsó stációja Koszovó elszakadása. Tudom, Jugoszlávia nem az egykori Magyarország, más a története, más a nemzetközi erőtér. Más hagyományok foglyai, talán többségükben másmilyen vérmérsékletűek lakói. S a különbségeket mé g sokáig sorolhatnám. De hogy nem tűnnek fel a párhuzamok? Végül is létezik egy soknemzetiségű ország. Ahol a lakosság felét egyetlen nép, a szerbek teszik ki. Akik elitje sok vonatkozásban otthon is erőből politizál. S amelytől a többiek tartanak. S hogy ne szaladjanak széjjel, különböző kompromisszumokkal létrehoznak egy olyan egyensúlyt, amelyben valameddig mindenki magát biztonságban érzi. Azután az egyensúly érzése gyorsan eltűnik. A polgárok egyik fele menne a saját kis nemzetállamába. S vinné/viszi m agával – most már kisebbségként – a közöttük élő, többnyire ott őshonos szerb
