Reggeli Sajtófigyelő, 2003. november - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2003-11-13
A konvent vitáit gyakran úgy tárják a közvélemény elé, hogy azok érdekellentétet tükröznek Európa legnépesebb, illetve legkevésbé népes államai között – ezeket szokás a nagy, illetve a kis államoknak nevezni. E híresztelés annak elhitetésére törekszik, hogy a nagy államok összehangolt manőverrel próbálják csorbítani a kis államok jogait, azzal a céllal, hogy alávessék őket a döntéseknek, amelyeket az unió legnagyobb államaiból álló vezetőség kényszerít majd rájuk. Ezek az államok: Németország, Franciaország, az Egyesült Királyság és Olaszország; hozzájuk két további, Spanyolország és Lengyelország csatlakozik. Komolyan és tárgyilagosan kell foglalkoznu nk ezzel a kérdéssel. Hiba lenne figyelmen kívül hagyni: azt kockáztatnánk, hogy a vita tartósan megmérgezi az unió belső kapcsolatait. Az Európai Unió igen különböző méretű államokat foglal magába. A legnépesebb Németország, amelynek 82 és fél millió lak osa van, a legkisebb pedig jelenleg Luxemburg 450 ezerrel. Hamarosan azonban Málta kerül a helyére, 340 ezer lakossal. Ez a méretbeli szóródás nagyobb, mint amilyent a hasonló politikai szerkezetekben, jelesül az Egyesült Államokon belül találunk. Ezt a ne hézséget Európa szervezetének figyelembe kell vennie. A probléma csak a közelmúltban került felszínre, az európai integráció létrehozásának első évtizedeiben nem mutatkozott meg. A tagállamok legkisebbike, Luxemburg már a hat alapító között jelen volt. Több közösségi intézménynek, így az Európai Bíróságnak és az Európai Befektetési Banknak is helyet biztosított. Gaston Thorn és Jacques Santer személyében két elnököt is adott az Európai Bizottságnak. A következő bővítés, amely egy nagy és két kevésbé népes országra, NagyBritanniára, illetve Dániára és Írország ra épült, nem adott teret egy a „nagyok” és a „kicsik” közötti perpatvarnak. Az Európai Unióba most érkezőknek – nem beszélve a köztük helyet foglaló euroszkeptikusokról – nehezükre esett, hogy elfogadják, amit az európai gyakorlat már megtanított a legré gebbi tagállamoknak. Vagyis azt: az Európa kialakításában való részvétel kompromisszumot követel meg a szigorúan nemzeti elvárások és az Európa szintjén, közösen meghozott működési szabályok között. Ezt a kompromisszumot két, egymásnak természetszerűleg e llentmondó egyenlőségi követelés között kell megtalálni: az államok, illetve a polgárok egyenlősége között. Éppúgy, ahogy nem javasolhatunk egy olyan Európát, amelyben megtagadják az államok jogait, elfogadhatatlan az az Európa is, ahol az államok egyenlős égének dogmája a polgárok egyenlőtlenségét eredményezi. Az ilyen Európa intézményeit előbbutóbb elsöpörné a demokrácia fuvallata. Ennek alapján érthetjük meg a konvent lépéseit. A tagállamok közötti kapcsolatok – különösen, ami a nagyokét és a kicsikét i lleti – három szinten jelennek meg: az unió hatásköreinek meghatározásában, a döntéshozatalban és a politikai vezetők kinevezésében. Az első szint – ez védi az államok identitását és biztosítja jogaikat – nyilvánvalóan az, amely meghatározza a maguknak meg tartott hatásköröket, amelyek ilyen módon mentesek lesznek a többiek nyomásának kockázataitól. Ezek a hatáskörök szigorúan ugyanazok az unió minden tagállama számára, legyenek nagyok vagy kicsik. Ami az uniónak átadott hatásköröket illeti, az alkotmányban kimondott átruházási elv szerint az alkotmányos szöveg sorolja fel őket. Ilyenformán önkéntesen „fogadja el” őket minden tagállam. Meglepetéssel állapítottuk meg, hogy ez a téma – akármilyen alapvető is az unió jelenlegi és jövőbeni szerepének meghatározá sához – kevéssé keltette fel a konventtagok, s különösen a kisebb országokból érkezők figyelmét. Ha tartottak attól, hogy a nagy államok túlzott beavatkozásának áldozatai lesznek, úgy ebben féket találhattak a nyomás korlátozására. Az unió hatásköreinek te kintetében tehát semmilyen megkülönböztetés nem áll fenn az államok között népességük mérete szerint. (...) Ami a döntéshozatalt illeti, az egyetlen fennálló probléma a szavazási rend a tanácson belül. Eredetileg ez súlyozással alakult ki: tíz voks jutott a nagy államoknak, öt a közepeseknek és kettő a legkisebbeknek. Az alapító tagok között a nagy államok kényelmes többséggel rendelkeztek. Az egymást követő bővítések,
