Reggeli Sajtófigyelő, 2007. június - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-06-01
19 gazdasági és a piaci viszonyok, emiatt szegényebbek lettek. Ráadásul a nyakukba szakadt néhány szerencsétlen menekült és otthonából kikergetett rokon, akiket nekik kellett eltartaniuk az állam balsikerű politikája miatt. A Ferencvárosi rendező pályaudvaron pedig évekig álltak a vasúti teherkocsik tele, rokonság nélküli menekült felvidékiekkel, erdélyiekkel. Az események és a következmények megélői egyszerre könnyeztek és káromkodtak. Az ország közepén élők annak örültek, hogy nem a széleken élte k az elcsatoláskor, akik pedig az új államhatár miatt a szélre kerültek, hálát adtak az Istennek, hogy nem két kilométerrel beljebb húzták meg az új határt. El tudjuk képzelni, mit éreztek azok, akik túl kerültek ezen a képzelt vonalon? Akik bévül maradtak nem tudják elképzelni. Akiknek az elszakítottság jutott sorsként, nem akarnak emlékezni. És ha emlékeznek, az jut eszükben, hogyan álltak helyt, hogyan találtak magukra, hogyan maradtak meg magyarnak. De gondoljunk arra is, hogy a maradék ország közepén élők közül hányan menekültek meg a Donkanyarban leselkedő biztos haláltól – csak annak köszönhetően, hogy oda főleg az elcsatolt és frissen visszacsatolt területek magyarjait vezényelték. Vesszen a férgese, hiszen ez egy eleve elvesztett háború, úgyis min den visszatér a nagyhatalmak által megállapított keretek közé – a magyar állam politikusai ezt már 1941ben sejtették. A málenkij robotra is a visszacsatolt majd ismét elcsatolt területekről hurcolták el a legtöbb embert, élőanyaghadisarcként mintegy száz ezret – a közülük életben maradtak további kálváriájáról regényeket lehetne írni. De kinek? Olyannyira telítődtünk a borzalmakkal, hogy érzéketlenné váltunk az emberi szenvedések iránt. * Trianon után bizonyíthatóan kettévált a nemzet, mégpedig úgy, ahogya n az megterveztetett: maradék magyarokra és elcsatoltakra. Úgy, mint a hóviharban, a menedékházban melegedőkre és a kint szorultakra. A bentiek – helyszűke miatt vagy hitevesztettségükben – marják egymást, a kinn rekedteket pedig a vihar tizedeli, meg az ittott rájuk csapó farkashordák. Be, a többiek közé nem mehetnek, de az is lehet, hogy egyre kevésbé kívánkoznak közéjük. Sem új házat, sem hazát nem tudnak maguknak építeni. Trianon után ismét kialakult a perem és a belső, a kint és a bent eltérő helyze te, mint a végvári harcok idején. Csakhogy a végváriaknak volt stratégiájuk, volt társadalmi és gazdasági hátterük, küldetésük és utánpótlásuk, mert önként vállalták a végvári feladatot. Meg volt nevezve az ellenség és meg volt határozva a védekezés oka és célja. De ma az ellenséget nem tudjuk, vagy nem merjük megnevezni, hiszen akikkel szemben védenünk kell a nemzetet, azokkal évszázadokon át egy ügyet szolgáltunk, a történelmi haza ügyét. Legalábbis így gondoltuk. A hagyományaink szerint az ilyen nem lehe t ellenség! Pedig miért ne lehetne? Hiszen aki Szent István országában a pánszláv eszme elkötelezettje volt, és azt prédikálta a pesti evangélikus, mai Deáktéri templom szószékéről 1838 nagy árvízének idején, hogy csak a szláv nyelven segítségül kiáltóka t mentsétek, az nem sorstárs volt, hanem ellenség. Mit ad Isten, 2007. május 7én őreá hivatkozott a szlovák kormányfő a szláv összetartozás példaképeként. Az ezerszáz éves magyar tapasztalat szerint ellenség az, aki betolakodó, akit ki kell verni innen. Trianon után megkíséreltek minket elüldözni vagy kitaszítani, esetenként kigyilkolni szülőföldünkről. Szerencsére nem teljes sikerrel. De ez nem viszonozható, és nem csak azért, mert nem lehetséges. A megmaradás és az újraépítkezés hatékony módszerének hiá nyában a végvárak peremmé válnak. A végvár a külső arcvonal védekezési pontja, ahonnan nem csak védekezni kell és lehet, hanem fokozatosan vissza is lehet foglalni azt, amit elbitoroltak tőlünk. A perem azonban a hátország részéről magára hagyott terület, ami fokozatosan töredezik. * Trianon által egy kegyetlen jogi következményekkel járó megoldhatatlan zűrzavarba kerültünk. Az 1920. június 4ei döntés előtt, ezer esztendőn át egységes jogrendszerben éltünk, mindannyian a magyar király, ezáltal a Szent Koro na alattvalói voltunk. A liberális jogállam beköszöntével pedig egy modern politikai nemzet tagjává váltunk. A történelmi, a hagyományok szerinti, a műveltségi és a politikai összetartozás bennünk, magyarokban egységgé forrt össze. Ez az egység néhány száz évvel korábban is létezett, az újkorban éppen csak a Szent Koronához való tartozás tudatát kezdte felváltani a modernebb állampolgári tudat. Ebbe a közegbe vágott bele Trianon, mert mindazt, ami addig volt, folklórrá nyilvánította. Ez számunkra a legelfog adhatatlanabb mozzanat, mert a lelkünkbe vágó erőszakot éljük meg tragikumként. Európában a modern nemzetek – egykét kivételtől eltekintve – a felvilágosodás korától az I. világháborúig eltelt időszakban alakultak ki. A modernséget azonban nem kell miszt ifikálni. Ez csupán azt jelenti, hogy az uralkodóhoz való hűséget az állampolgári lojalitás, a választójog kiteljesedése, a jogok és a kötelességek rendszere váltotta fel. Csakhogy a lojalitás két fontos részből áll össze. Egyik részét alkotja az állampolg ár alávetettsége az állam törvényeinek, valamint ezeknek a törvényeknek a folyamatos módosítási igénye. A másik részét az ember
