Reggeli Sajtófigyelő, 2005. július - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2005-07-20
19 esetünkben is vannak jelei ennek a hagyománynak. A trianoni szindróma ellentétpártja a kisantantszindróma, amelynek híven hajlamosak minden magyar jogkiterjesztésben revíziós k övetelést látni, vagy legalábbis úgy tenni, hiszen az EU és a NATO térfoglalása közben igencsak hamisan csengenek már ezek a régi dallamok. Nyugtalanító, ahogyan az autonómia kérdéséhez viszonyulnak a szomszédos országok politikusai és közvéleménye. Az il yen irányú európai tapasztalatok azt mutatják, hogy békét, nemzetiségi nyugalmat és egyértelmű, kölcsönösen elfogadott status quót jelentett mindazokon a területeken, ahol megvalósult. Szomszédaink azonban pártbeli árnyalatok nélkül kórusban utasítják el e zt a megoldást, Nem a nemzetiségi kérdés végleges és megnyugtató megoldását látják benne, hanem az elszakadás első lépcsőfokát. Hogy hová lehetne „kiszakadni” a jelenlegi európai helyzetben, azt nem vizsgálják. Még a határ mentén élő kisebbségek esetében v an valami szimbolikus ráció a területi autonómia megkérdőjelezésében. Ám ezen a téren hangsúlyos prevenció folyik. Nemhogy a területi autonómiát, hanem még a közigazgatási egységenkénti magyar többséget sem teszik lehetővé, azok a közigazgatási határmegál lapítások, amelyeket még a kommunista időket is felülmúlva az utóbbi években hoztak szomszédságunkban. Ukrajna hallani sem akar a magyar többségű terület valamiféle közigazgatási különállásáról. Romániában a magyar határ mentén az északbihari és szatmári területeken többségi magyar megye lehetne kialakítható, praktikussá téve a nyelvi és kulturális kérdés rendezését. Szó sem lehet róla, hiszen még a határokon átívelő regionális együttműködést is lassítja, nehezíti a román fél. Szlovákiában még a diktatúra utolsó évtizedében megszüntették a két maradék magyar többségű járást. A kormánytényező MKP követelése magyar megye kialakítására vonatkozóan, a Duna északi partja mentén, elutasításra talált. Sőt, tovább szabdalták a magyar településterületet. Ma északdé li, geopolitikailag természetellenes megyehatárok választják el egymástól például a csallóközi magyarokat. A távoli Nagyszombatból és Nyitráról igazgatják a 80100 kilométerre található Dunamentét. SzerbiaMontenegróban is ügyelnek a magyarlakta területek megosztására. Zenta, 80%ban magyar városa hiába fekszik a Tisza jobb partján a Bácskában, a túlparti Bánsághoz kell tartoznia, nehogy közigazgatási majoritáshoz juthasson a magyarság. Mára lassan e lfelejtődtek a magyarszlovák és a magyarromán alapszerződés körüli néhány évvel ezelőtti nemtelen csatározások és diplomáciai fondorkodások. A magyar fél minden esetben előzékenyen ismételte meg határgaranciáit és mondott le szinte minden megfoghatóról, csak hogy túl legyen az értelmetlen vitatkozáson, mégis megszégyenítették. Emlékezetes, ahogyan a szlovák fél az aláírást követő napon jegyzékben közölte, hogy a szerződésnek a nyelvhasználatra vonatkozó paragrafusai tulajdonképpen nem érvényesek. Aztán cs ak másfél év múlva, gúnyos magyarellenes filippikák elhangzása után ratifikálták a pozsonyi parlamentben a kiherélt kontraktust. Ha nem is ilyen durván, de lényegében hasonló módon járt el a román fél is. Állítólag európai kívánság volt a látványos szerződ éskötés azok között, akik között már lényegében minden eldőlt évtizedek óta. Különösen erőltette ezeket a látványos gesztusokat egy francia miniszterelnök, aki azóta nyomtalanul eltűnt a politikai süllyesztőben. (Balladurnek hívták). Van valami bizarr abb an, hogy ma ugyanúgy óvatosan, hangfogóval illik a kisebbségek biztonságáról nyilatkozni, mint egykoron a szovjet időkben. Hiszen most is „szövetségesek” vagyunk, s a fő cél az együttműködés, a rugalmas integráció. A magyar diplomácia tehetetlenül sodródot t bele ugyanabba a kényszerhelyzetbe, mint ami a második világháború után kialakult. Körülbelül egy évtized állt a rendelkezésére, amit ki kellett volna használnia, ha nem kötik le más irányú, fontosabbnak ítélt célkitűzések, belpolitikai viaskodások, mélt atlan személyi torzsalkodások. Csak néhány felkészült diplomata tevékenykedett a határon túli kérdés valódi megoldása irányában. Őket is kitaszították a sorból. Például Joó Rudolfot, aki az Antall kormányban honvédelmi feladatot kapott, akinek a Hornkormá ny idején még tisztességes állás sem jutott, aztán UNESCOvezetőként tragikusan korai haláláig folytathatta. Természetesen már nem magyarországi mandátummal. Sorsfordulókon meghatározó az elitek szerepe a történelmi kérdések megoldásában. A mi elitünk meg int rosszul vizsgázott, mert nem volt képes még nemzetinek deklarált kormányzások idején sem megbirkózni a különben igencsak fogós kérdéssel. Vállalnia kellett volna hazánknak időnként a rossz fiú szerepét. Ugyanis az állandó kompromisszumkészség a nagy- é s szuperhatalmi kegyek keresése elterelte a figyelmet a megoldatlan határon túli kérdésről. Még messze volt Románia és Szlovákia befogadása Európába és a NATOba 1999ben, amikor már csatát vesztettünk. Az amerikai elnök mintaszerűnek ítélte Románia szerep vállalását a NATO bombázások idején, miközben nagyban folyt az olajcsempészet Romániából Szerbiába, s az ortodox román közvélemény nyíltan szolidarizált Milosevicsékkel. Clinton kijelentette, hogy Románia mintaszerűen oldja meg a nemzetiségi kérdést is, me rt kormányba emelte a magyarokat. Egy üres, tartalmatlan gesztus többet jelentett, messzebb hangzott, mint az egy évtizedes óvatos taktikázás, miközben tőlünk, Taszárról szálltak fel a NATO gépek, s a mi területünk igénybevételével számoltak a szárazföldi hadműveleteket tervező főtisztek Brüsszelben. A határon túli magyarok biztonsága továbbra sem megoldott. Veszélyben van megmaradásuk, szülőföldjük megtartása. A politikai demokrácia biztonságuk megóvását a nemzetközi migráció kényszerpályájára terelte. Mos t
