Reggeli Sajtófigyelő, 2006. augusztus - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-08-12
7 Urbán András rendező 1970ben szü letett Zentán. Díjak: 1989, kis- és kísérleti színpadok fesztiválja, I. díj (Harmat); 1992, a belgrádi nemzetközi színházi fesztivál (BITEF) zsűrijének különdíja (Woyzeck, Hamlet); 2003, IX. Alternatív Színházi Szemle, Szeged, legjobb rendező (Könyökkanyar ); 2004, X. Alternatív Színházi Szemle, Szeged, a Thealter innovatív díja (0.1 mg) A Szegeden – a Thealter International XVI. nemzetközi találkozóján – nemrég bemutatott Drakula című darabjában központi szerepet kap a halál. Mi ennek az oka? – Nem tudom. Gyerekkoromban láttam először halottakat, amikor kiszedték őket a Tiszából. A Drakula nem a halálról, hanem az embertelenségről szól. – Tehát a jugoszláv háborúra asszociál. – Nem szándékosan. De kétségtelen, hogy a darabjaimban megjelenik a háború. Bár má r a háború előtt korábbi társulatommal, az AIOWA csoporttal készített előadásainkban is jelen volt a szörnyű, a felfoghatatlan, a kínzás. – Tizennyolc évesen már ezek a témák foglalkoztatták? – Igen, pedig akkor még sehol sem volt a hadiállapot. Elvittek k atonának, és amikor leszereltem 1991ben, akkor robbant ki. Egyetemista voltam. – Egyetemistaként nem kellett újra bevonulnia? – Nem. Újvidéken jártam egyetemre, a Vajdaság hátország volt. Törvény szerint nem is lehetett elvinni egyetemistákat, bár ezt gya kran megszegték. Akiket bevittek volna, azok többnyire idejében elmentek. A harmadik év után megszakítottam tanulmányaimat, hat év múlva folytattam újra, éppen akkor, a mikor a NATO elkezdte bombázni a várost. Az első bombák – légvonalban – ötszáz méterre csapódtak be az albérletemtől. Ugráltak a bútorok, kísérteties volt. A kilencvenhármas délszláv háború őrülete idején semmilyen értelemben nem voltam normális állapotban . A NATOügyek után kezdtem mocorogni újra. Az első alkalommal, hogy kimozdultam, mentem Szegeden az utcán, nézelődtem. Az egyik kereszteződésben van egy vaslap az úton, amely hatalmasat zörren, ha rámegy egy autó. Én gyalog mentem, bámészkodásomból ez a z aj riasztott föl. Emlékszem, első gondolatom az volt, hogy bomba. Akkor jöttem rá, nagyon is mély nyomokat hagyott bennem a háború. – A baráti köréből meghalt valaki? – A barátaim elmentek. Szinte egyedül maradtam. – Ön nem akart átjönni Magyarországra? – Nem. Fölvettek otthon rendezői szakra, aminek örültem. Létrejött a művészeti akadémián egy csoport, amellyel lehetett dolgozni. Azzal foglalkoztam, amivel mindig is szerettem volna. Rendezhettem a szabadkai Népszínházban, előadtuk a Woyzecket, a Hamletet. – Hagyták dolgozni? Annak idején mindenhonnan azt lehetett hallani, hogy a magyarokat behívják. – Így is volt. De nem volt ez végsőkig átgondolt stratégia. Apám nemzedéke azért úszta meg, mert már idős volt. – Most Szabadkán lakik, májusban elvállalta a Ko sztolányi Dezső Színház igazgatását. Milyen ma ebben a városban élni? – Vannak még magyarok, de nyilván megváltozott a város összetétele. Szabadkán ma három színház működik, kettőben magyar társulattal. A Kosztolányi Színházban eddig csak darabokra szerződ tek a színészek. De a város vezetése ősztől szeretne öttagú társulatot. A vezetésben magyarok vannak többségben, de Lovas Ildikó írónő segítsége is nélkülözhetetlen volt. A Kosztolányi Dezső Színház igen jelentőssé válhat kultúrintézményként. Ezért fontos a fejlesztés. A vegetálásnak nincs értelme. Azt jelentené, hogy eltékozoljuk az embereket mint alapvető értékeket, amit nem engedhetünk meg magunknak egy ilyen kis közösségben. – Visszatérve a munkásságára: önt a szakmában fenegyerekként tartják számon. A kommunizmusban egyértelmű volt a szembenállás. Ma mit jelent? – Az én szembenállásom nem politikai. Illetve nem kizárólag az. Igyekszem nem politizálni, még ha ez most oly divatos dolog is. A világ, amelyet teremtek, már önmagában kedélyborzoló. Gondolom é s hát remélem, a fennálló rendszerek alapjait támadja, talán nem is jelszavakkal, gondolatokkal, hanem önmagával, önmagától fogva. – Olyan erősen provokál, hogy a nézők közül sokan nem bírják végignézni előadásait. – Tudom, kimennek, bár nem szeretném, hog y kimenjenek. De nem tudok másmilyen lenni, talán nem is akarok. A nehezebb utat választottam. A Drakulával a társulat ezt vállalta is. Vállaltuk, hogy kis létszámú közönség nézi az előadást a befogadás és az előadás esztétikai megvalósulása érdekében. Aki k kibírják, ha egyáltalán ezt kibírni kell, bár szerintem nem erről van szó, fontos, hogy megértsenek valamit önmagukból akár ezen az előadáson keresztül is. Nincs kompromisszum. – Mitől töltődik föl? – Nem tudom. – Az alvástól?
