Reggeli Sajtófigyelő, 2002. március - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2002-03-04
12 európai integrációs, a szomszédsági, valamint a nemzetpolitika – egyensúlyba hozását jelenti. A szocialisták hagyományos nemzetszemléletéből adódóa n ugyanis a határon túli magyar kisebbség valójában kiesett a Hornkormány látóköréből, így nemcsak az integrációs, de a szomszédsági politika mögé is sorolódott. A problémákat szőnyeg alá söpörve legfeljebb a szavak szintjén állt ki mellettük Budapest, va gy – szokás szerint – ha a belpolitika meghosszabbított karjaként szükség volt rájuk. E nézőpontból logikusnak tűnt, hogy az integrációs politikához szükséges, a Nyugat részéről elvárt jó viszonyt a szomszédos országokkal legtöbbször az ő kárukra valósítsá k meg. Ennek a politikának a leglátványosabb megnyilvánulása az volt, hogy a magyar – román alapszerződés megalkotásából teljesen kihagyták az RMDSZt. Az Orbánkormány ezzel szemben a határon túli magyar kisebbségek érdekeinek következetes képviseletét elvá laszthatatlannak tartotta a régió stabilitásától, ennek szellemében az anyaország régi adósságát törlesztve megalkotta a kedvezménytörvényt, amelynek létjogosultságát fényesen igazolja, hogy azt a parlament 94 százalékos többséggel fogadta el. Történelmi o kok miatt azonban mindez feszültséget keltett a szomszédokkal való kapcsolatokban, amelynek feloldását jelentette például az Orbán – Nastasemegegyezés. Ennek tető alá hozása azonban önmagában is cáfolja az agresszív, országot elszigetelő, kompromisszumokra képtelen „délibábos népnemzeti külpolitizálásra” vonatkozó vádakat, arról nem is beszélve, hogy a hasonló szükségszerűségből, európai nyomásra született alapszerződésekkel kapcsolatosan nem volt ilyen kritikus a balliberális sajtó. Mindezek mellett meg kel l azonban jegyezni azt is, hogy a státustörvény előkészítésének, bevezetésének hazai és nemzetközi kommunikációja bőven hagyott maga után kívánnivalót. Az elmúlt három hónap viharai ellenére a szomszédsági politikáról sem mondhatjuk, hogy rosszabb lenne, mint volt. Elég ehhez végigtekinteni azon, hogy négy év alatt hány magas szintű magyar – román és magyar – szlovák találkozó volt. Ukrajnával és Jugoszláviával kiegyensúlyozottak a kapcsolatok, míg kimondottan Orbánt igazolta a kezdetben bizony nem minden kock ázat nélküli Horvátországpolitikája. Az e téren is érezhető aktivitás miatt azonban itthon ismét csak vádolták – ezúttal középhatalmi álmok kergetésével – a kormányt. Lehet, hogy vannak, akik valóban így gondolkodnak, ők azonban nem a magyar külpolitika m eghatározó személyiségei. Elvitathatatlan viszont, hogy a magyar átalakulás dinamizmusából adódó előnyöket ki lehet használni az ország térségbeli presztízsének, ezzel együtt súlyának növelésére. A látható balkáni aktivitás, a „szegedi folyamat” is azt szo lgálta, hogy Magyarország a demokratikus kisugárzásával hozzájáruljon a térség stabilitásához. Ez a momentum fontos tényező az euroatlanti integráció szempontjából is. A magyar NATOtagság – amelynek megalapozásában elévülhetetlenek az előző kormányok érd emei, de mégiscsak ehhez a ciklushoz kötődik – első komoly kihívása, a koszovói válság és Jugoszlávia bombázása híven igazolta ezt. Budapest azonban a hazai fanyalgások ellenére kiállta a tűzkeresztség próbáját, még ha néha – így az orosz konvoj körüli vit ában – kissé túl is játszotta szerepét. A térség stabilitása, ezzel kapcsolatosan a magyar külpolitika előző két prioritásának összhangja a harmadikkal, az integrációs politikával, elengedhetetlen az európai uniós csatlakozásnál is. Látszott ez a kedvezmén ytörvény körüli vitákban is, amelyet végül a velencei bizottság ajánlásai és a kétoldalú megegyezések oldottak, illetve oldanak meg. Az elmúlt négy év fontos eseménye volt, hogy megkezdődtek a csatlakozási tárgyalások az unióval, amelyek kapcsán ismét több bírálat érte a kormányt. Nagyon jellemzően egyszer túlzott keménysége miatt, míg máskor amiatt ostorozzák, hogy nem érvényesíti elég határozottan a magyar érdekeket. Minősíti viszont a kormányt a lezárt fejezetek száma, valamint az országjelentések is. Ez ek alapján a tagjelöltek élbolyában – ha nem az élen – van Magyarország. Éppen a határozottság kapcsán merült fel e téren, hogy a kormány bizonytalanul kezeli az európai integrációs folyamatot. Ezt a bírálatot legtöbbször Orbánnak arra a mondatára alapozzá k, hogy „van élet az Európai Unión kívül is”. Én azonban ebből nem az integrációs elkötelezettség gyengeségét, hanem inkább a bővítés kínos kitolódása miatti elkeseredettséget olvasom ki. A diplomáciai aktivitás szempontjából is hullámzó, bár összességébe n kielégítő volt a négy év. A világ vezető hatalma, az Egyesült Államok igazán nem panaszkodhat Budapest elkötelezettségére, ezen nem változtat az sem, hogy kútba esett az F – 16osok vétele. Az európai hatalmakkal a legfelsőbb szinten is folyamatosak voltak a találkozók. Kivételt ez alól leginkább Németország és Oroszország képez. Mindkét esetben lendíthet a helyzeten egy csipetnyivel több pragmatizmus. Az ideológiai, emberi kötődéseket jól használta ki viszont Orbán Viktor Róma, Bécs, Madrid vagy München ir ányában. S ha figyelembe vesszük az unión belül érzékelhető hangsúlyeltolódásokat, akkor ez a kapcsolatrendszer igencsak kamatozhat, akár a közeljövőben is. A térségbeli együttműködés éppen e ciklus alatt élénkült fel, bár ennek korlátait jelzi a mostani s úrlódás is.
