Reggeli Sajtófigyelő, 2002. szeptember - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2002-09-11
7 elég – , s akkor ő bizony legitim kisebbségi politikussá válik. Irodát, képviselői igazolványt, állami támogatást, országos szinten kocsit, mobiltelefont, titkárnőt kap. Ezért gyakorlatilag semmit nem kell csinálnia. Azt pedig lehetetlen ellenőri zni, hogy a szervezetnek juttatott pénzt rendeltetésszerűen használjae fel. Ha az álkisebbségi szélhámos az őt megválasztó – ugyancsak álkisebbségi – cimboráival kibérel egy éttermet, esznekisznakmulatnak közkontóra, utána pedig azt mondja, hogy ez ukrá n, roma, sváb stb. népzenei klubest volt, ugyan ki bizonyítja azt, hogy hazudik? Ha egyetlen rendezvényt sem szerveznek, semmilyen kulturális munkát nem finanszíroznak, akkor sem bukhatnak le. Ha a megválasztott képviselő ténylegesen az adott etnikumhoz ta rtozik, akkor sincs rá garancia, hogy valóban a népcsoportját képviseli. Újra „többségi” példával élve: az országgyűlési képviselőválasztáson pontosan lehet tudni, hogy az arra jogosult polgárok hány százaléka szavazott, és milyen arányban választotta a k ülönböző pártokat. A kisebbségi önkormányzatoknál viszont nem lehet tudni, hogy az adott nemzetiség mekkora része voksolt, és a voksolók mekkora része tartozik az adott kisebbséghez. Könnyen előfordulhat, hogy egy kisebbségi önkormányzat elnöke úgy lép fel a nemzetiség egészének nevében, hogy annak csak elenyésző töredéke szavazott rá, mégis az egész után kap pénzt, legitimitást, hatalmat. Az országos önkormányzatokat nem közvetlenül választják, hanem elektorok segítségével. Ez újabb visszaélésekre ad lehet őséget. Jó néhány választás fulladt már botrányba. Jogos az aggodalom, hogy a kisebbségi érdekképviselet egyszerű üzletté válik. Némelyek azonban ennek orvoslására rendkívül veszélyes és kártékony gyógymódot javasolnak. Zilahi Lászlónak, az Oktatási Minisz térium osztályvezetőjének Magyar Narancsbeli cikke szerint már most őszig „lehetővé kell tenni, hogy csak a kisebbséghez valóban kötődő állampolgárok szavazzanak, döntsenek saját sorsukról”. Ez az út a legalapvetőbb emberi jog, a szabad identitásválasztás megkérdőjelezéséhez vezetne. Hogyan lehetne ugyanis egzakt módon felmérni a nemzeti hovatartozást? A fenti javaslat szerint valamilyen módon regisztrálni kell azokat, akik részt szeretnének venni a kisebbségi választásokon, s ki kellene szűrni az „álkiseb bségieket”. De hogyan? Demokráciában a nemzeti identitás szigorúan magánügynek és magántitoknak minősül. Azt másokról nevesítve, személyenként nyilvántartani tilos. Még a népszámláláson sem kötelezhető senki, hogy vallási, etnikai hovatartozását firtató ké rdésre válaszoljon. De tegyük fel, hogy életbe lépne a kisebbségi jogokat tipró szabályozás. Hogyan működne ez? Állami vizsgabizottság előtt kell majd számot adnia a kisebbségi identitásról? Vizsgázni nyelvtudásból, kulturális ismeretekből? De például a né met nyelvet és kultúrát több százezer olyan ember ismeri remekül, aki soha nem vallotta magát németnek. Ha egy németül tudó magyar megjelenik a bizottság előtt, ki mondhatja rá, hogy ő egy pszeudogermán? Ellenben: a romák többsége nem vagy csak törve beszé li anyanyelvét, az urbanizálódott cigányság pedig sokkal jobban ismeri a magyar kultúrát, mint a sajátját. Őket, akik nyelvikulturális magyarosodásuk dacára is romának vallják magukat, kirekesztenénk az etnikai képviseletből? Kaltenbach Jenő is olyan mego ldást javasol, ami demokratikus gondolkodású polgár számára elfogadhatatlan. Lényegében ő is a szabad identitásválasztás elvének revízióját vetette fel a közszolgálati tévének adott interjújában. „A magyar jog ebből a szempontból rendkívül individualista, egyébként nem, de ebből a szempontból igen. Vagyis azt mondja, hogy az egyén megvallhatja az identitását, vagy azt megtagadhatja. De nem esik arról szó, hogy identitása a közösségnek is van. Mi lesz a közösségnek az identitáshoz való jogával? Tehát mondhat jae azt például a magyarországi horvátok közössége, hogy az én számomra elfogadhatatlan, hogy olyanok is próbálkoznak az én színeimben, visszaélve a törvény adta lehetőségekkel valamit tenni, ami nem azonos azzal, ami az én identitásfelfogásom. Tehát megh atározhatjae a közösség önmagát. Látszólag a szabad identitásválasztás elve rendkívül modern, liberális, progresszív elv. Valóban az - az elején. De egy idő után, amikor az identitások tisztázódni kezdenek, akkor bizony ez az elv a végtelenségig nem tarth ató ... Magyarországon az volt a jellemző ’93ban, amikor a törvény született, hogy meglehetősen gyenge identitású csoportok voltak különböző okokból, ebbe most ne menjünk bele, hiszen messzire vezetne. És éppen ezért volt a jogalkotó engedékeny az identit ás meghatározása körül. De hangsúlyozom, azóta eltelt nyolc év, régesrégen túl kellett volna lépni ezen a kezdeti kísérleti szakaszon, és ma már azt hiszem, a népszámlálás többékevésbé bebizonyította, hogy azok a félelmek, amelyek az identitás megvallásá hoz korábban kötődni
