Reggeli Sajtófigyelő, 2001. július - Határon Túli Magyarok Hivatala, Sajtó és Tájékoztatási Főosztály
2001-07-13
4 A közelmúltban csaknem „konszenzussal” elfogadott kedvezménytörvény annak az eltorzult politikának a következménye, amely csak önmagára figyel, a melyet úgy istenigazából nem érdekelnek sem az Európából, sem a szomszédoktól, sem az országon belülről érkező figyelmeztetések, amely „alá van rendelve az ideológiai indoktrináció és a hatalmi önzés szükségleteinek” (TGM). A kormánypártokon nem is lehet s zámon kérni, hogy keresztülvitték akaratukat, hiszen a közelgő kampányban ez mindenképpen jól jön nekik: eredményeket ugyan nem lehet vele elérni, de hivatkozni majd bőven lehet rá. És ami nem sikerül, az természetesen a „magyarellenes” szomszédok, na meg az ellenzék bűne. Mert hát az ellenzék – értsd: az MSZP – máris ágál, igaz, nem maga a törvény az, amit kifogásol, hanem „az előkészítetlenség és a prezentálás módja”, s az, hogy „a miniszterelnök és a külügyi vezetés sorozatosan félrevezette a magyar köz véleményt és a parlamenti pártokat, amikor azt állította, hogy konzultált az érintett országok kormányaival” (Kovács László). Hogy a miniszterelnök – és persze a külügyminiszter, de kiváltképpen a politikai államtitkár – félre tudta vezetni a közvéleményt, az még érthető, hiszen a „közvéleménynek” vajmi kevés módja van kormányát bármin is rajtakapni. A parlamenti pártokat azonban nemigen lehet becsapni, hiszen egy olyan pártnak, mint az MSZP, számtalan módja van a kormány szavahihetőségét ellenőrizni. Világ os volt, hogy a kormánynak esze ágában sincs konzultálni. Tabajdi Csaba a törvény általános vitájában ezt szóvá is tette, mikor „kérte a kormányt, hogy folytassa le a konzultációkat a szomszédokkal”. A külügyminiszter sem maradt adós a válasszal: „soha sen ki nem vetette azt fel, hogy külön, úgymond hivatalos kétoldalú konzultációkat kellene javasolni”. Martonyi János kifejtette, hogy ha kétoldalú konzultációra kap a kormányzat javaslatot, ennek azonnal eleget tesz. (Népszabadság, 2001. május 15.) Ez szép, d e milyen alapon várja egy kormány, hogy a saját tervezete ügyében egy másik kormány jelentkezzék konzultációra? Konzultációkra egészen a törvény elfogadásáig nem került, nem is kerülhetett sor, hiszen azokat nyilvánvalóan csak a magyar kormány kezdeményezh ette volna. Az MSZP képviselői a végszavazás előtt kirajzottak a szomszédos államokba, s ott meggyőződhettek arról, hogy a törvény valóban „szimbolikus”, hiszen még a kárpátaljai Kovács Miklós elnök is úgy vélekedett, hogy a törvényjavaslatban „nagy a blöf fhányad”. Az MSZP a törvény támogatását illetően erősen megosztott, a Balázs Ferenc Intézet felmérése szerint (Népszabadság, 2001. március 10.) szimpatizánsainak csaknem fele a jelenlegi támogatásokat is túl soknak vélte, magát a törvényt a SocioBalance k özvéleménykutató intézet felmérése szerint alig több mint a fele támogatta, közel negyede pedig kifejezetten ellenezte. A szavazás során ez a megosztottság nem tükröződött, az MSZPfrakció egységesen megszavazta a törvényt. Helyesen tette vagy nem, most m ár nehéz megítélni. Nyilván az lett volna a legjobb, ha eleve megakadályozza, hogy ez a „fideszes ötlet” valósággá váljon. Erre nem volt esélye, hiszen úgynevezett feles törvényről van szó. Hogy jobbíthatta volna? Erre már kezdetben is csak kevés lehetőség e volt, de ahogy telt az idő, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy jót nem tud cselekedni, a törvényt sem támogatni, sem elvetni nem lehet. Hogy akkor inkább megszavazni? A dilemma a szavazás után is megmarad. Tabajdi szerint (l. az MSZP honlapján) legalább „nem rendíti meg a magyar költségvetést”. „Reálisabb, megvalósíthatóbb és működőképesebb törvény született, mint az induláskor várható volt – bár az elfogadott mechanizmusnak számos buktatója, ellentmondása maradt” – állítja Tabajdi, végül reményét fejezi ki, hogy „az MSZP kormányra kerülve kiigazítja, pontosítja a törvényt”. Hogy erre lesze lehetősége, az jövőre elválik. De hogy az unióba ilyen törvénynyel nem léphetünk be, az már most is csaknem bizonyos. A legfontosabb azonban, hogy olyan kapcsolat leg yen a szomszéd országokkal, ami a legjobb lehetőségeket adja az ottani magyarság szülőföldjén való boldogulásához. Törvénnyel vagy anélkül. vissza Hárs Gábor nagykövet (szolgálaton kívül) Státuskínok, "nemzetmentők", bajkever ők Ebben a mozgástérben pedig már nem lehet szó komolyan arról, hogy a kormányzat valamiféle (netán valóban "kisebbségbarát") magyarstratégiát dolgozzon ki, csupán rövidebb, éves távú taktikai koncepció kivitelezése mutatkozik lehetségesnek. Zajlik a magya rromán külügyminiszteri státustalálkozó Bukarestben, elhangzottak (már megint) a durva román vádak Iliescu elnök szájából, a csak "kemény" fogadkozások Nastase miniszterelnöktől és a Martonyilátogatást megelőző, csupán szkeptikus előrejelzések (Liviu Mai or szenátor részéről), előttem pedig többkilónyi hír és jelentés a Strasbourgban, Bécsben, Crans Montanában és Brüsszelben történtekről. Tudjuk persze, mit művelnek Funarék és a többiek, ez azonban nem más, mint "csak" a megszokható döbbenet államilag szab adjára eresztett, komikotragikus tobzódása. Az egyik frissebb vélekedés úgy szól, hogy Snagov rossz ómen: ott tartották fogva egykor Nagy Imrééket. Azt ugyan nem hiszem, hogy a magyar külügyminiszter bármilyen trükkös, levantei diplomáciai csapdába csak úg y belesétálna, mégis úgy tűnik, hogy Verheugen, Martens és mások kedvező státusvéleménye ellenére "a világ" (nem a döntéshozók) mégis inkább a román
