Reggeli Sajtófigyelő, 2006. január - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-01-14
12 Illésfalvi Péter: 1944. augusztus 26 – 27én, amikor elérték az ellenséges csapatok Magyarország akkori határait, sokkszerű ütés érte azon a tájékon az országot. Az első néhány napban nagy vérveszteség kíséretében komoly területi veszteségek is értek bennünket éppen a történelmi határvidék körzetében, ami azt jelenti, hogy a csapatok visszavonultak. Á m néhány nap múlva stabilizálódott a helyzet, és ezek a csapatok szeptember elejére lefékezték, közepére pedig megállították a szovjet előretörést. Ez – ismerve az erőviszonyokat – mindenképpen heroikus teljesítmény, nem vitatható. Természetesen ebben segí tségükre jöttek az alacsony létszámú, de jól gépesített és igen nagy tűzerővel rendelkező német harccsoportok is. Magyar Nemzet: Írják könyvükben: a magyar katonai vezetés nem számított jelentős támadásra a Kárpátok vonalán, azt jól védhető terepszakasznak tartotta. Szabó Péter: A magyar vezérkari mérlegelések már 1943 végétől számoltak a román kiugrás lehetőségével. A szovjet támadó hadműveleteket illetően pedig még 1944 elején is azt remélték, hogy ezek elkerülik majd a Kárpátmedencét, és elsősorban leng yel és német területek felé folytatódnak. Magyar Nemzet: A németek számára milyen stratégiai jelentősége volt Erdély védelmének? Számvéber Norbert: A németek számára a katasztrófa elkerülése már hatalmas eredménynek számított volna, mivel őket talán még a magyaroknál is jobban meglepte a román kiugrás. Mindehhez az is hozzátartozott, hogy az 1944. augusztus 20án meginduló 2. és 3. Ukrán Front cafatokra tépte a német DélUkrajna Hadseregcsoportot, amely szétvert csapattöredékekkel kóválygott vissza a magya r határ felé, és csak egyhetes kóma után tért magához Erdély védelmében. Ez a németek számára kényszerhadművelet volt, innenonnan összeszedett riadózászlóaljak, feltöltés alatt álló csonka alakulatok bevetésével igyekeztek lezárni a magyar csapatokkal a D éli- és a KeletiKárpátok átjáróit. Amikor ez nem sikerült, a Székelyföldön, illetve az északerdélyi terepszakaszokon törekedtek megkapaszkodni. Ez viszont már sikeres volt. Magyar Nemzet: Megkezdődött tehát a magyar és a német csapatok halogató visszavon ulása a „visszamagyarosított” területekről. Veszteségeink ellenére támadás indult a DélErdélyben román kézen maradt területek ellen, ahol ismét fellobogózott városok várták a magyar katonákat. Mi volt ennek az offenzívának a célja? Számvéber Norbert: Kérd és, mennyire fellobogózva és mennyire várták ezek a városok a magyar katonákat, akik az 1940es eseményekkel ellentétben nem bevonultak, hanem harccselekmények során jutottak be ezekbe a városokba. Aradot például, a legendával megint csak ellentétben, a ro mánok meglehetősen keményen védték. Az erdélyi hadműveletek első fontosabb szakasza, amely szeptember 5ig tartott a román átállástól: ekkor magyar kísérlet történt arra, hogy a védelem lehetőségeit egy déli irányú támadással megjavítsák. Ez csak részben s ikerült, mert addigra a szovjetek súlypontot váltottak, erőik zömét a déli átjárókon keresztül északra csoportosították: ez torkollott a tordai csatába, az egyik legeredményesebb magyar védelmi hadműveletbe. Ezzel párhuzamosan folyt a Székelyföld kiürítése katonai kényszerűségből. Hangsúlyoznunk kell, hogy az október 8án elrendelt magyar visszavonulás az anyaország felé – többek között Tordáról is, amelyet jó egy hónapig tartottak a védők – területileg egészen másutt eldőlt hadműveletnek volt a következmén ye. Ugyanis az Alföldre kiért szovjet csapatok Debrecen felé indítottak páncélostámadást, amelyet sem a német, sem a magyar csapatok nem tudtak megakasztani. Az ott elkövetett német vezetési hibák, illetve a szovjet erőfölény vezetett oda, hogy a Nagyvárad felé kanyarodó szovjet csapatok már az Erdélyben harcoló magyar alakulatok bekerítésével fenyegettek. Nem volt más lehetőség, csak a visszavonulás. Ám az erdélyi támadó hadművelet nem volt sikertörténet szovjet szempontból, hanem kudarc kudarc hátán, a há ború utáni hadtörténeti feldolgozásaik ezért olyan hézagosak Erdély kapcsán. Többhetes csúszásokkal érték el a kitűzött vonalakat, és akkor is úgy, hogy az alföldi helyzet miatt a magyar és német csapatok által már kiürített területeket foglalták el. Szabó Péter: DélErdély magyar társadalma számára a második bécsi döntés súlyos csapást jelentett, mert e területen tovább folytatódhattak a román atrocitások. Nem véletlen, hogy 1944ig kétszázezren – az ottani magyar ajkú lakosság fele – menekültek át a határ on, aminek máig ható következményei vannak. Temesváron, Aradon, Petrozsényban többek között ezért élnek ma már csak elenyésző számban magyarok. Magyar Nemzet: Mi történt azokon az erdélyi területeken, ahonnan visszavonultak a magyar csapatok? Illésfalvi Pé ter: Szomorú időszak következett be: román retorziók érték az ott élő magyarságot. Az alapvető román álláspont az volt – annak ellenére, hogy aláírták a második bécsi döntést, sőt ők kezdeményezték – , hogy mindvégig elutasították e döntés létjogosultságát, és a román történeti munkákban a mai napig mint „bécsi diktátum” szerepel. Ennek következményeként az ÉszakErdély visszacsatolásával hazánkhoz került magyar nemzetiségű lakosság 1940 és ’44 közötti magyar állampolgárságát egy pillanatig sem ismerték el. Őket mindenféle szempontból árulónak tekintették, a katonákat, csendőröket, rendőröket különösen. A román sajtóban pedig sorra jelentek meg a toborzó felhívások Erdély „felszabadítására”, ami valójában afféle partizánháborúra való buzdítás volt. Ezeknek a garázdálkodó irreguláris csapatoknak estek áldozatul a magyarok többek között Szárazajtán és Csíkszentdomokoson. A hazaszivárgó székely határőröket pedig, akik otthagyták a havasokban a
