Reggeli Sajtófigyelő, 2003. július - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Dokumentációs Főosztály
2003-07-19
Mifelénk nem igazán jó kisebbséginek lenni A keleteurópai társadalmakban a nemzeti (etnikai, vallási) kisebbségi polgár fogalmát negatív asszociációk veszik körül. Magyarul erre mifelénk (persze lehet, hogy másfelé is) hagyományosan nem jó kisebbséginek lenni. A térség államai nem sok kétséget hagytak afelől, hogy az anyanyelvhez, kultúrához való ragaszkodás sokkal kevésbé kifizetődő, mint a beolvadás, a nemzetiségi hagyományok feladása. Az erősen stigma tizált cigányság esetében a látható rasszjegyek miatt még ez az út se nagyon járható, de ez mégsem növeli köreikben a kisebbségi identifikációra való hajlamot. Ezzel is magyarázható, hogy a kerekasztal elsősorban a roma, de más kisebbségi vezetők kezdemény ezésére még jóval az adatvédelmi törvény megszületése előtt elutasította a kisebbségi identitás meghatározásának számos demokratikus országban is használt objektív módszerét. Ehelyett a szabad identitásvállalást, azaz az önbevallás elvét részesítette előny ben. Az objektív módszer alkalmazása egyébként is számos nehézséget okozott volna. Hiányoznak a származás megállapításához szükséges állami nyilvántartások, az előrehaladott asszimiláció miatt pedig a nyelvi cenzus aligha jöhetett szóba. Ilyen körülmények között az önbevallásos rendszer lehetett volna az egyedüli járható és a jogállami követelményeknek is megfelelő megoldás, ha a kisebbségi identitás megvallását a kisebbségi jogok gyakorlásának feltételeként szabályozták volna. Sajnos a több kisebbségi kö zösséget ért XX. századi tragédiák még mindig élénken élő emléke és a hivatalosságokkal szemben emiatt is táplált bizalmatlanság még az önbevallás bármiféle regisztrációját is lehetetlenné tette. Az ebből következő problémák veszélye akkor még nem tudatosu lt. Sőt a kezdeti időszakban maguk a kisebbségi szervezetek szorgalmazták, hogy a majdani kisebbségi önkormányzati választásokon a "kívülállók” szavazataikkal kifejezhessék szimpátiájukat. A választójogi szempontból erősen kifogásolható megoldást sem a kor mányzati közigazgatás, sem a törvényhozás nem tette szakmai kritika tárgyává, sőt a helyi választásokról szóló törvény csak tovább súlyosbította a helyzetet. Bár az egyre abszurdabb következmények (amilyen a jászladányi eset is volt) ismeretesek, mégsem t örténik semmi a helyzet orvoslása érdekében. Megítélésem szerint a kisebbségi hovatartozás mint szenzitív adat kezelésével kapcsolatos felfogás komolyan átgondolandó. (A téma sokkal bonyolultabb annál, hogy itt részletekbe mehetnénk, remélem, egy vita majd hozzájárul a tévhitek eloszlatásához.) Nem nagyon bíztak a civil szervezetek erejében Az elméletileg szóba jöhető megoldások egyike, a civil kisebbségi szervezetek, az egyesületek "önkormányzatosítása”, ahogy az egyes országokban a – szakmai nyelven szólva – funkcionális autonómia keretében történik, nem is szerepelt a lehetséges variációk között. Annak ellenére sem, hogy egyes kisebbségi közösségeken belül sokáig vita folyt arról, hogy az egyesületi vagy az önkormányzati formát részesítséke előnyben. Egyesek a kisebbségi civil szféra elhalását jósolták az önkormányzati rendszer bevezetése esetén. Ezek az aggodalmak jogosak voltak (és nemcsak egyes korábbi, befolyásukat elveszni látó kisebbségi vezetők félelmeinek bizonyultak), és tíz év után azt kell mondanom, nem voltak alaptalanok. A kisebbségi kerekasztal szakértőinek azonban eléggé hat ározott elképzelésük volt az önkormányzatokról, különösen azok közjogi jellegéről. A keleteurópai civil világot a nyugatival szemben nem tartották elég érettnek, önállónak. Ez nem is csoda, ha meggondoljuk, hogy az állami és civil szféra közötti viszony m anapság is számos konfliktussal, az egymás iránti bizalmatlansággal terhes. A kisebbségi önkormányzatokról azt gondolták, hogy azok a települési önkormányzatokhoz hasonlóan fognak működni, azoktól függetlenül és velük párhuzamosan. Világos volt, hogy fela datuk a létrehozandó kisebbségi oktatási és kulturális intézményrendszer működtetése lesz, az ennek megfelelő állami finanszírozás mellett. Mindenképpen szerették volna elkerülni, hogy a kisebbségi önkormányzatok a települési önkormányzatok fennhatósága al á kerüljenek, mert ez teljes kiszolgáltatottságukat eredményezte volna. Ezeket az elképzeléseket a kisebbségi hivatallal mint a kormány képviselőjével nagyjából sikerült elfogadtatni. A tervezet az 1992. nyári benyújtástól az 1993. júliusig tartó parlamen ti szakaszig átalakult. A hangulati előkészítést a lokális kettős hatalomról, a kisebbségi bürokráciáról és a helyi társadalom állítólagos megosztásáról szóló értelmetlen viták jelentették. Végül a kisebbségi önkormányzatokból alig maradt több az elnevezés üknél és a tényleges autonómia későbbi kiépítésének ígéreténél. Ennek az ígéretnek a beváltása azóta is várat magára. Az elmúlt tíz évben a kisebbségi oktatási – kulturális
