Reggeli Sajtófigyelő, 2006. július - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-07-20
7 A Magyarország határain túlra átnyúló magyar nemzetpolitika mindig a magyar közösség belső kapcsolataira korlátozódott csak, és éppen ezért az a célrendszer, amit Ön meghatározott nem követhető. Ez, pusztán önmagában, nem vezethet sem fejlesztéshez, sem nyitáshoz, sem a nemzeti kultúrák és identitások találkozásához. Ez u gyanannak a problémának a két oldala. Tudok vázolni egy olyan szomszédságpolitikát, amely az államokat veszi sorra, és van egy másik metszet, amely a magyar nemzet kapcsolati rendszerét fogja át. Egyébként a magyarság nagyon nehéz tudati terheket cipel mag ával. A múlt lezáratlansága a jövőre is nyomasztóan hat. Még mindig nem tudtuk a huszadik század négy nagy eseményét békében a helyére sorolni: Trianont, a második világháború elvesztését, ´56ot, és a rendszerváltozást. Mindegyik kérdés nyitva van. Ezt bi zonyítja, hogy bármelyik bármikor behívható a napi politikába. Sőt, bármelyikkel kapcsolatban a mai politikai szereplők között felelősök kerestetnek olykor. Tehát, még mindig kérdés, hogy ki árulta el a hazát 56ban, ki a felelős azért, hogy a rendszervált ozás egyeseknek életszínvonalromlást hozott. Ezen túl van még a dolgok feldolgozatlansága, vagy hamis tudati tükröződése. Az összefoglalójából úgy érzem, hogy a legnagyobb gondnak a, még mindig élő, magyar sérelmipolitikát tekinti. Én azt gondolom, hogy nem csak azt nem mérték fel a magyar nemzeti közösségek, hogy nem egy politikai közösséghez tartoznak. Azt sem mérte fel a magyar politikai közösség, hogy ezek a nemzeti közösségek egy széttartó fejlődésen mennek keresztül. A reális helyzeteket és lehetősé geket ennek a széttartó folyamatnak a felismerésével lehetne felmérni. Magyarország úgynevezett határon túli politikája mind a mai napig egyfajta segélyző politika volt. Nem az együttműködésé, nem a gazdaságikulturális érdekek mentén megfogalmazott racion alitásé, hanem egy szimbolikus, és paternalista viszonyé volt a főszerep. Lehete ezen váltani? Valóban, 1920 óta van egy széttartó fejlődés, ami számos értéket is hozott – kicsit kényszerűen ugyan – a magyarság számára. Ha összejövünk mi magyarok mindan nyian, akkor kiderül, hogy nagyon sokan tudnak közülünk románul, mások beszélnek szlovákul, szerbül. Megismertük jobban a kultúrákat, amelyekkel régóta együtt élünk, és ezt lehetne közvetíteni. Egy nagyon értékes hálózatot képez a magyarság Burgenlandtól B rassóig. Sok mindenről tudunk így együtt, ha összedugjuk a fejünket. Magyar nyelven meg lehetne vitatni KözépEurópa számos problémáját. Ezt a bizonyos sérelmi politikát pedig én a feldolgozatlan múltnak tulajdonítom. Még mindig meg vagyunk sértődve a múlt történelmi tényei miatt. Felnőtt ember a tényeket tiszteli. Dániában nem talál embert, aki visszasírná SchleswigHolsteint, holott igen erőszakosan szakították el tőlük annak idején. A németek is nagy fegyelemmel tartózkodnak attól, hogy a volt keletporo sz területeket német területként említsék. Ezt nem illik említeni, vagy ez valamiféle történelmi érettség jele? Ez egy történelmi érettség, mert tudják, hogy olyan körülmények között vesztették el, ami miatt ezt nem ildomos fölemlegetni. Tudomásul tudják venni a történelmet. Magyarországon történtek kísérletek a földolgozásra. Cseres Tibor munkája, a Hideg napok erre egy remek példa. Ugyanakkor a magyarokkal szemben is voltak súlyos vétkek. Ne feledjük el, hogy a sérelmi politika kölcsönösen fönnáll, odavissza működik. Ezeket a sérelmeket együtt kéne feldolgozni. Az EU, eredetileg, egy németfrancia megbékélési projekt. És ennek a projektnek a sikere, hogy a nyugateurópai nemzetek leültek és elkezdték közösen írni a történelmüket. Ez a legnehezebb próbat étel: megírni ugyanazt az eseményt, nem a konfliktusok két oldaláról, hanem közösen. Az igazi feloldást a közös történelemírásban látom, és odáig soksok lépcsőfokon át kell haladni. Sok közös tanácskozásra, egymás irodalmának, egymás nyelvének a megismer ésére van szükség. Magyarország úgynevezett határon túli politikája mind a mai napig egyfajta segélyző politika volt. Nem az együttműködésé, nem a gazdaságikulturális érdekek mentén megfogalmazott racionalitásé, hanem egy szimbolikus, és paternalista visz onyé volt a főszerep. Lehete ezen váltani? Bennünket, magyarokat összefűz a közös kultúra. Jó érzés átélni, hogy a magyarság tágabb kategória, mint az a tízmillió állampolgár, amelyik ebben az országban él. Mindebből nem az következik, hogy valamiféle f ennhatóságot próbáljunk teremteni Magyarországról az „elszakított” nemzet fölött azáltal, hogy itt tartjuk nyilván őket, itt adunk igazolványt, itt mondjuk meg, hogy ki a magyar, s ki nem az. Ezzel kezd a dolog veszélyessé válni, mert ezeknek a magyar közö sségeknek a kontúrjai ma már nagyon bizonytalanok. Nem lehet feltétlenül leszármazási, vagy nyelvismereti alapon definiálni embereket. Van magyar tudat nyelvtudás nélkül és magyar nyelvtudás magyar tudat nélkül. Minden előfordulhat. Itt nem az embereket ke llene definiálni, ez nem is vezet sehova. Azokat a kulturális, gazdasági centrumokat kell fejleszteni, amelyek magukkal hozzák az együttélés pozitív formáinak a kialakítását. Olyan magyar kulturális centrumokat kellene finanszírozni, amelyekbe jó bemenni. És ahol magyarul beszélnek.
