Reggeli Sajtófigyelő, 2002. október - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2002-10-16
Eszerint az uniós csatlakozás nem öncél, nem szabad pincérnemzetként csatlakozni. Ha az EU nem fogad el bizonyos követeléseket, akkor: eb ura fakó. Bár ezt a hangütést az Antall — Borosskormány elhárította, 1994 — 98 közt az akkor még négy parlamenti és k ét azon kívüli formációban fölálló jobboldal fölmelegítette. Önmagában jogos aggodalmakat föltupírozva próbáltak politikai fegyverré alakítani. Megfogalmazódott például az, hogy ha az EU kevesebbet szánna 2000 után agrártermelési támogatásra, mint a 90es évek elején szánt, az számunkra elfogadhatatlan. Megfogalmazódott az, hogy vállalkozások tömege fog tönkremenni. Megfogalmazódott az a félelem, hogy miközben az élelmiszer- és energiaárak az égbe szöknek, a bérek a padló szintjén ragadnak be. S megfogalmaz ódott az is, hogy az unió közös bel- és igazságügyi rendszeréhez igazodva örökre lemondunk az elszakított nemzettestrészekről. A balközép kormány Brüsszel előtti hajbókolása rendszeres elmarasztalást nyert. 1998 — 2002 között a kormányra került egyesült jobb oldal legföljebb szimbolizmusában különböző EUpolitikát folytatott. Ez pozitívum, hisz az integrálódás össznemzeti ügy, amiben — az érdekelt személyeken kívül — voltaképp közömbös, kinek a tollával írják alá az uniós csatlakozási egyezményt. Mi több, az i s kiderült, hogy gazdasági és jogi értelemben az unió már itt van, mi pedig benn vagyunk, bár bizonyos erőfeszítésekre még a taggá válás után is szükség lesz. A 2002es választások hatására visszalendült a politikai inga a balközép felé, mutatva, hogy az o rszág haladása nem kötődik egyetlen csoporthoz sem, ami a normalitás jele. Igaz, a vesztes főerő alelnöke még szeptember végén is őszintén megmondta egy kereskedelmi tévében, hogy a vereséget hónapok múltán sem volt képes földolgozni. Talán ennek is köszön hetően új átrendeződés indult meg az egykori kormányerők közepette. Ennek lényege Dávid Ibolya szerint az, hogy míg az MDF maradt jobbközépen, a Fidesz mára jobboldali egységpárttá vált. Az egykoron a német zöldekhez hasonló anarchistanemzedéki erő még t ovábbi jobbratolódásával betöltheti a kisgazdapárt és a MIÉP, valamint a kereszténydemokrata radikálisok hagyta űrt. Ez egyesek szerint tudatos választás, mások szerint az érzelmi politizálásban elkerülhetetlen sodródás következménye. Megoszlanak a vélemén yek arról is, hogy ki és mennyit nyer majd ezen a végelszámolásnál. Kézenfekvő, hogy az 1991ben a KDNPs képviselőket térdre, csuhások kiáltásokkal üdvözlő személyek kontinuitása által fémjelzett, önmagában tartalmatlan polgári jelzővel ellátott jobboldal i mozgalomnak politikai tartalmakra van szüksége. E tartalom az ország uniós csatlakozásának küszöbén már nem lehet a muhi pusztai csatavesztés vagy a választóközönség dédszüleit ért sérelmek korszerű kommunikálása. Az EUn fogást találni csakis az uniót k ezdettől fogva megkérdőjelezők szellemi örökségének tudatos felidézésével, netán újrafölfedezésével lehet. És akkor visszajutunk a kisgazdák, a képzetlen vállalkozók, az ünnepnapokon előszeretettel emlegetett kisemberek ügyéhez, az alacsony bérhez, a magas gázszámlához, meg a hajbókolók szidalmazásához. Ami tehát az ország nemzetközi megközelítésében fölfoghatatlan, az a belső erőtér átrendeződésének elkerülhetetlen következménye. Így jut el az európai integrációs bizottság egyik volt elnöke a fordított fö ltételességhez (amikor mi szabjuk meg az EUnak, mi is a dörgés), másik volt elnöke a szó szerinti követelőzések eurokonformmá nyilvánításához. Az EU mezőgazdasági kifizetéseiről az új német kormány megalakulása után, vélhetőleg az év végéig fognak dönteni . A kompromisszum tárgya a francia agrártermelők jövedelmi helyzete, ettől a tagjelöltek kérdését intézményesen elválasztották. Vagyis: uniós partnereink jelenleg a legjobb indulattal sem tudnak semmi kötelező érvényűt mondani. A Széchenyiterv lehetett vo lna a magyar mikrovállalkozások fölzárkóztatásának és az EU strukturális alapok fogadásának eszköze, de mai ismereteink szerint nem erről szólt. Végül a béremelések kérdése a piacgazdaságban valószínűleg inkább a termelékenység és a jövedelemképződés, sem mint a népvezéri akarat — netán az ígéret — függvénye. Ha valaki ebben kételkedett, az 1990 — 2002 között kijózanodhatott. Sőt, a bérek erőltetett fölzárkóztatása az egyébként várható 2025 évnél is távolabbra tolná ki az uniós bérszint elérését. Az unió ka pujába ért Magyarországon immár nem válik el, mi melyikünk belügye, így minden kérdés külpolitikaivá válik. Az azonban elgondolkoztató, hogy érdemese olyasmit követelni, ami részint nem hasznos, részint viszont nem lehetséges. A szavahihetőség — Deáktól i s tudható — a közélet alapkövetelménye. vissza
