Reggeli Sajtófigyelő, 2001. szeptember - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2001-09-01
6 A televízió alatt négy videomagnó, apró lámpája mindegyiknek világít, a mamóka odaodasandít rájuk. Egyszer csak kikiált a konyhába, gyere csak! Kamasz fiú jön elő, h osszú kezeit lengetve. „Kell ennek égni, mindegyiknek?” „Kell” – mondja a fiú. „Akkor jó – nyugszik meg a mamóka. – Én már ezeket nem értem – mondja. – Éjjel fölkelek, ég a villany, benézek – hát ül a gyerek a számítógép előtt. Az én lánykoromban a bál, a lagzi volt a szórakozás. Meg a lopatka. Vasárnap esténként kellett játszani, a lányok feltartották a talpukat, a fiúk meg ráütöttek, aztán ki kellett találni, melyik ütött rá” – kuncog a mamóka. – Értenek szlovákul az unokák? – kérdem. „Érteni értenek, de nem felelnek. Én meg nem erőltetem.” – A népviselet? „Mi szőttük, fontuk az anyagot annak idején, mert ezek drága ruhák voltak ám. Az iskolában van a múzeum, ott ki is vannak rakva. El kellett járni szolgálni, ha valaki szép ruhát akart. Bocsánat – mondj a a mamóka – , ha magyarul kicsit rosszul jön a szó, szlovákul folyékonyabb lenne. Ma a szlovák férfiak is, a magyarok is ebben az izében járnak, na mi ez? – farmerban. De az idősebb asszonyok a kerti munkához is népviseleti ruhát hordanak.” A nógrádi tóts ágnak élnek Szlovákiában rokonai, ha nem is közeliek. Sokat járnak a gutaiak Szlovákiába, egyedül is, szervezetten is. A fiatalok közt szokás a vendégcsere: elmegy a magyar tinédzser Szlovákiába egy hétre, és viszont. „Átkísérem a Vrbovszki Jankóhoz, az t öbbet tud a szlovákságról – kel föl a mamóka. – Én már nem megyek Szlovákiába, az útlevelem lejárt – mondja, és vidáman csillog a tekintete – , s én már nem hosszabbítom meg. Nem baj, Jézustól kaptam érvényes útlevelet a mennybe; az nem jár le.” Mamóka iste nfélő asszony, mint a legtöbben Galgagután. Evangélikus, de a baptistákhoz jár (a helyi baptista gyülekezetet a húszas években alapították), mert közelebb van az imaház, és gyengék már a lábai. Hosszú, vert falú parasztházhoz érünk, mamóka benyit, tesséke l az udvar végéig, ahol a kert kezdődik. Jankó bácsi leteszi a kaszát. – Újságtól? – ingét megigazítja, s mint aki semmin sem lepődik meg, szó nélkül bevezet a konyha hűvösébe. Az almazöld kredencből homályos poharakat, házi bort és szódát vesz elő, s csa k az első korty után indul a szó. – Mi Nyitrából vagyunk, onnan jöttek az őseim, ezerötszáz körül. Szlovákok voltunk mindig. Sose szégyelltük, csak mostanra bolondul meg a világ. Azt mondják a gyerekek, hagyjon már föl azzal a szlovákkal! Én örülök, hogy i tt maradtam negyvennyolcban. Pedig de hívtak, de agitált az a finánc, hát persze, fejpénzt kapott. Azt ígérték: odakint elmegyünk a magyarlakta házakhoz. Tetszik ez a ház? Tetszik. Akkor a magyarokat kizavarjuk onnan, ti beköltözhettek. Jöttek is ide Gutár a magyarok, akiket elzavartak Szlovákiából. Akik kimentek, nagygazdák voltak, de még többet akartak. Nekem azt mondták: menj, Jankó, amíg nem visznek, ötvenkilós csomaggal. Dehogy vittek. Mondogatták nekünk, többek közt a Blahó Pista, más néven Ruszki Pist a, hogy a gutai tótok így meg úgy. Miért, mondom, te magyarabb vagy? Bercel, ugye, színmagyar falu – most már, de száz éve az is tót volt. Csak hát szegény emberek lakták, szolgálni jártak az urasághoz, azok pedig nem beszéltek ám csak németül meg angolul, s a szlovák beszédet eltiltották. Magyar beszédhez kellett a cselédségnek szokni, s így lett Bercel magyarrá. Én kiskoromban sok magyar gyerekkel játszottam, de az iskolában tanultam meg magyarul, még leventében. Vrbovszki nagyapám Romhányban volt számadó juhász, ő ott tanult meg. Ki hol tudott. Kiballagunk az udvarra, dicsérem a házat. – Jó is, van benne minden – mondja Jankó bácsi – , víz, gáz, villany, kábeltévé. – Kérdem, vane népviseleti ruhája. – Hát, volt. Parasztöltöny, úgy hívtuk. Csak az enyém már tönkrement, megette a moly. Volt pantallóm meg csizmanadrágom, bársonysujtásos. Azt vették fel a férfiak, hordták lagzira, táncra. Kivágott karimájú csizma volt hozzá, bársonymellény meg kalap. De én nem mondanám, hogy ez tót viselet. Gutai viselet. Ki magyar itt, azt mondja meg? Aki ebben az országban Árpád leszármazottja – ha két százalék, sokat mondtam. A többi kun, szláv, török, mindenféle. – De még a politikusok is – szól be a kapu felől, az utcáról egy másik öregúr. – Maga az újságíró? Ezt írja m eg. Hogy hívják a Fideszelnököt? Pokorni, ugye. Azt jelenti szlovákul, hogy alázatos. Meg aztán ott a Csurka Pista. Hiába magyarkodik, kérem. A neve azt jelenti, hogy csontocska, kicsi csont. Az is olyan magyar, mint én. Csak ő nem tud tótul, én meg tudok . Maga nem szlovák? Nem tudom, mondom. Elköszönök, a két öreg tovább politizál a kapuban. Csöndes, zümmögő a nyár, csak néha kavarja meg a szél a levegőt. A faluban fordított asszimiláció is működik. Megyeri Attiláné, a Materska Skola (óvoda) vezetője se m szlovák, csak ide jött férjhez, de mostanra kitűnően beszéli a nyelvet, az óvodában ő vezeti a szlovák nyelvű foglalkozásokat. Nemsokára nyelvvizsgát tesz, hogy legitimálja tevékenységét. Mint mondja: régebben választható volt a nemzetiségi nyelv oktatás a, de mára ennek nincs értelme, a magyar származású gyerekek is tanulnak szlovákot – nemcsak óvodában, iskolában is. Gután a szlovákság nem kisebbség, hanem többség. Az óvoda persze csak alapfogalmakat tanít, de a napi rítusok szlovákul folynak, a reggeli köszöntéstől a fogkrémosztásig. Amikor csöngetek, s az invitálásra belépek Bartosék portájára, a kukoricafosztó asszonyok magyarra fordítják a szót. „Mindig így szoktuk – mondja Bartos Pálné, a babakészítő. – Illemből, hogy meg ne sértődjenek a magyarok.” „Nehogy azt higgye valaki, hogy róla beszélünk” – teszi hozzá egy másik asszony, Brusznyicki Jánosné, aki szőnyegszövéssel foglalkozik. Bartos Pálné kommersz, rózsaszín műanyag babákat öltöztet be maga készítette népviseletbe, s azokat hordják tőle még kül földre is. „Fiatalon – mutatja az asszony – még élénk, csupa virág ruhában járnak a lányok, menyecske korukban már egyszerűbben. Később inkább
