Reggeli Sajtófigyelő, 2006. január - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2006-01-14
10 megvalósítására alkalmatlannak. A honi hivatalnokréteg lenézte a helybéli polgárságot, egyszersmind atyáskodni kívánt fölötte. Illésfalvi Péter: Az volt a közfelfogás, hogy a 22 év román uralom alatt úgymond elkanászodott, mentalitásában balkanizálódott az erdélyi magyarság. Amíg a polgári közigazgatásban nem törekedtek arra, hogy ez a helyzet megváltozzon, addig a hadsereg igyekezett az erdélyi utánpótlást megszervezni, olyan katonai vezetői réteget – az idő rövidsége miatt természetesen csupán alparancsno ki állományra gondolhatunk – , amely helybéliekből verbuválódott. 1940 decemberében kezdtek bevonulni az erdélyi fiatalok az ottani csapattestekhez, aki érettségi vizsgával rendelkezett, azt tartalékos tiszti továbbképzésre küldték. 1943ban pedig már a hon védség hivatásos tisztképző intézménye, a Ludovika is kibocsátotta az első erdélyi hadnagyokat. Szabó Péter: Az erdélyi származású tisztek zöme az ÉszakErdélyben és a Székelyföldön fölállított alakulatokhoz került, amelyek javarészt a székely határvédelmi erők parancsnokságához tartoztak. A határok őrzésének a Székelyföldön évszázados hagyománya volt, amelyet a kilencszáznegyvenes években ismét felelevenítettek. Hogy ez a rendszer igazoltae a hozzá fűzött reményeket, vagy sem, az már más kérdés… Illésfalv i Péter: A rossz emlékű Mária Terézia korabeli határvédelem mintájára – persze immár kizárólag magyar érdekeket szolgálva – létrehozták a székely határőrséget. Ezt az elképzelést Csík vármegye képviselője, dr. Pál Gábor terjesztette az Országgyűlés elé, am elyet kiváltképp támogatott a honvédtisztek székelyföldi származású csoportja. Ezt azért hangsúlyozom, mert többször elhangzott az a vád, hogy a magyarországiak találták ki a szerencsétlen erdélyiek számára a határvédelemnek ezt a formáját, adtak mellé egy ócska flintát meg egy hevederszíjat, így küldték ki őket a szovjet húsdarálóba. A székely határőrség úgynevezett milic rendszerű alakulat volt: békeidőben egy székely határőrzászlóalj állandó kerete mindössze kilenc főből állt, mozgósítás esetén a hadi lé tszámot ezer főre töltötték fel. A teljes székely határőrség húsz zászlóaljból, azaz húszezer katonából állt. Az volt az alapelgondolás, hogy apa és fia, nagyapa és unoka egy csapattestben szolgáljon. Nos, ezt nem igazolta a gyakorlat: az 1944es határvéde lmi harcok során – és ebben nyilván szerepe volt a valóban gyenge felszereltségnek – nem működtek jól ezek az alakulatok. Többnyire az történt, hogy amikor támadtak a szovjet csapatok, általában jelentős létszám- és fegyverzetbeli túlerővel, akkor az öreg székely a fia vállára csapott: no, gyerünk haza, kilőttük a kilenc lőszerünket, amelyet kaptunk, most már úgysem tehetünk semmit, inkább otthon a portát, az asszonyokat, a tehénkét védjük meg. Eldobták a fegyvert és tömegével hagyták ott a harcmezőt a szék ely katonák. Persze voltak kivételek szép számmal, derekasan küzdő alosztályok, amelyeknek tagjai csak 1945 májusában tették le a fegyvert. A székely határvédelemhez tartoztak nem milic rendszerű honvédegységek is, mint a székely határvadászzászlóaljak, a melyek kiválóan megállták a helyüket. A védelem statikus elemét alkotta az Árpádvonal, mely a tervek szerint a kárpátaljai Uzsoktól egészen az Ojtoziszorosig a Kárpátok természetes átjáróit védte volna. Az alapprobléma itt is az, hogy nem akadt elegendő erő, mely a Kárpátok vonulatait megszállva sikeresen tarthatta volna föl a nagy túlerővel támadó szovjet hadsereget. Magyar Nemzet: Magyarország ezek szerint erején felüli feladatot vállalt ÉszakErdély és a Székelyföld határainak katonai védelmével? Számv éber Norbert: Nem vállalt erején felüli feladatot. Sem a katonai, sem a politikai vezetés nem utasíthatta el a területi revízió igényét. Amikor pedig a sokak által kevesellt északerdélyi részek visszatértek, azokat katonailag is be kellett rendezni. Az or szág forrásai nem voltak bőségesek, de hasonló helyzetben lévő államok sem cselekedtek másképpen. Példa erre Finnország – amely ekkoriban katonai súlyát tekintve Magyarországgal egy kategóriába sorolható – : egy pillanatig nem gondolkodott azon 1941ben, ho gy az 1939 – 40es téli háborúban igazságtalanul és nagyhatalmi eszközökkel elfoglalt területeit visszafoglalja. Nem mérlegelték azt, hogy ez a finn hadseregnek soke vagy kevés, egyszerűen a politikai vezetés nem tehette meg azt, hogy nem tesz lépést az ügy érdekében. Sok évtizeddel az események után könnyű ítéletet mondani a döntésekről, de az irányvonal véleményem szerint indokolt volt. Amin vitatkozni lehet, az a megvalósítás. Tegyük hozzá, a magyar katonai vezetés egy négyzetkilométerrel sem akart több t erületet visszafoglalni, mint amennyit a trianoni diktátum során elvettek Magyarországtól. A németek 1940 végétől egyre több erőt követeltek hazánktól, ahogy az egész tengelyhatalmi szövetségtől is; de olyan, a magyar érdekszférától és történelmi vonatkozá soktól igen távol eső vidékeken, mint amilyen a Balkán, német követelésre sem vállaltunk szerepet. A magyar politikai és katonai vezetés egyetlen kitűzött célja a trianoni döntés káros következményeinek felszámolása volt. Más kérdés, hogy a román – magyar sz embenállás miatt licitkényszerbe kerültünk 1941ben, ezt mutatta szerepvállalásunk a szovjetek elleni német hadműveletekben. Nem maradhattunk le a románok által felajánlott katonai kontingens mögött: sajnos akkor ez volt a katonapolitikai realitás. Abban a z időben még mindenki úgy számított, hogy a Német Birodalom hadereje ugyanúgy lesöpri a szovjeteket néhány hét alatt, ahogy korábban egész NyugatEurópát. Mindenki az ő kegyüket kereste, egyesek tartózkodóbban, mint Finnország, mások kevésbé, mint Románia.
