Reggeli Sajtófigyelő, 2001. augusztus - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2001-08-14
4 Németország nyugati szomszédaira nézve. Az első világháború végén aláírt békeszerződések a terület hatalmi elaprózottságát súlyosan megnövelték, ami magában rejtette a későbbi - s már az 1930a s évektől előkészített - szovjet hódítás lehetőségét. 1989 után visszaállt a korábbi helyzet: a térségben véres háborúk révén új államok képződtek, és e folyamat - tekintettel a macedóniai fejleményekre - ma sem tekinthető lezártnak. A magyar státustörvény sokak szerint ebben a távlatban kezelendő: ráirányította a figyelmet a magyar „kisebbségek” akut és NyugatEurópában jórészt ismeretlen problémáira. Mivel a területen egyetlen katonailaggazdaságilag domináns állam sem található, nem zárható ki, hogy a ko nfliktusok sora folytatódik. Mindmáig azonban úgy tűnt, hogy a kilátásba helyezett csatlakozás az Európai Unióhoz részben megoldja e problémákat. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy a megoldás csak részleges lehet. Mert ha Magyar, Cseh- és Lengyelország, esetle g Szlovákia és Szlovénia csatlakozik is az unióhoz, a térség többi kisállamának problémái fennmaradnak; s e problémák az újonnan csatlakozó államokat is közelről érintik. Másfelől a csatlakozás egyáltalán nem old meg minden kérdést: az új tagok gazdaságit ársadalmi fejlettsége oly mértékben marad el a régebbi uniós országokétól, ami kis túlzással Dél- és ÉszakAmerika vonatkozó viszonyait idézi. A csatlakozással megvalósuló gyors gazdasági fejlődés ellenére is évtizedekbe telhet, mire az új tagok elérik a r égebbi tagok átlagos társadalmigazdasági szintjét. Noha a térség egyik állama (vagyis hazánk) NATOtag, a szervezet önkéntes jelenléte a délebbi területeken nem tartható fenn a végtelenségig. Ezért jogos az a felvetés, hogy az uniós csatlakozástól függetl enül egységesen megoldás szülessék a térség problémáira. Mégsem világos, hogy ez pontosan hogyan mehetne végbe. Ahhoz, hogy a mai Európai Unióhoz hasonló szerkezet jöjjön létre ezekben az országokban, jelentős beruházásokra lenne szükség. Ezekhez megfelelő helyszín szükséges; közös tárgyalási nyelv; intézmények sora, egyeztetési mechanizmus és a többi. Ha mindez hamarosan elkezdődne, négyöt évbe is belekerülhet, míg az alapstruktúrák kialakíthatók. Mi lesz eközben az uniós csatlakozási folyamattal? Hogyan viszonyul egymáshoz ez a két szervezet? Hogyan kapcsolódn a a visegrádi együttműködés az új föderációhoz? Ne feledjük, hogy az Európai Unió eredeti formájában még az Egyesült Államok szorgalmazására jött létre, egy olyan ország politikai dominanciájával, amelyet a háborús győztesnek kijáró nimbusz övezett. Franci aország a háborúból magához térő Németországgal való gazdasági és politikai szövetségre alapozta az európai egyesülés eszményét és gyakorlatát, noha lényeges kérdésekben prioritásokat tartott fenn magának. Vajon mely ország lenne az, vagy mely országok len nének azok, amelyek az esetleges Délkeleteurópai Unióban a domináns szervező szerepét betölthetik? Milyen hatalmi struktúra szavatolja azt, hogy ezek az országok képesek lesznek a megegyezésre egymás között? S ha egymás közt eldönthetetlen vitás kérdések merülnek fel, milyen végső fórum lenne hivatott az ellentétek elsimításában? E kérdéseket teljes részletességgel is meg lehet fogalmazni. Lényegükben arra vonatkoznak, hogy egy államszövetség bármilyen formája három módon szerveződhet meg. Először is a tel jes önkéntesség és függetlenség alapján, ami egészen ritka kivételnek számít, és egyebek mellett olyan politikai környezet szükséges hozzá, amely a szövetkezőket mintegy kényszeríti az alapkérdések tisztázására és a megállapodások fenntartására. Ez a helyz et jellemezte a svájci konföderációt megalakulásakor. S nem túlzás azt állítanunk, hogy az európai egyesülési folyamat akkor tűnt a legharmonikusabbnak, amíg még fennállt a szovjet katonai fenyegetés, amely a belső ellentéteket jórészt semlegesítette. Máso dszor úgy is létrejöhet egy államszövetség, hogy egy vagy több állam magára vállalja a vezető szerepet, ami egyszerre jelent bizonyos, esetleg jogilag szavatolt dominanciát, illetve jelentős felelősséget. Végül szövetség jöhet létre egy külső politikaikat onai tényező diktátumaképpen. Ekkor a szövetség függő helyzetbe kerül e külső tényezőtől, mert arra kényszerül, hogy annak prioritásait fogadja el. Egyelőre nem világos, hogy a Délkeleteurópai Unió e három lehetőségből melyiket követve valósulhatna meg. F élő, hogy a Délkeleteurópai Unió gondolata nem csupán a CDU aktuális választási céljait szolgálja; félő, hogy komolyabb elgondolások is meghúzódhatnak a háttérben. Azért mondhatjuk, hogy ettől inkább tartanunk kell, mert a Délkeleteurópai Unió megszervez ése bizonyosan az uniós csatlakozás kárára menne; s az is bizonyosnak látszik, hogy valóságos létrejötte a Délkeleteurópai Uniót olyan politikai helyzetbe hozná az Európai Unióhoz képest, mint ami Dél- és ÉszakAmerika mai viszonyára jellemző. Az új unión egyes országok biztosan nyernének: így Románia, Bulgária vagy Albánia. Mások azonban veszítenének, így Szlovénia és Magyarország is. Mert míg egy ilyen unió az előbbieknek gyorsabb fejlődést tenne lehetővé, az utóbbiakat szorosabban kapcsolná az elmaradot tabb régiókhoz, ami fejlődésüket lassítaná. A határkorrekciók kilátásba helyezése természetesen sokak figyelmét felkeltette; s nem kétséges, hogy ezen a téren sokan találnának tennivalót. De nem biztos, hogy akár ezen az áron is érdemes megkockáztatni a fe jlettebb területek még súlyosabb leszakadását az Európai Unió országaitól. Ha a NATO nem hajlandó a jövőben is ellátni a rendőrség szerepét a térségben, az Európai Unió kényszerül arra, hogy ezt a feladatot átvállalja. Politikailag, katonailag és gazdasági lag kényelmes megoldás lenne ezen országok egybezsuppolása egyetlen laza szervezeti struktúrában. Ám ez az eljárás módszerében élesen emlékeztetne arra, ahogyan a versaillesi békeszerződés megrajzolta e térség új határait: elnagyoltan, kultúrával, népessé ggel, hagyományokkal mit sem törődve, s így máig ható tragédiák sorát okozva. Ha már e térség blokkosítása komolyan szóba kerül, sokkal megalapozottabb és távlatosabb lenne olyan szervezetekben összefogni ezeket az országokat, amelyek történetileg és kultu rálisan összetartoznak. Így egy csoportba kerülhetne Magyarország, Szlovénia, Szlovákia, Horvátország, esetleg BoszniaHercegovina; egy másik
