Reggeli Sajtófigyelő, 2005. április - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2005-04-05
15 remélt, e setleges jobbléte érdekében minden hatalmat készségesen és szolgalelkűen kövessen, mégpedig gerinctelenül meghunyászkodva, a tisztességet és a közérdeket teljesen feladva és elfelejtve. Amióta eluralkodott nálunk is a liberálbolsevizmus, az elbutított tö meg lelkét megfertőztették a kicsinyes irigység lumpenproletár kommunista válfajával, amelyhez hozzáragasztották a minden nemeset szétrohasztó közönyt. A félévszázados agymosás most hozta meg legszomorúbb, leglehangolóbb és leggyógyíthatatlanabb eredményé t, mert most nem egy elvesztett világháború keservei után vagyunk, mint 1918/19ben, most nem egy szörnyű világégés embertelenségei utáni kiábrándultság gyötrelmei fojtogattak bennünket, mint 1945ben, most nem egy kegyetlenül levert forradalom utáni rette netes megtorlás gúzsba kötő félelmében reszkettünk, mint 1956. november 4. után. Most, a demokráciának nevezett rendszer békés restségében, a demokratikus kellékek formálisan olajozottan működtek, a népszavazást rendben lefolytatták, csakhogy ez a mechanik us rutinműködtetés egészen lelketlen, csalárd és képmutató volt. S a magyarok úgy tettek, mintha nem látnának tisztán, mintha nem is akarnának tisztán látni! Önös érdekből megtagadták Kelet minden örökségét, legfőképpen azt, hogy nem az egyénért van a kö zösség, hanem a közösségért kell tevékenykedniük az egyéneknek. Csak akkor lesz a lakóterületből: Haza. De a haza el lett árulva. A mostani népszavazást példátlan hazaárulássá pedig az tette, hogy maga az állam fordult szembe az országgal. Hát társadalom ez? Hát magyar társadalom ez? Hát állam ez? Hát magyar állam ez? Soksok előadásom során nagyon ritkán szoktam hivatkozni az 1945 előtti magyar történettudomány egyik vezető személyiségére, Szekfű Gyulára (18831955), aki ugyan komoly tudós volt, de nem v olt elkötelezetten nemzeti történetíró, sőt 1945 után behódolt a kommunista hatalomnak, dicsőítette Lenint és Sztálint, magasztalta a Szovjetuniót, majd elfogadta a moszkvai nagyköveti tisztséget is. Mindeközben cserben hagyta barátját és tudóstársát, Hóma n Bálintot, akit az ávós pribékek halálra kínoztak 1951ben a váci börtönben, holott Szekfű megmenthette volna. Most mégis őt kell idéznem, mert az egyik tanulmányának címe fejezi ki a legsokatmondóbban mindazt, ami a magyar történészek, a mi felelősségünk re is utal: valahol utat vesztettünk! Igen, a magyar történettudomány képviselői is vétkesek abban, hogy ide jutottunk. Egyrészt nagyon sokan nem értették meg régebben és nem értik ma sem azt, hogy a magyar történelem idézése és bemutatása a legszorosab ban összefügg a jelen kérdéseivel. Sokan nem értették meg, hogy a magyar őstörténet nekünk legalább annyira fontos, mint a zsidóknak az övék. Ámulvabámulva és elragadtatással áradozunk a zsidóság erős faji összetartozásáról, több mint kétezer éves múltjár ól, dicsérjük szent hagyományaik mindenek feletti tiszteletét, igazságosnak tartjuk sok szenvedésük utáni hatalomgyakorlásuk teljes kegyetlen eszköztárát, ám magunkról alig van kedvező ítéletünk. Szekfű Gyula már 80 évvel ezelőtt azt bizonygatta, hogy mag yar faj nincs, s már Szent István korában sem volt. A magyar ember egy meghatározhatatlan keverék, amely ezernyi tulajdonság zagyva egyvelegét képviseli. Egy spanyol szefárd zsidó sokkal közelebb áll egy orosz askenázi zsidóhoz, mint egy tiszántúli magyar egy felvidéki magyarhoz. Bennünk, úgymond, semmi sem örökl ődhetik, mert – állította Szekfű 1924ben! – a génvizsgálatok eredményeit a történettudomány nem használhatja. S Szekfű okoskodó és hozzá nem értő szkepticizmusával kívánta 2004ben RónaTas András lebunkózni a legkorszerűbb mai tudományos genetika őstörté neti eredményeit, amelyek már eddig is felforgatták a múlt kutatását. De nemcsak a megrögzött, közmegegyezéses maradiság (vö. finnugor rokonság és származáselmélet) volt és maradt a történettudomány kerékkötője, hanem az a torz és bűnös szemlélet is, amel y szerint valódi, igazi tudósnak csak az nevezhető, aki kész fajtájának, országának, nemzetének hibáit, vétkeit, bűneit elősorolni és csakis azzal foglalkozni, mégpedig ítélőbíróként. Nem vették, nem vettük észre, hogy a világ körülöttünk egész más elvek s zerint működik, akár a kárpátmedencei utódállamokban, akár a nagyhatalmak esetében. Egyetlen népet sem lehet nemzetté kovácsolni érzelmi közösségi erő nélkül. Nem lehet nemzeti tudatot, önbecsülést ojtani senkibe, miközben arról igyekszünk meggyőzni őt, kisgyermekkorától felnőtté válásáig,
