Kanadai Magyarság, 1959. július-december (9. évfolyam, 52-77. szám)

1959-12-26 / 77. szám

KANADAI MAGYARSÁG 13 IX. évfolyam, 77. sz. 1959 december 26, szombat ? Jlsszonyoknak-lányoknak * C V 4 (Igaz történet) IRTA: KENDERESSY LAJOS LUCIANO ELMENT MÁRTHA NÉNI LEVELEI Megoldás Jól tudom, húgaim, hogy már ii is, akik pedig nem ismerheti­tek még az életet annyi oldalá­ról, mint az egészen felnőtt em­berek, meglepődve álltok meg az életnek egy-egy találós kérdése előtt és míg egy most nyíló ró­zsa vagy egy egészen csinosan sikerült ruha más útra nem tereli figyelmeteket, — bocsássatok meg, de ez a kis könnyelműség illik is a ti korotokhoz — kissé ijedten és csodálkozva ismétlitek az emberiség örök kérdését: miért? ... És ha nem jön rá fele­let, zúgolódtok ti is és hajlandók vagytok kétségbeesésbe és hitet­lenségbe esni . . . . . . Olykor talán annyira meg­rendítő esemény idézi föl ezt a kérdést, hogy virág, ruha és ud­varlás, hosszú időre közönyössé válik előttetek, s ti hajlandók vagytok azt hinni, hogy az élet ■örökre elveszítette értékét . . . Csak néhány ilyen, jóformán tegnap történt esetet említek föl a mindennapi életből. Egy fiatal rokonotok veszíti el szülőit, mi­kor legnagyobb szüksége lenne támaszra : miért? Szeretett, szép, kedves és jó barátnőtök vagy testvéretek halálos betegségbe esik: miért? Valaki, akit még tegnap nevetni hallottatok, fiatal ismerősötök, talán gyermekko­ri játszótársatok, egy beszámít­hatatlan pillanatban eldobja ma­gától az életet: miért? . . . Ezek a dolgok megtörtén­nek az életben tekintet nélkül ar­ra, hogy a sújtottak között mi­csoda korú emberek vannak? . . . Nincsenek-e esetleg egészen fiatal lányok, akiknek a kedélyét rettentően megzavarhatja — sze­rencsére csak ideig-óráig — egy­­egy ilyen előre nem látott ese­mény? Az igazán nagykorú em­bereknek meg van az a szomorú kiváltságuk, húgaim, hogy szá­mításba veszik a legszomorúbb, legváratlanabb eseményeket is: tudván, hogy azok belétartoznak az élet csendjébe. Ám a nagykorú emberek, azokat értem e név alatt, akik egyúttal bölcsekké is lettek — tudják azt is, hogy a vigasztalódás is az élet törvé­nyei közé tartozik, amit ti egé­szen fiatalok, nem vagytok haj­landók elhinni, — éppen ezért, a ti fájdalmatok és kételkedésetek viharosabb, de mulandóbb is a "nagyok" fájdalma és kételkedé­sénél . . . akik már csak azért is nyugodtabban, (habár keserűb­ben) kérdezik, hogy miért? . . . mert tudják, hogy nincsen rá fe­lelet. Bizony, húgaim, nincsen. És nem is volt, de nem is lesz talán bölcse a világnak, aki elfogad­ható magyarázatát tudná adni, annak a mindig egyformán el. hangzó kérdésnek, mely számta­lanszor újul meg naponként, sőt ■óránként, a szenvedő emberiség ajkán. Még a hit is csak azt mondja: így kell lenni ... De hogy miért, azt nem mondja meg. A bölcsesség is csak egyes esetekben tud vigasztalást nyúj­tani, megmagyarázva az ereden­dő okát valamely tapasztalt rossz­nak; megmutatva mentő körül­ményeit, esetleg szükségszerű, ■ségét valamely kétségbeejtően csúnya hibának és ismételve, amit már a hit is mondott: így kell lennie . . . hogy miért, azt a bölcsesség sem mondja meg. Pe­dig az legtöbbet tud. Hanem, húgaim, annak a rej­télynek, mely abban a kérdésben bennfoglaltatik : mégis van meg. oldása. Kérlek benneteket, ti szomorú, tí szenvedő, ti beteg fiatal lá­nyok, — akiknek ebben a perc­ben talán teher az élet, — benne­teket, ti gondolkozni nem tudó és nem akaró szegény kis üres fejűek; titeket, akiknek a lelkiis­merete nyugtalankodik, akik féltek a jövőtől; s akiket én fél­telek ; akik most boldogak és vi­dámak vagytok, de a következő1 napokban talán már nem lehet­tek azok; figyeljetek ide mind­­nyáján, mert az, amit most mon­dani akarok — nem tréfa. — Tudjátok.e, hogy gyakran az a néhány nyomtatott sor, amelyet ti sietve futtok át, egy fél élet­nek gondolkozásban és ember. szeretetben eltöltött: az emberi nyomorúságok, lelki fájdalmak, betegségek és rosszaságok fölött érzett óriási részvétnek: egy egész életre szóló eredménye?... Semmi egyéb talán, mi at egy­etlen embernek ezer szenvedés között kikristályosodott hite; semmi egyéb , mint egyetlen csöpp "hasznos balzsam" ezer fáradtsággal, ezerféle fűből, vi­rágból leszűrve . . . De ez a picike valami olyan, mint az oltóanyag, mely egyet­len eredményes tűszurással az egész testet megóvja a ragálytól. Arra, amit én most mint új igazságot mondok el nektek, kü­lönben már számtalanszor rájöt­tek az emberek —, hogy megint elfeledjék. De úgy kell annak lenni, hogy minden igazság száz­ezerszer újra szülessék, megnö­­kedjék és meghaljon és új alak­ban megint feltámadjon; s hogy ami lassanként erősbödő sze­münk is, fokonként lássa mind tisztábban és világosabban. Gyermekeim . . . most megint úgy szólítlak, mint mikor a hit­ről volt szó, hiszen a hit dolga ez is ... . tudjátok mire tanít meg minket kegyetlenül szigorú isko­lában az élet? Arra, hogy legna­gyobb és legtökéletesebb javunk éppen az élet tökéletlenségéből születik. Abból éppen, hogy tel­jes lehetetlen megnyugtató és kielégítő választ kapnunk legége­tőbb és legfájóbb kérdéseinkre... A megoldás, lássátok, éppen ab­ban van. Hogy miért, ebben az esetben, megkaphatjuk a választ: Az élet, a földi élet, egy óriási és örökkévaló életkörnek: pará­nyi kis részecskéje. Nemcsak ál­talánosságban, de minden egyes egyéni életet is tekintve ... Az egyéni életnek, éppen mert az is tökéletlen, bevégezetlen, épp úgy folytatólagosnak kell lenni, mint az egyetemes életnek . . . Ha egyik vagy másik tökéletes lenne, akkor nem lenne értelmet­len, hogy mikor itt véget ér: be is fejeződik egészen. Elhangzik, mint a dal . . . eloszlik, mint a felhő . . . De a mi életünk nagyon is töredék ahhoz, hogy többé-ke­­vésbbé hasonló folytatást ne kí­vánjon. A dalnak csak egy hang­ja, a felhőnek csak egy foszlá­nya . . . Az örökélet mai magyarázata, abban a felfogásban testesül meg, húgaim, hogy a szüntelen anyagváltozás mögött egy óriási és örökkévaló szellemi összefüg­gés rejtőzködik és uralkodik ha­talmasan — a külső tünemé­nyeken. Minden, ami látszik: sak szakadandó, piszkolódásnak, elkopásnak kitett és arra szánt öltözék . . . . . . De, hogy öltözékünket le­hetőleg tisztán és épségben tart­suk'meg, az ami legfőbb érde­künk a földön . . . ' így, arra a kérdésre, hogy mi­vel az élet csak átmenet, egyre megy-e, ha jól vagy rosszul tölt­jük? — aránylag könnyű a fele­let. Az, húgaim, teljesen a mi magunk dolga. Ha a jót keressük az életben: meg fogjuk találni; ha a rosszat: azt is. Ha nyitott szemekkel akarunk élni: látni fogunk; ha a sötétben botorká­­lás elég nekünk: úgy is átver­gődhetünk az életen. Értitek? Jól élni fáradságo­sabb, de boldogítóbb; rosszul élni kényelmesebb, de a követ­kezései épp oly bizonyosak . . . Lelkiekben épp úgy áll ez, mint anyagi dolgokban. A legegysze­rűbb példát mondom. Nézzetek meg egy gondosan ápolt és egy Luciano reggel hétkor kelt. Mindennap sietve megmosako­dott, felöltözködött s szaladt a sarki üzletbe tejért, vajért, ke­nyérért, kézbentartva a pénzt apróban, nehogy a visszaadásnál is feltartsák és máris rohant ha­zafelé. Bekapcsolta a konyhában a gáztűzhelyet, s amíg a tej forrt, elkészítette anyjának és kis húgának a tízórait, utána kipucolta anyja cipőjét, leszedte a sistergő tejet és bevitte a szobá­ba. Anyja meg a kis húga, Anuca is az ágyban reggeliztek. A tej­hez kakaót tett az anyja és vajas kenyeret ettek hozzá. Aztán ki­szálltak az ágyból s felöltözköd­tek. Anucát Luciano mosdatta meg s öltöztette fel. Anyja erre se ért rá, mert sietett a Beauty szalonba dolgozni. Anuca, kilenc előtt tíz perccel indult az iskolába. Gondosan el­készítve, amire szüksége van. Luciano kézenfogva vezette kis húgát. — Holnap már egyedül is me­hetsz — mondta neki útközben. — Figyeld az utat. Anuca bement az iskolakapun és Luciano utánanézett, amíg csak el nem tűnt a folyosón. Az­tán megfordult és gyors léptek­kel a piacra tartott. Bevásárolt. A kosarat karjára fűzve, balla­gott hazafelé, elgondolkozva. A vaj eltart két napig, a kakaó há­rom napig, a zsír is, a cukor is. Szóval nincs semmi baj . . . Az utca környékén gyerekek játszadoztak. — De rosszak ezek a kölykök — mondta magában Luciano és bement a lakásba. A szobában bevetette az ágyat, feltörölte a padlót, majd a konyhában is ren­det csinált. Később kisétált a kö­zeli Harbord parkba, elnézege­tett egy darabig, majd megnézte villanyórát, amely tizenkettőt mutatott. Szép kék volt az ég, sütött a nap. Keze a zsebében, a szeme az embereken . . . s azon járt az esze, hogyha volna húsz centje, akkor Anucának és magának venne fagylaltot. De mivel nem volt, szomorúan ballagott az is­kola felé. Anuca a kapuban vár­ta, s amikor mentek hazafelé, az egyik üzlet előtt Anuca azt kér­dezte Lucianotól: — Miért nem veszel nekem ice eremet . . . — Holnap majd veszek — vi­gasztalta kis húgát Luciano, s könnyezve ballagtak hazafelé. Az udvarrészen még mindig kiabáltak a gyerekek. Feléjük tolta húgát. — Játszál velük, még nem kész az ebéd. ís később, amikorra megterí­tett kettőjüknek, beszólította a kis húgát. Anuca piszkos volt, meg kellett mosdatni. Luciano kegyetlenül csurgatta rá a vizet. Bömbölt, sírt, kapálódzott a kis húga. — Jaj, csak már te ne volnál nekem — mondta elkeseredet­ten Luciano. Ijedten nézte húgát. De ez csak sírt tovább. De jó, hogy nem hallotta ezt a szót ... Ne is hall­jon ilyeneket. Elég, ha az anyja mondja, Lucianonak, hogy már csak te ne lennél. De hányszor hallja ezt. Szerdán is, amikor pénzt kért: — Mama, egy centem sincs: tejre, meg kenyérre kéne. — Már nincs pénzed? Bizto­san nyalánkságokra költöd el, amit én olyan keservesen kere­sek meg. Nekem sincs. Kérj va­lakitől. — De mami kérem, én még soha egy ice eremre sem költöt­tem a te engedélyed nélkül — védekezett Luciano könnyezve. — Jaj, Istenem, miért vertél meg ezzel a kölyökkel? így. Mindig ilyeneket mondott neki az anyja. És egy éjjel, az anyja ágya felől zaj hallatszott. Felült, dobogó szívvel fülelt és így ült órákhosszat, amíg lassan az ablakra telepedett a reggeli derengés. Anyjával egy idegen férfi aludt. Egy bajuszos, isme­retlen. Rámeresztette szemét . .. Csúnyán káromkodott az ide­gen. Felült, ordított, anyját a ha­jánál citálta. — Nézd a kölyködet . . . Meg akar gyilkolni ... — ordított a férfi. Aztán káromkodva ugrott le az ágyból, felöltözött s kisza­ladt. Anyja utána kiáltott. Szinte sírva. De az idegen férfi maga után csapta az ajtót. ;— Csak, te ne volnál a nyaka­mon — zokogott az anyja és hir­telen felült az ágyban. — Mit bá­mulsz úgy? Szent Isten ... — és visítva kiabált. Mit . . . mit né­zel úgy? Estére kedvetlenül jött meg az anyja, lefeküdt, nem beszélt. — Mama, beteg vagy? —kér­dezte Luciano. — Erigy innen. Te . . . te . ... jaj csak te ne volnál az útarn­­ban . . . Halkan ették ebédjüket Lucia­no meg Anuca. A szobában sö­tét volt, de a ház körül a déli napban játszottak a gyerekek. Luciano fáradtan nyelte a krump­lit. Aztán az ételhordóba levest, sült halat meg krumplit rakott, kis húgát kivitte az utcára a ház elé a többi gyerekek közé, s el­vitte anyjának az ebédet. —- Hallo, Mr. Thomson — így köszöntött be az ajtón a főnök­nek. Anyja hátraszaladt a kis fülké­be és szinte kitépte Luciano ke­zéből az ételt. — Már megint ilyen keveset hoztál? — kérdezte. — Nem jutott több — felelt a gyerek. — Te idióta . . . Miért nem főz­tél többet? — De Mama . . . nem volt rríf­­ből. Én . . . olyan szívesen hoz­nék többet — elsírta magát és így ment kifelé. — Luciano . . . Luciano hátranézett. Anyja ke­zében kanál, szemében könny... De ő csak ment, lehajtott fejjel, át a fényes üzleten, ki az utcá­ra. Köszönés nélkül ment el. De hát most már mindegy. És anya, hogy nézett. Sírt is. No, már nem sokáig sír. Alkonyodott. Ahogy ment ha. zafelé, ezeket mormolta magá­ban. — Be jó is volna, ha papa él­ne, akkor nem volna ilyen szo­morú élete. De papa nem élt. Meghalt már négy éve a bányában. És azóta anya jár dolgozni és Luciano a mindenes. Még az 'iskolából is kimaradt. Elmaradtak a könyvek. MAKARIOS FÖLÉNYESEN GYŐZÖTT Minden este Mióta eljöttem, bárhol ér az este, Bárhová hajtsam fáradt, bús fejem, Bárhol érint meg álmok lenge szárnya, Elindulok, s Hozzátok érikezem. Ma este is úgy érzem, hogy repültem. Kinyílt az ajtó, tárult a világ, Suhantam, szálltam százezernyi métert, S benyitottam kis kertünk kapuját. Együtt ültétek körül asztalunkat, Lámpátok fénye lassan szétterült, Halk volt a szó is, csendben ejtettétek, Szemetek messzi, messzi elmerült. Anyám ! Apám ! Testvéreim I Szeretteim ! Én minden este Nálatok vagyok, Nélkületek itt szomorú az élet, Borúsak, szüiikék, fájók a nappalok. Anyám! A drága arcod nem feledtem, A Szemed fénye most is itt kísér, Ajkad méze az ajkaimra csordul, Utolsó csókod mindennel felér. Apám I A szavad a fülembe csendül: Komoran, fájón búcsúztattatok, Fiam, fiam, nagyon vigyázz magadra, A messzi utón veled nem vagyok. öcsém I Testvérem ! Drága kicsi Hugóm, Ti hárman fénylő aranycsillagok, Úgy érzem, hogy mellettetek időzöm Szemetek fénye most is rám ragyog. Anyám I Apám I Testvéreim I Szeretteim ! A kemény harcot álljátok-e még? Hazánk felett már beborult egészen, Nincs már sehol egy kis darabka kék. Anyám! Apám! Testvéreim! Szeretteim! Felétek küldöm ma is lelkemet, Együtt vagyunk, együtt állunk a vártán, Ne feledjetek soha engemet. HUNGARICUS a füzetek. De így is jó volt, Anyának könnyebbség ez. Csak anya örüljön. Anya, akiért az életét is . . . Szája megvonag­­lott . . . Szaladni kezdett. A lakás kü­szöbén ült kis húga. Bevezette. Lefektette. Egy darabig csende­sen üldögélt a konyhában. Ké­­spbb felállt, elmosogatott, az edények között motozott S gon­dosan megnézett minden szegle­tet. A konyha rendben, tiszta volt. A szoba is. •Húga elé állt és figyelte alvá­sát. Hirtelen elsírta magát és ki­szaladt a konyhába. Leült az asz­talhoz és sokáig szepegve nézte a gáztűzhelyet. Irtózattal nézte a helyet, de szemét nem vette le onnan. Előbb a saját arcát látta, aztán az anyjáét, amint kérve, kiáltva hívja vissza, azt a bajuszos ide­gent . . . Aztán a jóságos magyar bácsinak az arcát, aki őt barátjá­nak nevezte, s aki olyan jó volt hozzájuk, mintha csak az apjuk lett volna. Majdnem mindennap vett neki és Anucának ice ere­met meg csokoládét. Hogy fogja őt majd keresni a magyar bácsi, de ő már nem lesz. Ezek az arcok mind eltűntek és helyébe apja képe ült. Apjáé, aki olyan jó volt és mégis megölte a bányaomlás. — Papa . . . papa — motyog­ta cserepes szájjal Luciano. — Anuca már tudja az utat az isko­lába. — Újra sírt és a villany­­kapcsolóhoz botorkált. A világ. gosságban írni kezdett. A papír­lapot mégegyszer elolvasta, majd az asztal közepére helyezte: — Mama, nem akarok utadba állni . . . Meg az étel is mindig kevés . . . Kezedet csókolja Lu­ciano Sorelli, élt tizenkét évet. Meghalt 1959 szeptember tizedi­kén, Torontóban, a Markham Streeten. Elsírta magát. Egy széket a gáztűzhely mellé helyezett, leült, kinyitotta a gázt, föléje hajolt, erősen kezdte magába szívni a kiáramló gázt . . . Luciano Sorelli kezeivel kapá­lózni kezdett: aztán lassan, csen­desen elaludt. A kis Luciano Sorelli a menny­országba ment bevásárolni az angyaloknak. Makarios elnök Cyprus szigetén megejtett első köztársasági elnök választáson Makarios görög orthodox érsek fölényes győzelmet aratott ellen­fele, a kommunista beállítottságú John Clerides felett. Makarios érsek, az egykori száműzött diadalmasan tért visz­­sZa a nép bizalmából a köztársa­ság elnöki székébe. 144.000 sza­vazatot kapott, szemben ellenie­­ével, a baloldali John Clerides­­szel, akire 71.000 szavazat esett. Százezer cyprusi hazafi gyűlt össze Makarios érseki palotájá­nak erkélye alatt még az éjszakai órákban, mikor a választás ered­ménye ismeretes lett. Makarios az összegyűlt tömeghez intézett beszédében kijelentette, hogy nem voltak politikai ambíciói s elnöki hivatását a nemzet iránti kötelességének tartja, mely for­duló pontot jelent Cyprus törté­nelmében. A köztársaság első elnökének Sir Hugh Foot angol kormányzó fejezte ki elsőnek szerencsekívánatait, aki miatt Makariosnak el kellett menekülni a szigetről s oda csak a múlt év februárjában térhetett vissza. A bukott Clerides kijelentette, hogy a Demokratikus Unió neve­zetű pártja jelölteket állít a ja. nuár 10-ére kitűzött parlamentá­ris választásokra, de ő maga nem vállal jelölést. Aki a magyar sajtót támogatja, fajtája, magyarsága mellett tesz hitvallást. A BÉKE NOBEL-DIJ A LESZERE­LÉS SZOLGÁLATÁBAN Az idei Nobel béke-dijat az angol Philip Noel-Bakernek ado­mányozták. Ennek pénzbeli egyenértéke 42.610 dollár. Noel- Baker bejelentette, hogy a díj fe­lét az Egyesült Nemzeteknek adományozza a leszerelés mel­letti propaganda céljaira. 1 es a Vonaton Mind távolabb vagy tőlem szép Hazám! Idegen házak, — idegen fenyők, Uj szépségek és újabb örömök, Csillogó, pergő, csodás fénykörök Feledtetik az otthoni nyomort, Mindazt, mi eddig fájó volt, sötét, — Egyet nem tudnak soha feledtetni; Kicsiny Hazám varázsos bűvkörét. Kéklő hegyek és fenyveserdők zöldje, Opál tavak és smaragdszinű rét, Napsugár fénye folyók lágy ezüstjén. Hulló ködök a völgyek mély ölén, Megmérhetetlen tenger óceánja, Világvárosok lázas üteme, Raffinált elme száz reklám-csodája, Exotikus táj perzselő heve, — Minden, mi szép van ezen a világon Nem szédít el és nem igéz ma meg, Csak egy dolog van, egyet látok folyton Mi érdekel, s miért szívem remeg, Egy dolog van szüntelen előttem, Ezért élek és ezért harcolok; Gyötrött hazámat boldognak lássam, S hogy szabadok legyetek magyarok! Somogyi G.né elhanyagolt kertet ... Az élet ilyen. Fáradsággal, gondolkozás­sal, előrelátással, gondos és foly­tonos figyelemmel: széppé és egészségessé lehet tenni: a vé­letlen balesetek, a kiszámíthatat­lan elemi csapások dacára is. Mindent, százszor is, újból lehet kezdeni ... az eredmény min­dig az igyekezethez mért. De, ha az nincs . . . Nézzetek meg egy elhanyagolt kertet I — Egyébként pedig az élet, élet marad így is, úgy is . . . Parányi kis része egy óriási összefüggő egésznek —mely hogy szép legyen-e vagy csúnya itt a föl­dön : tőlünk függ. Hogy egyáltalában mit jelent ez a parányi élet arra, míg élünk, meg nem felelhetünk : részlete1 sen. De úgy, nagy általánosság­ban, teljes bizonyossággal mond hatjuk, hogy ez az élet, valamely tökéletes egésznek: tökéletlen töredéke. És ebben, minden kínzó kér­désre meg van a felelet. Ez a megoldás . . . A magyar békeszerződés nyugati hatalmak mulasztásai! A magyar békeokirat már kétoldalú szerződés, amelyből mind a két félre — egyrészről Magyarországra, másrészről a szabad világ; aláíró hatalmai közül az Amerikai Egyesült Álla­mok, Ausztrália, Délafrikai Unió, India, Kanada, Nagybritannia és Északirország Egyesült Királyság és Uj-Zéland — kormányaira kötelezettség hárul. Magyarországra — többek között —, hogy a fennhatósága alá tartozó területen minden személy részére biztosítja az emberi jogokat. A többi aláíró felet a kétoldalt szerződésből kifolyóan, viszont az a kötelezettség terheli, hogy ennek megvalósításáért a rendelkezésükre álló békés, diplomá­ciai eszközöket (levelek, jegyzékek, tárgyalások, stb.) igénybe vegyék. A magyar békeszerződést aláíró felek közül pl. az Egye­sült Államok kormánya több esetben fordult a magyar kor. mányhoz — ilyen pl. az 1949. április 29-én átnyújtott emlék­irat — és tiltakozott a magyar kormánynak a magyar békeszer. ződést sértő és az emberi jogok érvényesülését meggátló tény­kedései ellen. A magyar békeszerződés aláírása azonban jelentősen több kötelezettséget ró az aláírókra, mint amennyit a magyar nép érdekében tettek. A magyar Békeszerződés az Atlanti Óceáni Alapokmány, a yaltai egyezmény, sőt az Egyesült Nemzetek alapokmányainak szellemét is magában foglalja, igy a magyar Békeszerződésben felsorolt és a magyar nép emberi jogait és a nemzet függetlenségét biztosító feltételek megvalósítása esetén a második világháborút követően elfogadott rendező elveik is jobban érvényesülhettek volna. A magyar kommunista kormány olyan élesen és feltűnően sértette meg a békeszerződésben vállalt kötelezettségeit, hogy azokat csakis a szerződést aláíró hatalmak állandó és erélyes tiltakozásával lehetett volna megszüntetni, vagy csökkenteni. Az eredményrevezető tiltakozások elmaradása jelentős tá­pot adott a kommunista önkénynek. A magyarországi kommu­nista kormánynak alig lett volna bátorsága elkövetni azt a bűn. cselekménysorozatot, amellyel a magyar nép emberi jogait és az előzőén felsorolt nemzetközi okiratokban lefektetett elveket és kötelezettségeket megsértette, ha pl. a magyar békeszerző­dést aláíró hatalmak az aláírással vállait kötelezettségeket tel­jesítették volna. Éppen ezért nem elég a kötelezettségeket meg­szegő kormány magatartását elitélni, hanem a kötelezettségek betartásának felügyeletét vállaló hatalmak mulasztásait is mér­legre kell tenni. A szerződés szegés mértéke és gyakorisága egyenes arányban van a kötelezettségek betartásának felügye­letére kötelezett aláírók mulasztásaival.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom