Reggeli Sajtófigyelő, 2003. október - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2003-10-06
23 „Táliboknak”, „szűkkeblű fundamentalista nacionalistákn ak” nevezte Tokay György, az RMDSZ Arad megyei képviselője azokat, akik megakadályozták, hogy október 5re visszaállítsák az aradi Szabadságszobrot. Tokay utalt rá: a nagyváradi építési felügyelőség azután állíttatta le a munkálatokat, hogy az RMDSZ és a kormányzó Szociáldemokrata Párt megállapodást kötött. Borbély László, az RMDSZ ügyvezető alelnöke szerint „nem volna szabad begyűrűztetni a magyar belpolitikára néhány év óta jellemző, káros szokást, hogy ugyanazokról a nemzeti évfordulókról a pártok különkülön tartanak megemlékezést”. vissza A megbékélés szobra NSZ • 2003. október 6. • Szerző: Miklós Gábor Elmaradt Aradon a szoboravató. Koszorúzás nem köszöntheti a romjaiból feltámadó Szabadságemlékművet. Így aztán ros szízűvé vált az emlékünnep. Pedig volt esély arra, hogy a magyarságnak ez a gyásznapja valamilyen módon derűs árnyalatot is kapjon. Nem történt meg. Az aradi szoborcsoportot vagy hetven éve rombolta le a román hatalom. Helyreállításáról pedig csak az utób bi tízegynéhány évben, a romániai forradalom óta lehet szó. Addig minden egymást váltó román kormányzat az aradi várbörtön pincéjébe zárta a Szabadságot. Nehéz megmondani, miért történt ez így, mi az oka annak, hogy ez a műve Zala Györgynek miért zavarta annyira az Erdélyben, Partiumban és a Bánságban berendezkedő román hatalmat. A szoborcsoport a megemlékezés emlékműve. Az 1849es október hatodikai rémtettről szól, amikor Haynau – I. Ferenc József egyetértésével – Aradon kivégeztetett tizenhárom honvédtáb ornokot, Pesten pedig Batthyány Lajost, országunk első miniszterelnökét. A kivégzés a brutális bosszú tette volt. A tizenhárom tábornoknak Erdélyhez, az erdélyi hadműveletekhez, a románsághoz semmi köze nem volt. Az, hogy a vértörvényszék épp Aradon ülésez ett, szinte véletlen volt. Ez egy 154 éves történet! História, mint a török hódoltság vagy a tatárjárás. A múlt nem szépíti meg az egykori események véres epizódjait, de a távolság elég kell hogy legyen a megbékéléshez, mert mi volna, ha minden seb örökké nyitott maradna. Így aztán Szigetváron szobor tiszteleg Szulejmán szultánnak (ő győzött ellenünk a mohácsi csatában). A budai Várban pedig az utolsó pasa emlékét őrzik tiszteletére kőbe vésett sorok. Nemcsak nemzeti múlékony emlékezetről, netán könnyed nag yvonalúságról van szó. Idővel a népeknek képeseknek kell lenniük arra, hogy más nemzetek egykori törekvéseit ne csak a maguk szempontjából értékeljék. Van persze a históriának másfajta kezelése is. Az aradi szoborcsoport esete épp ilyen. A román politika ezt az emlékművet túszul fogta, s némelyek szeretnék a történelmet – mint kollektív emlékezetet – hatalmi eszközként kezelni. Egy önmagában bizonytalan hatalom lépései ezek. Bizonyítja ezt, hogy Bukarest előbb szavát adta, majd az adott szót visszavonta. A bizonytalanság jele a méltatlan alkudozás az emlékmű visszaállítása felett. Először valaminő esztétikai főhatóság jelenti ki, hogy a Szabadságszoborcsoport széptani szempontból nem felel meg. Aztán más kifogást keresnek. Előpattan egy harsány versfaragópolitikus és legyilkosozza a tizenhárom mártírt. „Románvér” tapad a kezükhöz – harsogja, miközben tudott dolog, hogy ezek a katonatisztek nem is jártak ott, ahol magyarok és románok összecsaptak. A megdöbbentő az, hogy a sok balga beszédet ellenőrizetlenül továbbharsogja a román sajtó, majd átveszi a hatalom is. Ez a hatalom azt is elviseli, hogy szavahihetőségét kétségbe vonják. Hol tartunk tehát most? Egy biztos ma – az ígéretek ellenére – , nem lehet újraavatni az emlékművet. Ezt a homályos távolba helyez te Bukarest, egy majdani megbékélési szoborparkba. Ennek a koncepciójával még nem álltak elő. Pedig valóban a szobornál magánál fontosabb lenne a megbékélés. Az, hogy több mint másfél évszázados tettek és történelmi tévhitek befolyásolják a mai napig két e gyütt és egymás mellett élő nép életét! Lesújtó! Hogyan képzelik el az Európába menetelést azok, akik rövid távú választási érdekek miatt rettentek vissza egy jelképes lépés megtételétől. Mert a Szabadságszobor jelkép. Most még csak a magyar szabadságért harcoló soknyelvű, egyszívű tábornokokra emlékeztet. De lehetne önmagában is emlékműve a magyar – román együttélésnek, kölcsönös toleranciának, egymás értékei tiszteletének. Ezek a tettek megkerülhetetlenek. A
