Reggeli Sajtófigyelő, 2007. augusztus - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-08-25
38 korlátozni. A kiadási oldalon bevezetett kapacitáskorlátozó intézkedések (a kórház- és iskolabezárásoktól a gyógyszertámogatások átalakításán keresztül a vizitdíjon és a z államilag finanszírozott felsőoktatási helyek számának csökkentésén át a közalkalmazotti létszámleépítésekig) arra voltak elegendők, hogy ezen a megemelt adószinten némileg egyensúlyban legyen az állam működése. Most legalább már nem költ többet az állam az alapműködésére annál, mint amennyit beszed - 2008tól nem kell azért hitelt felvennie a költségvetésnek, hogy a nyugdíjakat és a béreket fizetni tudja. Az államháztartási hiányt (vagyis a hitelfelvételt) ezután csak a korábbi adósság törlesztésére ford ított százmilliárdok okozzák - ami tehertétel ugyan, de leküzdhető és kordában tartható. Mindeközben a kiigazítás okozta sokkot a gazdaság és a társadalom is egészen jól átvészelte. A növekedés érthető módon visszaesett, az infláció emelkedett - de az átme neti hatásokon túl ma nem látszik nagyobb baj. Az ellenzék ellenzett, kiabált és kivonult, de a parlament működik. Egy kisebbség ugyan nagyobb balhét csinált, mint arra bárki számított volna, de a társadalom elfogadta a helyzetet: az adókat fizetik (a vizi tdíjat is), a boltban lehet kenyeret kapni. Az első félidőt megnyerte a kormány, és megnyerte az ország is. Most a stabilizáció stabilizációjának kellene következnie - enélkül ugyanis a hiány szépen újratermeli önmagát. A törékeny költségvetési egyensú ly könnyen erodálódik néhány év alatt, ahogyan ez történt a Bokroscsomag után is. Szokás ezt a felpuhulást a rövidlátó politika álnok hatalmi szándékainak betudni, annak, hogy a politikus olyan fajta, aki adócsökkentést és kiadásnövelést szeret csak ígérn i - de hát nem csak erről van szó. Az állam ma önmagában hordozza a hiánytermelés kényszerét, felépítéséből, működési mechanizmusaiból adódóan akar mind többet és többet költeni. Nem csak nálunk van így, a világon szinte mindenütt minden hivatal abban érde kelt, hogy kapacitásait - az általa nyújtott szolgáltatásokat - a legvégső határig növelje. Miért ne volna érthető, ha egy önkormányzat még egy embert fel akar venni, hogy az irodában ne kelljen órákat várakozni? Miért ne volna jogos igény, hogy egy orvosr a ne száz vagy ezer beteg jusson? Ki ne akarná emelni a szociális támogatásokat, hiszen abból a pár ezer forintból aligha tudnak megélni a rászorultak? Nem működnee jobban az állam, ha a jogszabályok előkészítésével nem agyonterhelt köztisztviselők foglal koznának? És mi van az iskolák, az utak vagy a kórházak - szükséges - felújításával? Az igények száma végtelen, nincs olyan területe az államigazgatásnak, ahol ne lehetne a célra jelenleg fordított pénz dupláját - értelmesen és ésszerűen is - elkölteni. És mindezzel párhuzamosan érthető az a gazdasági igény is, amely az adók csökkentésében jelenik meg - a globalizálódó világban egy drága állam versenyképtelen, munkahelyeket veszít. A politika ma lavíroz az igények rengetegében. Miközben a feladatának azt sz abnánk, hogy döntsön és mérlegeljen jogos igények között, korlátokat állítson fel, folyamatosan nemet mondjon, és valamilyen hosszú távon fontosnak tartott, ködös jólét reményében őrizze az egyensúlyt, azt nézzük, mire mondott igent. Mert ma Magyarországon nem azt kell megmagyarázni, miért ad valamit az állam, hanem azt, miért nem. A reform ilyen értelemben azt jelenti, hogy azokat a kereteket, működési mechanizmusokat változtatjuk meg, amelyek újratermelik a hiányt. Az első év azért a kiigazításé, és nem a reformoké, mert az intézkedések alapvetően nem változtattak a működés hiánytermelő, illetve hiányt újratermelő jellegén - egyik területen sem. Van - természetesen - néhány, a kapacitáskorlátozáson túlmutató intézkedés (ilyen a vizitdíj, a felsőoktatás f inanszírozási rendszerének átalakítása vagy a gázártámogatás új rendszere), de alapjaiban, magjában a költségvetés ugyanaz, ami volt. Három lehetséges módszert ismerünk, amellyel ezen változtatni lehet. Az egyik az állami feladatellátás részletes átvizsg álása, racionalizálása - állandó jelleggel. A felülvizsgálat, a nagyobb kontroll, a hatékonysági szempontok érvényesítése az, ami gátat szabhat a túlzó kapacitásnövelési igényeknek, és nem mellékesen feltárhatja a tartalékokat (nem ennyire szépen szólva: a zt, hol folyik el a pénz feleslegesen). A Draskovicscsomagként a héten emlegetett tervcsokor egy ilyen felülvizsgálati próbálkozás. A másik módszer, ha az állam olyan - jellemzően piaci - szereplőt von be a rendszerbe, amely abban érdekelt, hogy a rende lkezésre álló forrásokat minél hatékonyabban használja fel (és így érjen el profitot). Ekkor az állandó felülvizsgálat ezen új szereplő feladata és érdeke - miközben a bevont cégek számától függően kialakult verseny egyre nagyobb hatékonyságot kényszerít k i. Az pedig már választás kérdése, hogy a hatékonyság növeléséből adódó többletet az állam a szolgáltatás színvonalának emelésére fordítjae, vagy egyszerűen kivonja a rendszerből, és adót csökkent. Az egészségügyi rendszerben erről szólna a pénztárak kial akítása.
