Reggeli Sajtófigyelő, 2007. május - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-05-23
22 K. J.: Dehogy. És távozó ombudsmanként különösen nem lenne szerencsés, ha egy másik fontos hatóságot minősítenék. De az már most látszik, h ogy a biztos és a hatóság kapcsolatát át kell majd gondolni. Sajnos a jogalkotó parlament nem az Európai Unió ajánlásaihoz igazodva szülte meg az EBHt. Egyrészt a jelenlegi hatóság nem független az államtól (vezetőjét például a kormányfő nevezi ki), másré szt az EBHnak lényegében csak egyetlen eszköze van: a bírságolás. A törvény szerint akár én is vizsgálhatnám a hivatal működését, de ez majd utódomra marad. hvg.hu: Két hete a parlamentnek ismertetett éves jelentésében kiemelten foglalkozik a tavalyi ki sebbségi választással. Ez volt az első olyan szavazás, amelynek során csak a kisebbségi névjegyzékbe felvetteknek volt szavazati joga. Ön élesen bírálja a jelenlegi szabályozást és gyakorlatot. Nem éppen ön volt az, aki változtatásokat sürgetett? K. J.: D e, én is egyike voltam azoknak, akik abszurdnak tartották, hogy egy olyan választási folyamatnál, mint a kisebbségi, éppen maga a választójog nincsen jogállami módon tisztázva. A tavalyi választásig minden magyar választónak, az adott kisebbséghez tartozón ak vagy a többséginek is joga volt szavazni. hvg.hu: Ez tavaly óta már nincs így. K. J.: Csakhogy az a megoldás, amit helyette bevezettek, szintén rossz. Ma gyakorlatilag megállapíthatatlan, hogy kinek van kisebbségi választójoga, ráadásul az erre irány uló eljárás minden eleme titkosítva van. A folyamatból pedig éppen maguk a kisebbségek vannak kizárva, mert nincs beleszólásuk abba, hogy ki kap vagy nem kap választójogot. Mi letettük a javaslatunkat a kormány asztalára, hogy milyen objektív feltételeknek – nyolcból legalább háromnak – kellene teljesülniük ahhoz, hogy valakinek kisebbségi választójoga legyen. Aztán a parlamentben az ellenzék ezt megakadályozta, noha kormányon, a státustörvény megalkotásánál még maguk is fontosnak tartották, hogy a határon túli kisebbségi szervezeteket bevonják abba a folyamatba, amely arról dönt, ki tagja a magyar közösségnek. Egyébként is hozzá kellett szoknunk, hogy a határon túli kisebbségekre a politika – pártszínezettől függetlenül – empatikusabban figyel, mint az orsz ágon belüliekre. Jellemző példája ennek a gondolkodásnak, hogy tavaly az európai autonómiákról Budapesten tartott nagyszabású konferenciára egyetlen hazai kisebbségi vezetőt se hívtak meg. A mi bevándorlóink a cigányok hvg.hu: A tavalyi kisebbségi válas ztásra mintegy kétszázezren regisztráltatták magukat, és csak 120 ezren mentek el szavazni. Ehhez képest minden eddiginél több, kétezer feletti önkormányzat alakult meg, tehát átlagosan hatvan ember döntött a képviselők személyéről. Ez nagyon kevésnek tűni k. K. J.: Nem a számok a döntőek. Jellemző a helyzetre, hogy az első időszakban, a 90es évek közepén még több kisebbségi vezető is örült az úgynevezett „szimpátiaszavazatoknak”, amelyeket többségiek adtak le. Egy jó rendszer nem támogathatná a látszatki sebbségeiket sem. Világossá kell tenni: az identitás nem alsógatya, hogy naponta váltogassuk. A nagypolitikát azonban nem túlságosan izgatja a kisebbségi önkormányzatok legitimitása. Nem az a célja, hogy valódi kulturális autonómiák jöjjenek létre. hvg.h u: Ha ennyire sötét a helyzet, mire alapozta azt a bátor kijelentését, hogy „Magyarországnak minden adottsága megvan ahhoz, hogy kisebbségbarát etalonná váljék”? K. J.: Országunk KeletEurópában abban a ritka helyzetben van, hogy semmi veszély nem fenyege ti, ha megadja a kisebbségeknek a teljes körű kulturális autonómiát, nincsenek nemzetiségei, amelyek szeparatisták lennének, nem akarnak tőle területeket elcsatolni. Ráadásul a nemzeti kisebbségeket nem választja el átléphetetlen szakadék a többségtől. Egy edüli kivétel a romák és a többség viszonya, de az a konfliktus teljesen más eredetű és természetű. hvg.hu: Mintha Európában másutt sem kedvezne a légkör a kisebbségeknek. K. J.: Így igaz. A kisebbségekkel szembeni türelmetlenség a hagyományos demokráci ákban is felerősödött, és ez mindenütt nagy veszélyt jelent. Csakhogy a nyugati társadalmakban vannak bevett formái az ellenállásnak, a szolidaritás kifejezésének; ha van például egy rasszista tüntetés, biztosak lehetünk benne, hogy egy többnyire jóval
