Reggeli Sajtófigyelő, 2006. május - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-05-06
26 kinyilváníthatja igényét a Szerbiához való csatlakozásra (holott ezt az 1995ben aláírt, boszniai há borút lezáró daytoni egyezmény szigorúan tiltja). A másik fontos esemény az idén a montenegrói függetlenségi népszavazás, amelynek a végeredményét – akármi is lesz – el kell fogadnia minden érintett félnek. Nos az, hogy Montenegró elszakadását (és ezáltal a tengerpart elvesztését), Koszovó függetlenné válását és a h ős szerepben tetszelgő két főbűnös kiadását ki fogja lenyomni a szerbek torkán (ha egyáltalán le lehet), az hatalmas rejtély. Izgalmas év lesz tehát ez a 2006. Érdemes újra odafigyelni, a Balkán újra robbanhat! vissza Új leosztás, új remény? Kapu 2006. április Szerző: Borbély Zsolt Attila Kisebbségi stratégiák Az erdélyi magyarság a rendszerváltás után nem kevesebbre vállalkozott, mint arra, hogy más kisebbségbe kényszerített közösségekkel ellentétben békés eszközökkel próbál kiküzdeni egy hosszú távú fennmaradással kecsegtető léthelyzetet. A kiinduló feltételek jók voltak. A román politikum bizonyítási kényszer alatt volt, az erdélyi magyar közösség fegyelmezetten követte vezetőit, a sajtó és az egyházak a politikai érd ekképviselet mellett álltak teljes egyöntetűséggel, nyíltan nemzetellenes erők még nem mutatkoztak. Szükség lett volna egy világos és egyértelmű programra s a valóra váltásban határozottságra, bátorságra és következetességre. Ehelyett 3 évbe került, amíg m egfogalmazódott egy koherens program, a háromszintű autonómia programja, amit ideigóráig képviselt is a RMDSZ vezetése, de midőn megcsillant a csúcsvezetés előtt a kormányzati hatalomban való részvétel lehetősége, sutba vágta az autonómiát, a belső önrend elkezést, a nemzeti önkormányzatot. Azóta a „párbeszéd” és annak ürügyén a „párbeszédképesség” mitikus kategóriává lett, mely nélkül erdélyi magyar politikus nem lehet más, mint szájhős, bajkeverő, kalandor. A „politikai eszközökről” az RMDSZvezetés úgy s zónokol, mintha a parlamenti politizálás és a baszk, déltiroli, korzikai szabadságmozgalmak által alkalmazott robbantásos metodológia között nem lenne más út. Retorikai szinten az RMDSZ nem vesz tudomást arról, hogy létezik a nyomásgyakorlásnak több jogsz er ű eszköze is. A Markó Béla által vezetett RMDSZ nem tagadta meg az autonómiaprogramot, mint tette azt a felvidéki magyar elit, viszont közel tíz évre teljesen kikapcsolta a kommunikációból éppenséggel a párbeszédképesség, a „politikai megoldások”, a parla mentáris eszközrendszer jegyében. Holott az autonómia iránt a legkisebb befogadóképességet sem tanúsító román felet egyrészt e tematika állandó napirenden tartásával lehetett volna fokozatosan hozzászoktatni ahhoz a gondolathoz, hogy ha az erdélyi magyar p roblémát ki akarják kapcsolni, akkor ennek csakis ez lehet az ára, másrészt pedig békés konfrontáció, bel- és külföldi nyomásgyakorlás útján lehetett volna éreztetni az erdélyi magyar közösség erejét. Miért volt szükség arra, hogy végs ő soron egy elpocsékolt évtized után a Székely Nemzeti Tanács hirdesse meg az autonómia ügyében kiírt helyi népszavazás „mozgalmát”? Megtehette volna ezt az RMDSZ is sokkal korábban. S ha már a SZNT kezdeményezte, akkor mellé lehetett volna állni, nem pedi g szabotálni útonútfélen. Ha a népszuverenitás elve még ma is a modern politika legfőbb hivatkozási alapja, akkor nyilvánvalóan erős érv lehetne egy önállóságért küzdő nemzeti közösség képviselői számára a helyi népszavazásokon kinyilvánított autonomista népakarat. Mint ahogy azzal is fel lehetett volna lármázni a román kisebbségpolitikai modell idilli szépsége által elandalított európai fórumokat, hogy az elnyomó román hatalom gátolja az erdélyi magyar közösség demokratikus akaratkinyilvánítását. Tíz év a latt az RMDSZ rengeteg pénzt elpazarolt luxusautókra, a kollektív szempontból céltalan propagandára, a nemzetépítést hanyagoló apparátus fenntartására. Ha ugyanezeket a forrásokat nyugati lobbytevékenységre és a nemzeti önkormányzat létrehozatalára, illetv e működtetésére fordították volna, minden bizonnyal sikerült volna felvétetni az erdélyi magyarság ügyét a nemzetközi segédlettel megoldandó válságproblémák közé. Csakhogy az RMDSZ pont ennek a fordítottját tette: kormánykoalíciós szerepvállalásával éppens éggel azt üzente a világnak, hogy nincs szükség semmiféle „humanitariánus segítségnyújtásra”, minden a legnagyobb rendben, a román kisebbségi politika modellértékű, miként az a román fél részéről el is hangzik 1996 óta számtalanszor. (Sőt, az impertinencia netovábbja, mikor a nagyon is permisszív, autonómiaelvű magyarországi kisebbségpolitika dacára a magyarokat oktatják ki demokráciából és toleranciából a román nemzetállam apologétái, arra való hivatkozással, hogy Románia megoldotta a kisebbségek parlament i képviseletét.)
