Reggeli Sajtófigyelő, 2007. január - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-01-16
20 Félreértés ne essék, ez a húsz szélsőjobboldali gyászhuszár nem sok vizet zavar majd a több száz tagú Európa Parlamentben. Már csak azért sem, mert a kereszténydemokrata Európai Néppárt túlnyomó többsége semmi hajlandóságot n em mutat arra, hogy kacérkodjék velük. Éppen ellenkezőleg, nyíltan megveti világnézetüket. vissza Kényszerpálya és önállótlanság - Magyarország elveszítette vezető szerepét a térségben Magyar Nemzet 2007. január 16. Sze rző: Szentesi Zöldi László Ha Magyarország helyét kívánjuk meghatározni a világban, mindenekelőtt a történelmi eredetű, de nagyon is jelen érvényű kényszerpályáról kell szólni. Arról a fajta folyamatos kiszolgáltatottságról, amely a bibói meghatározás sz erint zsákutcás fejlődést eredményezett, és ha időszakonként reménnyel is kecsegtet, mindenféleképpen korlátok közé szorítja a politikai és gazdasági önállóságra törekvő magyarokat. Ha példának okáért nem Szlovénia lenne a szomszédunk, még azt is mondhatná nk, hogy a szocializmusból kilábaló, megroggyant országoknak évtizedekre van szükségük a teljes felzárkózásig. Csakhogy az egykori jugoszláv köztársaság elmúlt tizenöt esztendeje arra figyelmeztet bennünket, hogy a vágyott fejlődés nem a lélekszámtól vagy az elnyomatás fokától, sokkal inkább az ösztönös intelligenciától és a nemzeti közmegegyezéstől függ. Amikor Magyarországnak a XX. századi történelme során talán a legjobb volt a sajtója a nyugati világban, és mindenfelé éllovasként emlegettek, nagy jövőt jósoltak számunkra, Szlovénia éppen a Jugoszláv Néphadsereg tankjaival nézett farkasszemet. Innen indult tehát a két ország. Gazdasági mutatóit, az emberek életszínvonalát tekintve Szlovénia ma nemigen marad el Ausztriától vagy ÉszakOlaszországtól, ami pe dig bennünket illet, a megszokott önajnározás helyett jobban tesszük, ha veszünk egy nagy levegőt, mielőtt megpróbálnak a valóságosnál rózsásabb képet festeni. A volt szocialista országok többsége szívós munkával és tudatos építkezéssel megteremtette a saj át arculatát. Prága sörrel, Bohumil Hrabal emlékezetével, az óvárossal csalogatja a külföldieket, az országot filmesek, művészek, sportolók népszerűsítik a világban. Bár csak tizennégy éve létezik, Szlovákia is felmutatja szomszédaitól való különbözőségét, elegendő, ha rövid sétát teszünk az újjávarázsolt Pozsonyban, elidőzünk egyegy felvidéki város szépen megőrzött vagy állami pénzből felújított főterén, de a téli sportok szerelmesei is szívesen látogatnak hozzájuk. Keleti szomszédságunkban, a gyakran les ajnált Romániában, a nulláról indulva néhány év alatt nagyjából rendbe tették az ország úthálózatát, tőkeerős befektetők jelentek meg. Ma már senki sem nevet azon a vélekedésen, hogy esetleg hamarabb lépnek az euróövezetbe, mint a Magyar Köztársaság. KeletKözépEurópában vannak tehát vidám helyek, karakteres országok, vagy éppen nacionalizmustól fűtött, mégis szerethető nemzetek. És ott van Magyarország, amely egyre kevésbé tényező a maga környezetében. Ma már ott tartunk, hogy a száz évvel ezelőtti közhel yeken túl – csikós, gulyás, puszta – senki nem tud rólunk semmit, gyakorlatilag nincs önálló arculatunk. Budapesten változatlanul az a szép és figyelemre méltó, amit a sokat szapult Monarchia idején építettek (egyesek szerint ugyebár a Habsburgigában csak sínylődtünk, de azt a fajta másodhegedűsi szerepet alighanem ma is elfogadnánk, ha egyáltalán az volt). Ha turistaszemmel szemléljük önmagunkat, a legkevesebb, amit mondhatunk: nyugati formák, keleti tartalom. Vagy éppen milliárdos elit, kontra a lakótele pek népe. Csillogó bárok és kukaturkálás. Bár szegénység és gazdagság egyidejűleg mindenütt létezik, NyugatEurópában ekkora társadalmi szakadékok nincsenek, de még a szomszédos Szlovéniában sem. Arrafelé szilárdan áll a társadalom tartópillére, a középosz tály, amely Magyarországon a borúlátók szerint fikció, jobb esetben pedig a folyamatos anyagi és erkölcsi süllyedés szinonimája. Minden jel azt mutatja, hogy elveszítettük egykori vezető szerepünket a régióban. A nemzeti közmegegyezés hiánya, a szüntelen t ársadalmi gyűlölködés, a politikával összefonódott szervezett bűnözés mind nagyobb súlya, az emberek szellemi leépülésében főszerepet játszó médiatevékenység lassan, de biztosan a balkáni régió felé taszít bennünket. Vegyünk csak egyetlen példát, a kormány zati kommunikációt. Utoljára a múlt század eleji Oroszországban hitték szentül az egyszerű emberek, hogy a cár atyuska szereti őket, annak ellenére, hogy a kozákok agybafőbe verik őket minden egyes alkalommal. A Gyurcsánykormány olyan mértékben kiskorúsí totta a magyar társadalmat, ami még a viharos múltú Kárpátmedencében is kuriózumnak számít. Elérték viszont, hogy lassan a süketek is hallanak, a vakok is látnak. Az emberek szeme felnyílt, de a civil kezdeményezések erőtlensége miatt egyelőre kétséges, s ikerüle valódi politikai következményeket kicsiholni a kormányzat sorozatos baklövéseiből. Külpolitikai újságíróként az is gyakran eszembe jut, miféle diplomaták, nagykövetek képviselnek bennünket a nagyvilágban. Jelentős részük a fél életét az állampártb an töltötte el, és bármiféle változások is zajlottak felettük, ők a hasukat süttették valamilyen kényelmes helyen a világ túlsó felén. Elképzelhetjük, miféle hírét keltik
