Reggeli Sajtófigyelő, 2003. július - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2003-07-09
16 Az európai állampolgárság maastrichti megfogalmazása már a maga rejtjeles tömörségével is nyugtalanító. Mielőtt rátérnénk a fenti törvénycikk értelmezésére, szü kséges emlékezetünkbe idézni egy a nyugateurópai országokban kialakult, és mára eléggé általánossá lett joggyakorlatot. Jóllehet a nemzetiség és az állampolgárság fogalma két különböző jogi kategória, mivel a nemzetiség egy nyelvi és kulturális közösséghe z való tartozást jelöl meg (lásd a náció és a nemzet szavunkat, mely a születésre, illetve az azt megelőző nemzésre utal), az állampolgárság fogalma pedig a polgári, illetve a politikai életben, s így a néphatalom gyakorlásában való részvételre vonatkozik, mégis a legtöbb nyugateurópai országban e két fogalmat társítva használják, más szóval: összemossák. Az a szemantikai csúsztatás fontos szerepet játszott (főleg NyugatEurópában) és játszik ma is az "egységes nemzetállamok" kialakulásának elméletében és gyakorlatában, mivel megfosztja a kisebbségi népcsoportok és a nemzeti kisebbségek tagjait önazonosságuk kinyilvánításának lehetőségétől. (Például egy breton sohasem állíthatta magáról, hogy ő breton nemzetiségű, ő csak bretonul beszélő francia lehetett és lehet). Az európai állampolgárság bevezetésével kísérlet történik az állampolgárság és a nemzetiség fogalmának a különválasztására. Ez forradalmi újítást jelentene, és éppen ezért kezdetben nagy riadalmat keltett Nyugaton az egységes nemzetállam ideológus ai körében. De csak kezdetben, mert a maastrichti egyezményhez csatolt 2es számú nyilatkozat gyorsan kiküszöbölte e fogalmak határozott szétválasztásából származó, és a nemzetállam egységesítő misszióját csorbító hátrányokat, és így, amint látni fogjuk, a nemzetállam az Európai Unió keretei között is betöltheti olvasztótégely szerepét. Amint tudjuk, Európában két nemzetfogalom használata honosodott meg. A történelmi és társadalmi fejlődés különbözősége a magyarázata annak, hogy KözépEurópa néhány országáb an inkább az etnikai, illetve kulturális nemzetfogalom használatos, amely a közös származásra, illetve a közös nyelvre és kultúrára teszi a hangsúlyt, míg NyugatEurópában többnyire a 19. században kialakult francia politikai nemzet fogalma terjedt el. Ez utóbbi fogalmat, mely eredetileg a törvény előtti egyenlőség nemes gondolatira épült, a központosító és erőszakkal egységesítő jakobinusrepublikánus állam hozta létre az 1789es francia forradalom után, az egy nemzetegy nyelv logikáját erőltetve az orszá g lakosságára. A forradalom idején ugyanis Franciaország 26 milliós lakosságának a fele vagy egyáltalán nem tudott franciául, vagy csak nagyon rosszul – tudjuk meg Grégoire apátnak a Konvent elé terjesztett híres jelentéséből (1794), aki 30 franciaországi regionális nyelvet sorolt fel, és az egységes köztársaság megteremtése érdekében követelte ezeknek a nyelveknek a kiirtását, és a "szabadság nyelvének", a franciának kizárólagos használatát. Így született meg a 19. század végére a központosító állam homoge nizálásra mozgósító nacionalista politikája eredményeként – a kialakult nemzettudattal még nem bíró kisebbségi népcsoportok beolvasztása és szenvedése árán – az. egy és oszthatatlan köztársaság, a politikai nemzet fogalmára épülő modern nemzetállam francia modellje, amely ugyan a törvény előtti egyenlőséget hirdeti, de a többségi nemzet uralmát valósítja meg a kisebbségi népcsoportok fölött, és gyakran még az emberi jogokat is a többségi nemzet nacionalista jogaivá fokozza le. Tocqueville 19. századi franci a jogász és publicista is úgy vélekedett, hogy a francia forradalmat kővető társadalmi kiegyenlítődések egyáltalán nem a szabadságjogok fokozatos győzelmét jelentették. Ellenkezőleg: az egységesítő, kiegyenlítő irányzat a politikai hatalom koncentrálásának , az adminisztráció központosításának és a régi szabadságjogok megszüntetésének együttes eredménye volt. Viszont ahhoz, hogy a népszuverenitás és a szabadság összeférjenek, fontos lett volna, hogy a hatalom decentralizált és lépcsőzetes felépítésű legyen – vélte. Mivel ez nem volt így, nagyon valóságosnak érezte a despotizmus egy újabb formájának veszélyét, amit számára a többségi nemzet a testvériség nevében gyakorolt zsarnoksága jelentett, és amit ő demokratikus despotizmusnak nevezett el. Élete végéig ke reste a demokratikus rend ilyen despotikus kisiklásának az ellenszerét. Ezt az ellenszert az angolszász intézmények tanulmányozása alapján a decentralizációban, a hatalom közbenső fokozatainak kiépítésében, az egyesületi élet fejlesztésében, a sajtószabads ágban és a vallásos öntudat ébresztésében vélte megtalálni. Az általa diagnosztizált és bírált demokratikus despotizmus a 19. század végére kristályosodott ki, de ezt ekkor már egységes nemzetállamnak nevezték. Az etnikai, kulturális nemzet fogalma egy nye lvi, kulturális közösség értékeinek, hagyományainak megőrzését van hivatva szolgálni, tehát védekező magatartást tükröz. Ezzel szemben a politikai nemzet fogalma csak a ténylegesen egységes nemzetállamokban (mert ilyenek is vannak) humánus és befogadó, míg ott, ahol nemzeti kisebbségek is élnek, a többségi nemzet erőpozícióból gyakorolt politikájának a jelszava, és a testvériség álarca mögé bújtatott támadó, beolvasztó, zsarnoki szándékokat takar.
