Reggeli Sajtófigyelő, 2006. szeptember - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-09-09
10 hogy a szlovákiai politikai elit mo stanság újra politikai tőkét kíván kovácsolni a szlovák – magyar ellentétből. Ezalól sem a kormánypártok, sem az ellenzéki erők nem jelentenek kivételt, leszámítva természetesen az MKPt. Duray Miklós úgy gondolja, az is óriási, hosszú évtizedek óta megoldat lan gond, hogy a szlovák és a magyar történelemszemléletben rettentően nagy különbségek mutatkoznak. Ez megnyilvánul a hivatalosan elfogadott iskolai történelemtankönyvekben, amelyek gyakorlatilag az évezredes szlovák – magyar szembenállást hangoztatják még ma is. Persze az már más kérdés, hogy ezek mellett egy tanár milyen segédanyagokat használ. Közhely, de tényleg nagyon sok múlik az igazgatókon, illetve a tanárokon, akik viszont nem biztos, hogy akarják vagy tudják függetleníteni magukat a közhangulattól, amely egy adott helyen magyarellenes is lehet. A felvidéki magyar párt ügyvezető alelnöke úgy látja, hogy most már azon kell gondolkodni, mi lehet az, ami mérsékelheti a két nemzet szembenállását Szlovákia területén. – Minden nemzetnek, így a szlovákságna k is joga van a saját államához, ezt józan ember nem vitathatja – véli Duray Miklós. – A lényeg, hogy a mai Szlovákia területén kell megtalálni a felvidéki magyaroknak és a szlovákoknak a normális együttélés törvényes feltételeit. Szerintem egyre nyilvánva lóbb, hogy a délszlovákiai magyarságnak területi autonómiára van szüksége, más megoldást nem látok. Egymás nemzeti érdekeinek tisztelete valószínűleg csak úgy realizálható, ha bizonyos tekintetben megosztjuk a hatalmat. DélTirol erre kitűnő példa. A magy ar párt székházát már sötétben hagyjuk el, úgy döntünk tehát, hogy megnézzük, milyen az esti Pozsony 2006 őszén. Parkolóhely bőven akad a centrumban, így nincs akadálya egy kellemes sétának. Elhaladunk rengeteg újabbnál újabb kávézó, söröző és vendéglő elő tt. A pozsonyi óváros egyik jelképének számító Mihálykaputól néhány háznyira működő Prasna Basta söröző a gimnazisták, egyetemisták és értelmiségi fiatalok találkozóhelye. Egyáltalán nem puccos, inkább amolyan prágai hangulatot árasztó helyről van szó. Le ülünk és szóba elegyedünk a szomszédos asztalnál ülő három ifjú hölggyel, akikről kiderül, hogy oktatási menedzserek. – A társadalom egykét százaléka őrültekből áll, nincs mit tenni – állítják, amikor a magyarellenes támadásokra utalunk. Felvetjük, hogy a zért Slota Szlovák Nemzeti Pártja több mint 11 százalékot kapott, de erre a lányok kontráznak, hogy csak az ország fele ment el voksolni a parlamenti választásokon. – Na jó, lehet, hogy 5 százalékról beszélhetünk, de Szlovákia túlnyomó része nem azonosul a z erőszakkal. Egyértelmű, hogy a politikusok a hibásak – hangsúlyozzák. Másnap utunk a történelmi Mátyusföldre vezet. Szenc városa után nem sokkal következik Diószeg, ahol az egyik magyarellenes atrocitás történt. A magyarországi médiában többször is hallh attuk, hogy hat szlovák fiatal súlyosan bántalmazott egy magyar fiút, Magyarics Andort, akinek eltörött két bordája. A rendőrség a hírek szerint ugyanakkor a nyitrai esettől eltérően vitatja, hogy nemzetiségi indíttatású támadásról lenne szó, úgyhogy, gond oltuk, érdemes utánajárnunk az esetnek. Elhagyva a kétnyelvű „Üdvözöljük Diószegen!” táblát, nyugodt, takaros településen találjuk magunkat. – Eddig azt hittük, békés helyen élünk – sóhajt egy 55 év körüli magyar hölgy, miután útbaigazít bennünket. – Diósz eget körülbelül felefele arányban lakják szlovákok és magyarok, és sok a vegyes házasság is. Eddig nem volt gondjuk az embereknek egymással, remélem, csak kivételes eset volt ez a verés. Úgy tűnik, még van remény a békés együttélésre a városkában, hiszen magyar beszédünk hallatán is kedves a szlovák cukrászlány, aki pedig csak az anyanyelvén ért. Itt, a tisztaságával kitűnő cukrászda mellett hagyták helyben brutálisan Andort. És csak körülbelül száz méterre van a tett színhelyétől a Magyarics család háza. Az édesapa nem akar hosszabban nyilatkozni, de azért megosztja velünk elvárásait: csak anynyit szeretne, hogy az elkövetők kapják meg méltó büntetésüket a hatóságoktól. Továbbindulunk a tíz kilométerre lévő Galántára, Kodály Zoltán gyermekéveinek színhelyé re. A város határában szlovák, magyar és angol nyelven köszöntik a látogatót. Tíz perc autózás után elérjük a kórházat, amelyben a tájékoztató táblák szinte egytől egyig kétnyelvűek. Engedélyt kérünk az ügyletes orvostól, hogy meglátogassuk Magyarics Andor t. Sikerrel járunk, a nővérek kedvesen útbaigazítanak. A tizenkilenc éves magyar fiú látogatásunkkor az intenzív osztályon feküdt, de már lényegesen jobban érezte magát. Hosszan beszélt a szomorú esetről, de azt kérte: arca ne látszódjon a fotókon. – Rólam mindenki tudja Diószegen, hogy magyar vagyok, úgyhogy nem lephetett meg senkit, hogy magyarul szóltam a barátnőm után: hívjon fel, ha hazaért. Ez szombat hajnali fél kettő körül történt – emlékezik Magyarics Andor. – Nem messze állt tőlem a hatfős társasá g, közülük egyébként négynek a nevét is tudom, köszönő viszonyban vagyok velük, az egyik még a munkatársam is volt, így üdvözöltem őket szlovákul. Viszont volt köztük egy olyan kopasz, akinek a ruházatán is látszik, hogy szélsőséges. Róla tudják a diószegi fiatalok, hogy eljár szlovákiai szkinhedtalálkozókra. Akkor éppen zöld katonanadrágot és fekete felsőt viselt, ő lázította a többieket. Összejött neki, talán azért is, mert néhányan közülük nem fejezték be még az alapiskolát sem, vagy kisegítő osztályba j ártak. Ráadásul akkor éjszaka sokat is ittak, így a köszönésemet sem viszonozták, sőt elkezdtek sugdolózni, hogy mit mondtam róluk. Mentem tovább hazafelé, de utánam futottak, és megkérdezték, ismereme
