Reggeli Sajtófigyelő, 2006. augusztus - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-08-12
8 – Az alvás érdekes dolog sz ámomra. Gyerekkoromban nem szerettem aludni, nem azért, mert rémálmok gyötörtek, hanem mert úgy éreztem, elmulasztok valamit. Az előadásaimban van álomszerűség. Amikor alszunk, minden természetessé válik, a legképtelenebb dolgok is. Amikor azonban felébred ünk, rájövünk, hogy nem tudjuk elmesélni az álmunkat. Nincsenek hozzá szavaink. Gyerekkoromban mindig örültem, ha álmodtam. Még ha rosszat is, mert úgy éreztem, történt valami. Ha álom nélkül alszunk, időt veszítünk. A kérdésére visszatérve, nem tudatosult még bennem ez az egész otthoni élet. Nincs kialakult életritmusom, minden olyan ideiglenes. Olyan volt a kilencedik évtized, mint egy álom. Nem akartam én otthon maradni, csak úgy alakult, hogy nem jöttem el. Most kezdem értelmezni magamban, hogy így nem lehet élni, hogy ott van az ember valahol, és még sincs ott. Szerbia az utóbbi tíz évben sokszor változott. Anyagilag sehol sincs a régi Jugoszláviához képest. Ma otthon egyetemi végzettséggel annyit lehet keresni, amennyi éppen az alapszükségletekre elég. Ez azért nehéz a mi generációnknak, mert a hetvenes és nyolcvanas években jóval magasabb volt az életszínvonalunk, mint a környező szocialista országoké. Szellemileg is szabadabban léteztünk még akkor is, ha valahol kirakatvilág volt a miénk, de lehetett szeretni. A mai életem valahogy kilátástalannak tűnik. – Anyagilag? – Nem csak. Szellemileg is. Az újabb generációk nem tudnak hova, kihez fölnőni. Megszűntek azok a fórumok, amelyek régen működtek. Újvidék, amikor még kamasz voltam, a vajdasági magyar kul túra központja volt festőkkel, írókkal, gondolkodó emberekkel, színházakkal, a televízióval, a rádióval. Ma szinte semmi nincs, legalábbis az előbbi értelemben. Nem azok az emberek járják az utcákat nap mint nap, akik korábban. Ők is hiányoznak, nem csak a z intézmények. Az eddig is létező passzív asszimiláció felerősödött. A Vajdaságban amúgy is kevesen vagyunk. Az értelmiség kilencven százaléka nincs odahaza, emiatt hatalmas hézagok vannak a jugoszláviai magyar kulturális életben. Kevesen vállalták az otth on maradást. – Otthon maradni ezek szerint misszió? – Igen. Az a baj, hogy nincs jövőképem, nem látom, hogyan fog beépülni az új generáció. Vagy nem is fog, mert az is elmegy? Megértem, ha a fiatalok már szerbül sem akarnak megtanulni. Bár Szabadkán, ha jó l tudom, kialakulóban van egy magyar egyetem. – Megmaradt valami a Kosztolányi láttatta világból? – Kosztolányi is a sár és a por vidékének nevezte Szabadkát. De persze megmaradt Szabadka régi, szecessziós hangulata. Nemrég nyílt egy tehetséggondozó gimnáz ium is, amelyet szintén Kosztolányiról neveztek el. – Tehát érdemes elmenni Szabadkára múltunk relikviáit megkeresni? – Ha akar, menjen. De lehet, hogy ez romantika. Ha világosan akarunk látni, a problémákkal teli Szabadkát kell észrevennünk. Elmondok ezze l kapcsolatban egy jellemző esetet. Sajtótájékoztatót tartottunk nemrég a színházban, ahová meghívtunk szerb újságírókat is. Úgy terveztem, hogy először magyarul, utána meg szerbül beszélek. De annyian kérdeztek, meg új volt a helyzet is, hogy szerbül végü l nem szólaltam meg. Másnap megjelent egy szerb újságban, hogy lám, lám, úgy látszik, ma már nem szokás a tolerancia a magyarok körében. Közben meg én vagyok az egyike azoknak, akik különösen szeretnének figyelni a kulturális eseményeken arra, hogy egyik n emzetet se rekesszék ki. Az előadásainkat is szeretnénk szimultán fordítani. Persze ha csak kóvályogni akarunk a városban, akkor mindez nem látszik, csak a szép épületek. Egyébként nagyon is szeretem ezt a várost, csak sajnos nincs a környéken folyó, és ni ncsenek hegyek sem. Igazi alföldi depresszió. A nyolcvanas években Bácska előkelő helyet foglalt el az öngyilkossági statisztikákban. Szlovénia után a harmadik volt. – Magyarország is dobogós volt. – Ez ilyen vidék. Az idevalósi Csáth Géza is önpusztító vo lt. – Visszatérve a szakmájára, Szabadkán a városi színházban is lehet a Drakula „szellemében” dolgozni? – Nem, ott azért nem. A Drakulát a szegedi MASZKkal közösen csináltuk, az független produkció volt. Urbán András Társulata néven működik ez a csapat m ár négy éve. A polgárpukkasztás nem cél, az irány azonban azonos. Olyan kísérleti művészszínházat szeretnék, amelyet a közönség is be tud fogadni. Valahogy úgy, mint ahogy ezt az Új Symposion tette a hetvenes – nyolcvanas években. Akkoriban ez az újság maga köré gyűjtötte a legtehetségesebb írókat, költőket – nemcsak a jugoszláviai magyarokat, hanem anyaországiakat is. – Írt a lapba? – A hőskorában még gyerek voltam. Később írtam, de akkor már nem volt olyan híres. A szelleme számomra követendő példa. A szính ázból olyan többfunkciós helyet szeretnék, ahol otthonra találhatna a fiatal, nyitott szerb értelmiség is. Olyan színházat, amely miatt akár otthon lehet maradni. A kettős élet ugyanis embertékozlás, amelyet nem lehet sokáig élni. Szóval ahol élünk, ott él ünk, és nem igazán van értelme máshová képzelni magunkat. Cselekedni kell, ez egyértelmű – néha pedig nem. Bár bizonyos értelemben sosem akartam, mégis el kell kötelezni magunkat. Nem árt valahol otthon lenni. Erre már nagyon fiatalon rájöttem, még a jugos zláviai testvériségegység szlogen uralkodása idején. Ebben az időben a mindennapi élet szintjén lehetett még hinni
