Reggeli Sajtófigyelő, 2002. október - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2002-10-01
10 IKA budapesti irodavezetőjének, az általában Fidesz közelinek elkönyvelt Veress Lászlónak a munkaviszonya is. Utóda értesüléseink szerint Hadnagy Miklós, az MSZP kisebbségügyi szakértője lesz. – A bíró sági bejegyzés után az új kuratórium, a kormány, az alkuratóriumok, illetve a határon túli magyar pártok képviselői együtt tekintik át az IKA elmúlt négy vagy akár nyolc évét, és ennek alapján szeretnénk egy átláthatóbb, demokratikusabb finanszírozási rend szert kialakítani – tájékoztatta lapunkat Szabó Vilmos, a MeH – e területért felelős – politikai államtitkára. Úgy tudjuk, az új kuratórium mindenképp át akarja világítani az IKA előző négy évét. Nemrég éppen Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke jelente tte ki, hogy az alapítvány más célokra költötte az anyanyelvi oktatásra szánt 1,2 milliárd forint nagy részét. Szabó Vilmos úgy véli: az IKA előző kuratóriumának tevékenysége nem kifogásolható, annál inkább az előző kormány politikailag inkorrekt eljárásai . Az államtitkár kérdésünkre elmondta: már folynak az egyeztetések a jövő évi költségvetésről, de az biztosnak látszik: sem az Illyés Közalapítvány, sem öszszességében a határon túli magyarok anyagi támogatása (körülbelül négymilliárd forint) nem csökken, sőt a státustörvénnyel járó újabb juttatásokkal – pedagógusigazolvány, diákigazolvány – nő. Lényeges strukturális változások nem lesznek, újdonságokra leginkább a vállalkozásfejlesztési támogatásokban, a szülőföldön való gazdasági boldogulás elősegítésében lehet számítani. vissza A szánandó győztes NSZ • 2002. október 1. • Szerző: Aczél Endre Szinte egészen biztos – mint ahogyan kez detektől is az volt – , hogy Szerbia új elnöke a „mérsékelten nacionalista” Vojiszlav Kostunica lesz. E következtetés alapja egy szimpla összefüggés. A szavazóknak az a 23 százaléka, aki az ultranacionalista, szélsőséges Vojiszlav Seseljt választotta vasárn ap, a második fordulóban, két hét múlva vagy nem megy el szavazni, vagy ha igen, akkor már Kostunicára adja a voksát. De azért nem kell irigyelni a Milosevics hajdani „jobbkezének” (Milan Milutinovics) székébe csakhamar beülő Kostunicát. Számos okból sem. Az első ezek közül, hogy noha a szerbiai elnöknek (államfőnek) elvileg igen nagy a hatalma – Milosevics magára szabta az alkotmányt – ezt csak akkor gyakorolhatja, ha bírja a parlament támogatását. Az meg pillanatnyilag az igazi rivális, Djindjics szerb mi niszterelnök eszköze inkább. Kivált azóta, amióta Djindjics – kreatív jogértelmezéssel – eltávolította a hajdani egyesült ellenzék (DOS) Kostunicapárti képviselőit a kormányzati padsorokból. A második ok az, hogy a Milosevics utáni Szerbia összes gazdaság i kulcspozícióját Djindjics emberei foglalják el. A harmadik, hogy ugyanők seperték be annak a nem kevés (de nem is sok) nemzetközi támogatásnak az oroszlánrészét, amit Jugoszláviának Milosevics bukása után a Nyugat megszavazott. Egy szó, mint száz, Kostun ica, aki az igazi hatalomért (Szerbia) adja föl az eddig gyakorolt vélt hatalmat (Jugoszlávia), az előbbiből nem fog sokat látni, hacsak a hadsereg és a titkosszolgálatok, na meg a nép többségének bizalmát nem számítjuk ide. Apropó: bizalom. Semmi felemelő nincs abban, hogy Szerbia népének többsége a vasárnapi elnökválasztáson a nacionalizmus különféle árnyalataira szavazott. Igaz, a többség többsége talán a legkedvezőbbre, de ez sem teszi felejthetővé, hogy Vojiszlav Kostunica locsogó hazafiaskodással, nem zeti pátosszal próbálta a választók érzületét maga felé terelni, és ez sikerült is neki. E nagy embercsoportról tudni kell hogy nem azért ábrándult ki Milosevicsből és segítette hatalomra majd’ két évvel ezelőtt Kostunicát, mert a diktátor háborúkat indíto tt Jugoszláviában, hanem azért, mert elveszítette azokat. Köreikben ma is él az illúzió, hogy Milosevics nélkül, úgymond demokratikus úton és eszközökkel is meg lehet teremteni NagySzerbiát, a szerbség történelmi álmát. Azok, akik nem Djindjics pártfogolt jára, az intenzíven „nyugatosnak” ismert Miroljub Labuszra szavaztak, szívesebben elhiszik Kostunicának azt a valótlanságot, hogy őneki sikerült „egyben tartania” Jugoszláviát (Montenegróval és Koszovóval), mintsem tudomásul vennék, hogy Zoran Djindjics ké sz elébe menni a kikerülhetetlennek, függetlenné nyilvánítani Szerbiát, s hagyni menni mind Montenegrót, mind Koszovót a maga útján. Ebben az értelemben Djindjics egy „gorbacsovi alkat”: az utolsó szovjet elnök is megértette, nincs immár, ami a tábort egyb e tartsa; ami nem együvé tartozik, annak szét kell válnia. Djindjics kapitális reformokat akar, nyugati mintára, elősegítendő Szerbia felzárkózását a nyugati szomszédokhoz; Kostunica óvatos reformokról beszél, és csak nehezen tudja leplezni (olykor nem is tudja), hogy az ő szemében a nemzeti érdek valami egészen m ást jelent. Álmokat, jelképeket. Szőttest illúziókból, nem „menedzsmentet”. Szerbia népe – de legalábbis a szavazók jó hatvan százaléka – nem úgy szavazott vasárnap, ahogyan az ország jövendő jó sorsát kézben tartók (a Nyugat integrációs szervezetei) elvár ták volna tőle. Ez rossz üzenet. Biztosan dagad néhány kebel attól, hogy a szerbek nem szlovákok, őnekik a Nyugat nem diktálhat, de ha az ember
