Reggeli Sajtófigyelő, 2004. július - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2004-07-06
16 Ennek egyik része a demográfiai csökkenés, a másik az asszimiláció és a harmadik a migráció. A magyarmagyar migráció aktuális kérdése, hogy amint Szlovákia vonatkozásában kialakult, de Vajdaság esetében el sem kezdődött egy odavissza járó migrációs rendszer kiépülése, addig az Erdély esetében elkezdődött folyamatnak nem lá tszanak a meghatározó eredményei: a kint munkavállalók vajon kint maradnak; hazajárnak; hazajönnek; ott vagy itt alakítják házassági stratégiájukat stb. Erről Horváth Istvánnak vannak kutatásai. Egy másik sajátosság , hogy a Magyarországra érkező, magyar anyanyelvű migránsnak természetszerűleg nem kell nyelvet váltania. Ez egyben azzal is jár, hogy kisebbek a NyugatEurópába érkezőkhöz képest a beilleszkedési gondjaik. Így megfigyelhető, hogy manapság a legtöbben már csak akkor jönnek át, ha az otthoniho z hasonló társadalmi vagy munkapozíciót tudnak maguknak teremteni, ez még a Romániában munkát nem találókra is igaz. Ezzel szemben a klasszikus migráns szakmán kívül, "lent" kezdi. A nagyságrendre egy példa: tavasszal Gyulán szervezték az erdélyi orvosok és védőnők országos találkozóját. 2200 meghívót küldtek ki. Persze az is igaz, hogy az erdélyi orvosok jelentős része tiszántúli körorvos vagy a kárpátaljai tanárok Szabolcs megyében helyezkednek el. Ezek a régiók persze nem Magyarország legfejlettebb ter ületei... Egy harmadik és fontos visszajelzés , hogy azokon a területeken, ahol magas a vegyesházasságban élő magyarok aránya (ilyen a Bánság), ott a magyarok is inkább a spanyol és olasz "munkaerőpiac" felé orientálódnak. Valószínűleg azért, mert már a r omán kapcsolathálók a dominánsak az életszervezésben. Erről Kiss Tamás tudna többet mondani. Ezekben a kérdésekben talán nem Budapestről kellene a tutit várni, hevenyészve disputázni, hanem mint már többször, többeknek javasoltam, a fent említett kutatók tudását kellene megjeleníteni... – Hivatkozol az egyik legpesszimistább magyarországi szakértői véleményre, mely szerint a kisebbségi magyarságot olyan évszázados demográfiai nagyfolyamatok tüntetik el, amellyel szemben nincs mit kezdeni. B. N.: – Itt pontosítanom kell. Könyvemben arról is szólok, hogy a mai magyarországi politikai és kulturális elitben a külmagyar kérdéssel – a kifejezéssel pusztán a tudományos pontosságot keresem – kapcsolatban milyen elképzelések különíthetők el: a tündérkertvízió; az állam – állam koncepció; a nemzetpolitikai felfogás; regionalista megfontolások és végezetül ki nem mondva, de egyre erősebben az a szemlélet, amely a határon túli magyarságot, mint egy múló történelmi és demográfiai kérdést fogja fel. Ez a szemlélet h árom példát lát maga előtt: az 1956os kivándorlók jelentős részének utódai a vegyesházasságok révén, másfélkét generáció után a többségi nemzethez tartoznak; az ausztriai, horvátországi és a szlovéniai magyarság már gyakorlatilag a nyelvvesztés állapotáb an van. Ők magyar származástudattal rendelkező, regionális csoporttá alakulhatnak át. Kárpátaljáról és a Vajdaságból a középrétegek, bármennyit képeznek ki, állandóan Magyarországra jönnek: a két régió sorsa most dől el. Társadalompolitikai és modernizác iós programok hiányában ezek – a magyarországi nemzeti kisebbségekhez hasonló – lokális, homogenizálódó, falusias maradékközösségekké válnak. Az utóbbi helyzetekben már az is kérdés, hogy ha kívülről létrehoznának intézményeket, azokat ki működtetné haté konyan? A demográfiai, asszimilációs, migrációs aggódások mellett a kisebbségi nyilvánosságban alig szólnak a saját intézményeik működésének hatékonyságáról. Mi van például a magyar iskolákban?
