Reggeli Sajtófigyelő, 2006. január - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-01-21
14 „lehetőséget adtak” az úgynevezett elmagyarosított szlovákok nak a többségi nemzetbe való „visszatérésre”. A kitelepítések és egyéb jogfosztások hatására 327 ezer magyar vallotta magát szlováknak. A tarthatatlan csehszlovák politika különböző külpolitikai stratégiák megfogalmazására késztette a magyarországi közélet szereplőit. Az egyik ilyen megoldási elképzelés a magyarlakta területek visszacsatolása volt. Gyöngyösi János külügyminiszter 1945. november 23án a SZEBnek küldött levelében – azontúl, hogy nemzetközi bizottság felállítását javasolta a jogfosztások leál lítása érdekében – az etnikai alapon meghúzott határok támogatását kérte a nagyhatalmak képviselőitől. Gyöngyösi beadványára az oroszok nem reagáltak, az angolszász hatalmak elutasították a felvetést. Nagy Ferenc miniszterelnök a felvidéki magyarság ügyébe n két megoldást tartott elfogadhatónak: teljes polgári jogegyenlőség, vagy „hazatérés, de akkor megfelelő földdel együtt”. Miután nyilvánvalóvá vált az etnikai alapú határrendezés reményének hiábavalósága, új külpolitikai koncepciók láttak napvilágot. A le gnagyobb vitát a szlovákok ellenében megkötendő magyar – cseh alku ötlete váltotta ki. Gogolák Lajos a Köztársaságban, Rónai Mihály András pedig a Magyar Radikális Párt lapjában, a Haladásban tette közzé irreális elképzeléseit. Rónai a szlovákokat „boldogtal an, hlinkapáteri, tisopáteri, egyrészt primitív teokráciában, másrészt virulens fasizmusban élő” népnek nevezte, akikkel „nincs mit kezdenünk”. A csehekkel való összefogás ideáját a szerző történelmi érvekkel próbálta alátámasztani: „Prága irányában minden várakozásunk, minden hitünk és reményünk jogos volt. Thomas G. Masaryk köztársaságára gondolunk, melynek polgáraként a magyar ember két évtizeden át polgárabb, magyarabb és emberebb volt, mint idehaza. […] Budapestnek nem Pozsony, hanem Prága, Magyarorszá gnak nem Szlovákia, hanem Csehország a történelmi partnere. Így volt ez az Árpádok, a Hunyadiak s a Habsburgok ideje óta mindig.” A hazai kommunisták reagálásaikban élesen ellenezték a magyar – cseh közeledést, amely véleményük szerint nem a demokráciára, ha nem a dunai népek megosztására épít. Az MKP magatartását egyébként ambivalencia jellemezte: miközben a kommunisták az erdélyi és a jugoszláviai magyarság problémái iránt egyáltalán nem tanúsítottak érzékenységet, a csehszlovákiai jogsértéseket a leghatároz ottabban elítélték. Lapjuk, a Szabad Nép (miközben sorra jelentek meg benne az össznemzeti gondolkodást megbélyegző, az etnikai határok felvetését sovinizmusnak tituláló írások) a felvidéki magyarság érdekében a felháborodott hangú vezércikkektől az olvasó i levelekig a tiltakozás minden eszközét bevetette, a szerkesztőség pedig elsőként szervezett gyűjtést a szülőföldjükről elűzöttek anyagi megsegítésére. Ugyanakkor az MKP vezetői nem tudták vagy nem akarták megérteni, hogy a felvidéki magyarüldözésre már n em lehet osztályszempontok alapján, a bevett kommunista és antifasiszta sémák szerint reagálni. Rákosiék nem vagy csak vonakodva ismerték el a csehszlovák elvtársak szerepét a jogfosztásokban, és rendszerint a „szlovák reakcióra”, valamint hazai riválisaik ra hárították a felelősséget. Az MKP egyébként soha nem tagadta, hogy a határon túli magyarok ügyét össze kívánja kötni saját belpolitikai törekvéseivel. Ahogy Révai József a Szabad Nép 1946. január 13i számában fogalmazott: „A mi álláspontunk lényege az, hogy a magyarság nemzeti követeléseinek érvényesítése, nemzeti érdekeinek védelme szorosan összefügg azzal a belső harccal, amit a reakció ellen folytatunk.” A felvidéki magyarság sorsának alakulásában döntő szerepet játszottak az aktuális nagyhatalmi vis zonyok. A jogfosztások kérdése 1946 júniusában, a Nagy Ferenc vezette kormányküldöttség washingtoni és londoni békeelőkészítő tárgyalásain is napirendre került. Rákosi Mátyás, aki maga is tagja volt a delegációnak, pártjának augusztusi vezetőségi ülésén t eljes fiaskónak nevezte a diplomáciai körutat, különösen annak angliai részét. Londonban ugyanis Ernest Bevin brit külügyminiszter tudtukra adta, hogy a magyarok áttelepítésének ügyében már a háború alatt megállapodtak Benessel. Belső deportálás Az MKP főtitkára – aki nem titkolta, hogy a munkáspárti kormány elutasító magatartása nekik, kommunistáknak különösen meglepő volt – a továbbiakban így emlékezett vissza a Londonban történtekre: „Noel Baker, a Munkáspárt elnöke kissé zavartan, de őszintén megmond ta nekünk, hogy az angolok lelkiismerete a csehek felé nem tiszta, mert 1938ban ők voltak azok, akik a cseheket azzal vigasztalták, hogy nem kár azokért a turbulens, veszekedő németekért és magyarokért, akiket elvesztenek, mert helyette egy nemzetiségileg egységes államot kapnak. Hogy akarják most önök – kérdezte tőlünk zavartan Noel Baker – , hogy mi ezek után azzal menjünk a csehekhez és a szlovákokhoz, hogy meggondoltuk a dolgot, és mégiscsak az az állam az erősebb, amelyikben ott marad 650 ezer magyar, és tetejében még olyan politikai jogokat is kapnak, amelyeknek alapján elölről kezdhetik a régi játékot?” Ahogy a Nagy Ferenc vezette küldöttség kudarcot vallott Washingtonban és Londonban, úgy Moszkva magyarországi kegyeltjei sem tudták megszerezni a szov jet támogatást. A tisztán szláv Csehszlovákia megteremtésének Moszkva volt a legelkötelezettebb támogatója. Az orosz levéltári iratok többségében – amint
