Reggeli Sajtófigyelő, 2007. október - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-10-06
29 - És bízik abban, hogy kiderül az igazság? - Szüleimtől azt tanultam, hogy az igazság végül mindig győz, és próbáltam is ebben a szellemben élni. De ha most ezt mondanám, ugye, közhely lenne? vissza A függetlenség nem magány - Sólyom László az országjárásról, a politikákban megrendült bizalomról, és a Benesdekrétummal kapcsolatos vitáról Népszabadság • Nagy N. Péter Tóth Ákos • 2007. október 6. Azért, mert a politikai szférában me grendült az emberek bizalma, korántsem biztos, hogy az értékekben sem hisznek. És ha azt látják, hogy az elnök következetesen képvisel értékeket, akkor azt mondhatja, hogy e tekintetben megtette a dolgát - nyilatkozta lapunknak Sólyom László köztársasági e lnök, aki kijelenti, hogy emberi jogi szempontból mindig is liberálisnak tekintette magát. - Holnap indul BorsodAbaújZemplén megyébe, Tokaj környékére és a Cserehátra. A változatlanul kényszerpályákon mozgó belpolitikai élet ismeretében: lesze teljese n új mondata? - Nem hiszem, hogy új mondatot kellene kezdenem. E látogatás egy folyamat része, ez már a harmadik térség, amit fölkeresek. Az országjárás sok új élményt, információt adott, és remélem, az embereknek is jelent valamit, ha valóban meghallgatj ák őket. E mostani látogatás egyik fő témája a cigányság helyzete a belső Cserehát nyomorúságos viszonyai között. Itt a lakosok mintegy nyolcvan százaléka cigány, sajátos társadalmi viszonyokkal, sajátos problémákkal, amelyekről az ország nagy részének nin cs tudomása. De azt szeretném, hogy ne csak arról essék szó, micsoda mélységekbe taszít egy társadalmat a szegregáció és a nyomor, a kilátástalanság, hanem arról is, hogy vannak pozitív példák. Bármerre is jártam, mindenütt láttam, látok életjeleket - és e zek engem is lelkesítenek. A legszörnyűbb, legkilátástalanabb helyeken is van egykét ember, aki azt mondja, hogy csak azért sem adja föl. A Csereháton is van olyan terület, ahová internetes vállalkozók bevitték a drót nélküli világhálós kapcsolatot, hogy az emberek tanulhassanak. Vannak tanfolyamok, folyik a távoktatás. Nagyobb a lehetőség munkakeresésre is. Indítottak például dajkaképzőt a munka nélküli cigány lányoknak, hogy legyen kire bízni a fiatal anyáknak a gyermekeiket, és folytathassák a tanulást. Amikor ilyen útra indulok, mindig fölkészülök. Sokat olvasok, beszélgetek polgármesterekkel. Egyikük mesélte, hogy egy főként cigány fiatalokból álló focicsapatot alakított, s erre nagyon büszke, mert a csapat eredményes, jó hatással van a játékosok egész környezetére, s ez a csapat ott egyben tartja az embereket. Más példa: hoztak egy kis füzetet az egyik faluról. Ebben a település történetén kívül olvasható az érettségizettek listája, s annak az összesen két embernek a neve is - egy tanító és egy főhadna gy , akik felsőfokú képesítést szereztek. Rájuk nagyon büszkék. A személyes találkozások számomra ugyanolyan fontosak, mint az úgynevezett nagypolitika. Ugyanakkor nem hittem volna, ha nem tapasztalom, hogy még nagyobb településeken sem lehet országos nap ilapot kapni. Hogyan lehet így alaposabban tájékozódniuk az embereknek? - Azt mondta, boldogok az emberek, ha meghallgatják őket. De hát nem erre valók a képviselők? Nem különös ez a boldogság? - Persze, van képviselőjük. Mégis, mindig találkozom olyan kisközségi polgármesterekkel, akik szerint senki nem akarja meghallani a panaszukat, hogy ha a kisiskolájukat elveszik tőlük, akkor elköltöznek a fiatalok, és vége a falunak. És inkább eltartanak valahogy négy pedagógust, és bíznak abban, hátha lesz majd m ég néhány gyerek a faluban. Értem én, persze, hogy értem, hogy nem lehet minden iskolát fönntartani, de talán ezt sem úgy kellene elintézni, hogy ül valaki a minisztériumban egy asztalnál, és kiszámítja, hogy ide kell egy, oda meg nem. Közelebbről, emberib ben kellene nézni a problémákat, de talán nagyobb távlattal. - A Csereháton a nyomor újraszüli önmagát. Mit lát "nagyobb távlatból"? - Az Őrségben is láttam sok nehézséget, de arrafelé az emberek képesek legalább az önfenntartásra berendezkedni. Itt sok helyen hiányzik ez: segélyből és családi pótlékból élnek. De meg kell szakítani azt a lehetetlen kört, amelyben újratermelődik a nyomor, a kilátástalanság, a műveletlenség. Meggyőződésem, hogy ennek egyetlen útja van: az iskoláztatás. Az iskolákat fejlesz teni kell, de csak az érintett közösség adottságaiból és lehetőségeiből kiindulva lehet eldönteni, hogy kelle például külön fölzárkóztató osztály, kelle fejlesztőpedagógus. Alapvető problémák vannak, s nekem az a dolgom, hogy miután pénzt nem tudok adni, lehetővé tegyem, hogy legalább beszéljünk ezekről. Ha a cigányságot meghagyják ebben a szegregált, elnyomorított állapotában, ha már nemzedékek sora nő fel munka nélküli felnőttek által irányított családokban, egyre kilátástalanabb lesz a beilleszkedésük, és elmérgesedik a viszony a többséggel is. Akkor nagy baj lesz. Nem állítom természetesen, hogy
