Reggeli Sajtófigyelő, 2008. január - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-01-21
20 kell jelenítenie valamit a többségi oldal felé, hogy az valami módon lássa, kik s milyen alapon szeretnének itt és most betagozódni? A teljesen asszimiláló dni akarók ebben az összefüggésben érdektelenek. De láttuk, a többiek kialakították azóta is létező megoldásaikat. Nem egyszerűen megharcolták a kipaviselés jogát, hanem azt új formájában beépítették „modern” öltözködésükbe is. Ahhoz, hogy a hagyományos r uházatot feladják és a többség rendjét elfogadják, sokaknak szükségük volt olyan jelzésre, amely a hagyományos közösséghez tartozást azért valahogy mégis jelzi. A hagyományos ruházat egyik része itt önállósodik, átlép az új öltözködési rendbe, valamelyes t ehhez változik, s egyfajta közösségi indikátorrá válik. Ha nincs integráció, ha a közösség meghatározott foglalkozásokat űzhet, meghatározott helyen lakhat, ha a magánszférában elsősorban vagy kizárólagosan befelé fordul, nincs szüksége betagozódott, de a különbséget mégiscsak jelző kódokra. S az integráció eredménye néhány évtizeddel később, a XIX. század vége felé a nagy zsinagógák megjelenése a magyar városok belterületein, esetenként a főterek közelében. Itt a megerősödő, s betagozódó vagy arra törekv ő zsidó polgárság emancipációját jelezte azzal, hogy már neki is olyan nagy és díszes temploma van, mint a városi elit hagyományos csoportjainak. Hogy ez mit jelentett az egykori városképben, azt Szegeden, Szabadkán, Kecskeméten és több más helyen ma is lá thatjuk. Sokaknak mindez bizonyára akkor sem tetszett, de hogy e nélkül még sokkal felemásabb, töredékesebb lett volna a középeurópai modernizáció, ma már vitathatatlan. Európa új, városi muszlim közösségei, persze, nagyon sokban különböznek a XIX. száz adi zsidóságtól. Fontos pontokon változtak az uralkodó felfogások is az asszimilációról. De a fejkendő/mecset programok jelzik döntő pontokon a hasonlóságokat is. Világos, hogy nincs, nem lehet itt szó „Európa végéről” sem. Egyébként, míg különböző válasz tásokon, szavazásokon és az utcán a legfontosabb európai színtereken is nő az idegenellenes beavatkozásokat sürgetők száma, igen gyorsan emelkedik ugyanott, ugyanazokban a városokban a vegyes házasságokban élők aránya is. A bevándorlás demográfiai követk ezményei Európában sokkal gyorsabbak, mint ahogy ezt sokan hitték. S itt nem is elsősorban a kisebbségi gyermeklétszámok növekedésére gondolok. Az USA több államában a 60as években még törvények tiltották vagy korlátozták a fehér – színes házasságokat (e sz abályozásokat csak 1967ben számolta fel végérvényesen szövetségi törvény). A 70es években az ilyen házasságok aránya 0,7, az utolsó népszámlálásnál azonban már 7 százalék volt. S ami ugyanilyen fontos, az ilyen házasságokat betiltani vágyók aránya 10 szá zalék alá süllyedt. Történetünk szempontjából érdektelen, hogy a fekete férfiak – fehér nők házasságai nem olyan ritkák, de a fekete nők – fehér férfiak ilyen kötései azonban igen. S különösen fekete értelmiségi nők között a magányos életformák – a források sz erint részben ebből az aszimmetriából is következően – gyorsan terjednek. A brit kép vegyesebb, de az interetnikus házasságokban (az amerikai statisztikák még „rasszok közöttiről” beszéltek) itt is a férfiak az aktívabbak. A karibi feketék között minden ne gyedik, a kínaiak között minden ötödik „kifelé” házasodik. Az utolsó brit népszámlálás során a lakosság 1,3 százaléka (majdnem 700 ezer ember) vallotta magát „vegyes” etnikumúnak. A franciák – a britektől és az amerikaiaktól eltérően – nem készítenek állam polgáraikról belső etnikai megoszlási statisztikákat. De a külföldiek és a francia állampolgárok közötti ilyen kapcsolatokat számon tartják. Eszerint a francia – külföldi házasságok aránya – az éves friss kötések között – a 70es évek végén 5, a 80asok végé n 8 százalék lehetett, ma 15 százalék. Ha nem is ilyen mértékben, s egyelőre még csak elvétve Európán kívüli házastársakkal, de a mozgás iránya nálunk is hasonló. Belső szabályszerűségeiről szinte semmit sem tudunk. Nem tudjuk, milyen mértékben maradnak i tthon vagy költöznek külföldre az ilyen vegyes családok. Nem tudjuk, milyenek a születő gyermekek azonosságai. Szinte semmit sem tudunk a magyar kisebbségek vegyes házasságairól. Mi történik a szlovák – magyar vagy román – magyar családokban? Egyáltalán ezek s záma az utóbbi években nőtt vagy csökkent? Hiszen a nemzeti közösségépítés vagy a többségi nacionalizmus erősödésének időszakaiban a közösségek el is fordulhatnak egymástól. Végül is, úgy tűnik, túl sokat foglalkozunk a közeledéseket elutasítókkal, érveik kel, hangerejükkel. Jobban oda lehetne figyelni a valós mozgásokra és a megoldási módokat kínáló analógiákra. vissza A szerző szociológus
