Reggeli Sajtófigyelő, 2006. január - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-01-14
9 Szabó Péter: A Románia elleni hadműve letet – kockázatossága ellenére – az eredménytelenül zárult magyar – román tárgyalások után nemigen lehetett volna elkerülni. A felfokozott hangulatú és kevéssé informált hazai közvélemény nyomásának engedni kellett, a politikai és a katonai vezetés kényszer helyzet előtt állt. Magyar Nemzet: Valódi akadályt jelentett volna a románok Károlyvonala magyar támadás esetén? Szabó Péter: Magyarország határainak közelében ez volt az egyetlen erődrendszer, mivel a határ menti cseh és a jugoszláv védelmi vonalat beton kiserődök alkották. A francia szakemberek által tervezett s angol anyagi támogatással 1937től épített Károlyvonal 1940re 320 erődből állt. 1938 őszéig támadó jellegűnek épült: a Szamos és a Maros völgyében felvonuló román hadsereget oltalmazta volna. 3 00 kilométer hosszan csak részben készült el, a Nagyvárad, Oláhapáti és Ottomány közötti szakaszon és a Szamos szinérváraljai völgyszorosánál. A magyar hadvezetés elképzelése az volt, hogy a Károlyvonal áttörésére a főerőt veti be, a balszárny feladata a Dés, Beszterce irányú támadás, a jobbszárnyé pedig az ellenséges betörésekkel szembeni határvédelem lett volna. Illésfalvi Péter: A Magyar Királyi Honvédség készült erre, jelentős rohamkiképzés és műszaki erődharcra való felkészítés folyt: a nehéztüzérség ünkben és a légierőnkben adódó hiányosságokat ezzel igyekeztek egyensúlyozni, de a mindenképpen támadás hatalmas véráldozatokkal járt volna. Magyar Nemzet: A másik hazai közhely a román katona harci moráljára vonatkozik: e kép szerint gyáva, alattomos és á llhatatlan, ellentétben az évszázadok óta hadakozó székely és magyar katonával. Illésfalvi Péter: Az 1940es magyar katonai hírszerzői jelentésekből kiderül, hogy hullámzott a román oldalon is a helyzet megítélése. 1940. június végén óriási elkeseredés ura lkodott Romániában, amikor a szovjet haderő megszállta a besszarábiai területeket. Ám a napisajtó, a propaganda egyre gyakrabban hangoztatta, hogy Dobrudzsát még csakcsak oda lehet adni a bolgároknak, de Erdélyből egy barázdát sem. Nehéz felmérni ezért, m ég mindig a „ha”knál maradva, hogyan viselkedett volna a román katona 1940ben, ha háborúra kerül sor a szemben álló felek között. Magyar Nemzet: Kinek az érdekeit szolgálta elsősorban a második bécsi döntés? Szabó Péter: A német döntőbíráskodás lényege a z volt, hogy egyik félnek se tetsszen a megoldás, vitás területi kérdésekben ígérgetésekkel s fenyegetésekkel a két országot egymás ellen ki lehessen játszani, hogy mindkettő feltétlen szövetségét, ezáltal nyersanyagforrásait Németország számára biztosítan i lehessen. A németek mellett inkább Romániának kedvezett a döntés. Jóllehet Bukarestben jóval kisebb területvesztést és főleg lakosságcserét reméltek, a Magyarországhoz visszakerült 43 ezer négyzetkilométer akkoriban Erdély mondhatni „szebbik, de sokkal s zegényebbik” része volt. Az iparban és nyersanyagforrásokban jóval gazdagabb DélErdély odaát maradt. Az új határvonalat Magyarország számára igen szerencsétlenül húzták meg, mert városok ipari körzetét vágták le ezzel, s közutakat és vasútvonalakat szelte k ketté. Katonai szempontból pedig problematikussá tette Erdély védelmét, hogy az új demarkációs vonal teljes mértékben nem a védelmezhetőbb Maros partvidékén húzódott. Illésfalvi Péter: Pozitívuma a döntésnek, hogy Magyarország legalább a KeletiKárpátok gerincénél ismét elérte a régi ezeréves határvonalat, és ott a terepviszonyok is alkalmasak voltak a védelmi harc megvívására. Ugyanakkor képződött egy erdélyi román – magyar belhatár, amely sokkal kevésbé volt védhető: Románia mint egy nagy összecsukódó szá j fogta körül ezt a zsákszerűen délkeletre benyúló magyar országrészt. A visszakerült területeknek volt olyan szakaszuk, amelyen száz kilométer alá esett az új és az ezeréves határvonal közötti távolság. S az ellenséges erők könnyedén levághatták volna a S zékelyföldet is. 1941 – 42ben még elsősorban egy Romániával szembeni konfliktussal számolt a magyar katonai vezetés, csak ’43 második felétől jelent meg az „R”, a románok mellett az „O”, vagyis az oroszok elleni határvédelmi terv is. De pusztán a románok el len is kevés esélyünk lett volna. Magyar Nemzet: Megkezdődött a berendezkedés, a „kicsi magyar világ” szűk négy esztendeje. Könyvükben azt írják, a magyar katonai közigazgatás jóval sikeresebb volt, mint az azt követő polgári. Persze a honvédségben sem vol t mindig rózsás az Erdélyből verbuvált újoncok helyzete: amint rámutatnak, akkoriban sem állt távol számos anyaországi tiszttől az „oláhozás”. Illésfalvi Péter: Az Erdélybe bevonuló vagy az ott felálló csapatok vezetésében nem volt ritka az erdélyi, székel yföldi származású tiszt sem. Ez örömteli tény volt az odavalósi újoncok szempontjából. Ugyanakkor megjelent az a probléma, hogy ezen alakulatok parancsnoki keretét, hivatásos állományát mégis főként az anyaországból töltötték fel, s ezt másként nem is lehe tett volna megoldani. Közöttük és az „őshonos” erdélyi bakák között gyakran volt súrlódás, ám ez mégsem volt olyan mértékű, mint a polgári közigazgatásban, amelyben tömegével alkalmaztak az erdélyi viszonyokat nem ismerő tisztviselőket, postásokat, vasutas okat, városházi, erdőigazgatási hivatalnokokat. Számvéber Norbert: Tegyük hozzá, hogy a helyi potenciális hivatalnokréteg kárára nevezték ki az anyaországiakat. Részben megbízhatatlannak nyilvánították az erdélyieket, részben meg nem nevezett magasabb cél
