Reggeli Sajtófigyelő, 2008. február - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-02-28
33 csoportokat is. A nemzetközi közösség meg, némi habozás után, elismeri a bomlást. Sőt, esetenként bizonyos szempontból elő is segíti azt. A történelmi vesztesek, vagyis a szerb e lit, a nemzeti értelmiség vagy a hirtelen kisebbségi sorsra jutott egykori többségiek e történéseket nem akarják elfogadni. És amíg 1918ban a Monarchia hadserege felbomlott, 1991ben a jugoszláv hadsereg is – többségében szerb vagy szerbérzelmű tisztikará val – köszöni, jól van. Nem akarja lábhoz tett fegyverrel végignézni állama felbomlását. Vagyis itt egy „Trianonszerűség”, amelyben az egykori többségi, vagyis szerb vesztesek az 1918as magyar reakciókkal szemben egy radikálisan másmilyen logika szerint kezdenek viselkedni. Nem hajtják meg a fejüket a történelem előtt. Véres polgárháború robban ki. Amelyben a szerbek szakaszonként, de kikerülhetetlenül vesztenek. S a többiek szemében most már ellenségként, az új államokba került falvaikat, városaikat vagy negyedeiket is el kell hagyniuk. Hiszen a többiek, a lehetséges partnerek is felmondják a történelmileg kialakult együttélési sémákat. Vagy ezek, vagy mi – fogalmazzák meg maguknak a polgárháború győztesei. S a győztesek százezreket valóban elűznek. Önkén t vagy közvetlen kényszer hatására együttesen talán egymilliónál több ember válik menekültté. E történet utolsó fejezete Koszovó. Amely kétségtelenül a szerb kultúra kialakulásának egyik színhelye. Ezt később mitizálhatták, s mi természetesen nem szeretjük a mítoszokat. De hát ebben a modellben Koszovó kétségtelenül a szerb Erdély. Az összszerb nemzeti identitás (egyik?) meghatározó hivatkozási pontja. Amelyben egyébként a török időktől kezdődően fogyni kezdenek a szlávok. De ahol, ha hinni lehet a nem túl régóta rendelkezésre álló etnikai adatoknak, a 20. század elején a szerbek még nincsenek kisebbségben. Az albán népességrobbanás azonban néhány nemzedék alatt újrarendezi a tartomány nemzetiségi szerkezetét. Az albánok többségbe kerülnek. S lényegében a h atvanas évekből elindul egyfajta csendes hidegháború az új többség és a történeti jogaira hivatkozó, korábban meghatározó népcsoport között. Ettől kezdve a történet itthon is jól ismert. A kis helyi hidegháború valódi összecsapásokba torkollik. A rémült sz erbek egyre erőszakosabb eszközökkel próbálják megakadályozni az albánok térnyerését, s azon túl kulturális magára találását. A radikalizálódó szerbek radikalizálják az albánokat. 1998 táján már valódi partizánháború folyik. A jugoszláv hadsereg brutális a z albán felkelőkkel szemben. Azok még a hadsereggel szemben gyengék, de az ottani szerb parasztokon – ugyanígy vért ontva – azért boszszút állnak. S végül elindul egy – kétségtelenül szerb kényszerelemekkel indukált – albán meneküléshullám. A világ népirtá sról beszél. A nagyhatalmaknak, amelyek képtelenek voltak megakadályozni a boszniai mészárlást, rossz a lelkiismeretük. Elindul a NATObombázás, majd az oroszok közvetítette kompromiszszumnak megfelelően a szerb hadsereg kivonul a tartományból, mely lényeg ében nemzetközi protektorátussá válik. Kiderül, hogy genocídiumról szó sem volt. De ez most már senkit sem érdekel. Az ott lakó szerbek nagyobb része elmenekül, kisebb részük nemzetközi csapatok védelmét „élvezve”, enklávékban kitart. De a csapatok jelenlé te sem akadályozza meg, hogy radikális albán fegyveresek azóta ne öljenek rendszeresen szerbeket, hogy szisztematikusan a többség ne pusztítsa a kisebbség hátramaradt, esetenként unikális templomait, kolostorait. Hogy ne robbanjanak ki gyújtogatásokhoz vez ető zavargások. De hát a Balkánon a bosszúnak, úgy látszik, ma is megvannak a maga rítusai. Önmagukról is gondolkodó magyarok számára következésképpen a koszovói történet elsősorban nem az albánokról, hanem a szerbekről szól. S nem utolsósorban arról, mi l ett, mi lehetett volna Trianon után a Kárpátmedencében, ha az érintettek nemzetfelfogásai nem olyanok, amilyenek. Ha a magyarországi elitek erősebbek. Ha Horthy nem a franciák megszállta Szegeden készül az új életre, ha számára Budapestet nem román csapat ok „szabadítják fel”? S ha a magyarországi elitben lettek volna Milosevicek? Lehetnek válaszaink. Valószínűsíthetőségükről fogalmam sincs. E kérdéseknek nincs, nem lehet közük rendszeres gondolkodáshoz a történelemről. De közük lehet ahhoz, hogy végiggondo ljuk, mi lehet az alternatívája ezen a vidéken még a legártatlanabb gondolatkísérletben is az etnikai béke felmondásának. Hogy felfogjuk, milyen lehet ilyen előtörténet után a szerb állam egyetlen számottevő kisebbségének maradni magyarként a Vajdaságban. S talán magam azon is eltöprengek, ha az 1918 utáni magyar elitek, mert esetleg nagyobb szabadsági fokkal, nagyobb erőforrások felett rendelkezve másként döntenek, és radikálisabb megoldásokkal próbálkoznak, publikálhatnám e szöveget most magyarul Nagyvára don? vissza Készítette: Boér Krisztina
