Reggeli Sajtófigyelő, 2006. március - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-03-16
53 magyar felvilágosodástól és a harminc évvel később ránkköszöntő nemzeti megujhodástól számítva alakult ki fokozatosan a velünk együtt élő népek sajátos nemzeti útja. A nemzeti és polgári forradalmunk már nem azon a népi egységen alapult, mint Rákóczi Ferenc szabadságharca, noha annak győzelme esetén talán 1848ban is másként zajlottak volna az események. Sőt, az sem téves feltételezés, hogy ha nemzeti forradalmunk nem kényszerül a szabadságharc lövészárkaiba, késő bb másként zajlanak az események. De a valós tényekkel nem lehet vitatkozni. Akkor, március idusán és azt megelőzően két és fél évtizeden át, már nem az alaktalan népről, az ország lakóiról vagy az alattvalókról szólt a történelem, hanem a nemzetről. Arr ól a húsvér társadalmi alakulatról, amelynek tagjai a történelmi hagyományaik révén egy húron pendülhetnek, megértik egymást, ugyanattól az eszmétől lelkesülnek, maguk akarják uralni szülőföldjük javait, együtt óhajtják a közjót, a közterhek arányos visel ését és saját ügyeiket előbbutóbb önmaguk akarják intézni. Március tizenötödike, tehát arról szólt, ami ma is a nemzet egyik legfontosabb ismérve: a történelmi múlt megpróbáltatásai által egybekovácsolt közösségről, ennek a közösségnek a jelenben vállal t felelősségéről és a jövőépítésről. Március tizenötödike a történelmihagyományszerintikulturálispolitikai közösségnek a jövő iránti elkötelezettségéről szólt. Március tizenötödike arról a jövőről szólt, amit most éppen mának nevezünk. Emiatt bántan ak engemet a március tizenötödike kapcsán felmerülő gondolatok és gyötrelmek. Ma már tudjuk, hogy a forradalom elárulása a „nemzetiségek” egy része által nem a forradalom politikusainak a rovására írható, mert a húrok egyike nem amiatt pattant el, hogy K ossuth nem vette komolyan az őt csodáló Ąudovít ©túr személyét. Ismerjük ennek a kapcsolattörténetnek a szerteágazó, pánszláv és egyéb mozgalmakba torkolló, több évtizedes politikai előjátékát. De azt is tudjuk, hogy Kossuth illetve Görgey zászlója alatt a tavaszi hadjáratban harcoló több tízezernyi szlovák honvéd sem a forradalom eszméje iránti elkötelezettségből vette fel a fegyvert, hanem a hagyományos összetartozás és alattvalói elkötelezettség miatt. Ez utóbbi indíték azonban megszívlelendő, erre le het, illetve lehetett volna építeni olyan országépítő és állampolgári jövőt, amit ma NyugatEurópában nemzetállamnak neveznek. Erre Kossuth is csak később döbbent rá, noha párizsi nagykövete ezt már 1848ban is tudta. Az 1848. március 15én kirobbant for radalmunkat ebből a szemszögből tekintsük archimédeszi pontnak. A forradalom és az azt követő események erről a magas pontról letekintve tiszták maradtak. Az utókorral gyűlik meg a bajunk, mert rosszul sáfárkodott, rosszul gazdálkodott az örökséggel. E bből a nézőpontból a legtöbb bajunk láthatóan az 1867es osztrákmagyar kiegyezéssel lehet. Nem azért, mert teret nyitott azoknak a nemzeti társadalmi erőknek és gazdasági törekvéseknek, amelyek mozgatói voltak a reformkornak, hanem azért, mert nem őmiattu k jött létre. Nem azért van okunk az akadékoskodásra, mert 1868ban újból megalkottak egykét egyenjogúsítási törvényt, amelyet már meghoztak 1849ben is, hanem azért, mert ekkor már mást igényeltek az érintettek. Nem azt hánytorgatjuk fel, hogy létrejött a kiegyezés, hanem azt, hogy a birodalomban nem vált modell értékűvé az eszme. Sőt az sem baj, hogy a kiegyezés után tizenhárom évvel életbe lépett egy állampolgársági törvény, de az már nemzeti ügy, sőt „casus belli”, hogy emiatt vesztette el Kossuth Lajo s a Magyar Szent Koronához való tartozását. Ez nem csak azért volt baj, mert Kossuth jogilag ki lett tagadva abból a politikai közösségből, amiből a nemzet sohasem közösítette ki őt, hanem azért is, mert akkor egyedül ő rendelkezett megoldási javaslattal a Kárpátmedence egyre bonyolultabbá váló viszonyainak rendezésére. Harminc évvel a szabadságharc elbukása után végleg becsapta az akkori magyar politika az ajtót 1848 eszmeisége előtt. Ez a tudatosan létrehozott állapot idézte elő a magyar nemzet 1920ban bekövetkezett tragédiáját is. Ezért nem véletlen, hogy máig is Széchenyit nevezzük a Legnagyobb Magyarnak és Kossuthot Apánknak, és Deákot a haza bölcsének, aki ezt a címet azzal érdemelte ki, hogy megoldott egy feladatot. Munkája azonban ugyanolyan férc műnek bizonyult, mint az ehhez hasonló egyezségek alapján létrejött ingatag tákolmányok. Deák
