Kanadai Magyarság, 1959. július-december (9. évfolyam, 52-77. szám)

1959-12-26 / 77. szám

IX. évfolyam, 77. sx. 1959 december 26, szombat 12 KANADAI MAGYARSÁG A KEGYELMES IRTA: IVÁNI ZOLTÁN A város, amely valamikor a nyugati világ végváraként húzó­dott meg a Kárpátok keleti sár. kában, a cserző vargák és mé­szárosok ősi fészke volt. Sok mindennel elbüszkélkedhetett. Glancos csizmájával, amelynek ha valaki a szárát megkopogtat­­,ta, úgy szólt, akár a másik megr «csodálni való, a főtéri nagyha­rang, amelyet a "nagy égés" után adományozott Szőts Lázár ur a nemes városnak. Lencsés árpájával, amelynek nem termett párja hetedhét határban. S nem utolsó sorban, mézeskalácsával, amelynek a színe olyan volt, mint a cipőtalp, de évekig is om­lós, zamatos maradt. Az hirlett, hogy a sütési ti kát az öreg Bo­­dainé magával vitte a sirba. Saj. oálták is ezt akkoriban, mert ha történetesen az első világháború tágján valamelyik amerikai had­sereg szállító bevezeti az élelem­ellátásba, ma erre felé nemzet­iközi műutak, helikopterek fut­­károznának. Már csak a környék borvizekben gazdag gyógyfür­dőiért is. No, csak álom maradt ez is, mint sok minden azóta. De mondom, a föld s a szorgos ke­zek áldásán túl, hires volt a vá. -ros történelmében is. Hiszen itt -állt legtovább a negyvennyolcas szabadságharc, itt öntötték az .ágyukat ... s itt van egy hajtás­­-nyira a Mogyorós-tető ,ahová csak a legutóbbi viharokban is, messze országrészekből idejöttek a katonaféle emberek hősi halált Ihalni. Ennyi aztán igazán elégséges a büszkélkedésre. A sorsadta hányódtatásról nem is beszélve. Hiszen csupán fél emberöltő alatt, többször is országot, s gaz­dát cserélt a lakosság. Aszerint, amint a világ nagy civódásai és eszmeáramlatai diktáltak. Pedig -ur-paraszt, másképpen nézett ki errefelé. Dolgozott itt minden te­remtett lélek, s ha nem volt tej, hát vizbe aprítottak. Dancsó ur — az más I ... Őt .az Isten is urnák teremtette. Legutóbb, amikor otthon jár­tam, érdeklődtem utána. Az emberek legyintettek: hadd el szegényt, — nem iga­zolták. •— De miért? hiszen becsüle­tes suszterember volt — kérdez­tem kíváncsian. — Igen, igen ... de ismerted őt, a magatartását —- válaszol­ták,. Nem tudod, hogy az is ku­­íák, akinek földje sincs, de vé­letlenül kocsit használ ma is . . . •szóval: úgy viselkedik?! Nos, akár milyen szomorú volt a kép, s a sok látnivaló, most el kellett, hogy mosolyod­nak. Valóban, a városban min­denki csak úgy ismerte őt: a ke. •gyelmes ur. Gúnynévnek ké­szült ez a meghatározás. De va­lahogy félig komolyan is vette mindenki. S egyedül ő volt az az ember, akinek akár a kegyel­mes, akár a Dancsó neve mellé, még távollétében is hozzábi­­gyesztették az "ur" szócskát. Nem lehetett ezen csodálkoz­ni. Dancsó ur, bár ősei szakmáját űzte, a természetes testi és lelki habitusánál fogva valóban szü. letett ur volt. Akit, — megte­remtésekor — a finom cippelőcs­­kék és női lábujjacskák közötti közvetítésre szemelhettek ki, amolyan követfélének. Mindig gondosan, simára bo­rotvált arccal, s általában úgy járt, mint akit skatulyából húz­nak ki. Bizony, nem volt olyan egy­szerű nála cipőt rendelni. De egyáltalán, még be is jutni hoz­zá ! ... Mert bár munkája ren­geteg akadt, sokszor még nap­közben is az olvasókörben bön­gészte az újságokat. Ha végre mégis rányitottak, a templom­­tövében meghúzódó műhelyé­ben, különös szerencse volt ez.-— Műhely? . . . nem merném ilyen egyszerűen ennek nevez­ni. Legfeljebb a szerény mére­teit és bútorait tekintve. Mert, aki ide belépett és megállt Dan­csó ur pultja előtt, szalonfélében, de még inkább orvosi rendelő­ben érezhette magát. A hűvös légkör, csend és Dancsó ur meg; nem zavarható nyugalma . . . igen, az ő személye varázsolt mindent itt, ilyen előkelővé. Ferde sarkú cipőkkel hado­nászni, Dancsó ur orra előtt tel­jesen kizárt dolog volt. Ő, nem hogy készségeskedni, de még kérdezni, megszólalni is, alig ha volt kegyes. A vele beszélő, pil­lanatok alatt jelentéktelenné tör­­pült, mellette, amint feltolta homlokára pápaszemét, s bőr­szakmájába mélyedt. Néha, ha mégis megszólalt, keskeny ajkait alig megnyitva, a hangsúlyosan felkapott szóvé­geket pötyögtetve, már maga ez a művelet is, halandó emberek előtt nem közönséges személy, lyé léptette őt elő. Ki merte vol­­ní megkérdezni ilyenkor, hogy mikorra készül el, ezzel-azza'l? Ha valaki mégis megkísérelte a kérdést, ő ajkát bigyesztve, szé­lesen kitárta kezeit: — Heeet, heeet, mondottam meeer, nem szükséges ily "bra­­gadell" kérdésekkel a dolgok mibenlétét zavarni. Van meees — itt megállt és elnyelte a susz­ter szót — is a világon . . . No, csak a bolond nem értette meg, hogy Dancsó ur személyé­ben, a szakmán belül, egy olyan egyetemi tanárról van szó, akitől a nagyon súlyos és fontos ese­tekben, ha kérnek véleményt. Mondom, nagyon választékos ember volt. S mint ilyen, nehezen talált barátokra is. Aki vele gyak­rabban előfordult, a csonka Su­­pán Tóni, az is csak olyan titkár­­féleként kullogott utána. Külö­nösen este, poharazgatás után. S ha megtörtént, hogy nagyobb volt a fejben a "nyomás", Dan­csó ur akkor is megőrizte méltó­ságát. Fejedelmi megvetéssel szólt ingadozó léptű titkárja fe­lé : gyere meeer te surdé. Annak, hogy a kegyelmes ur elnevezést elnyerte, volt még egy másik közvetlenebb oka is. Egy alkalommal a helybeli arany­­ifjúság műkedvelő előadást ren­dezett. S az előadandó darab­ban, a nagyköveti szerepre lám­pással se lehetett volna megfe­lelőbb személyt találni. "Pardon madám, hadd nyúj­tom át e szál rózsát" — énekelte ez alkalommal, bal kezéről lehú­zott fehér cérnakesztyűjét lobéi­vá ... S még ma is világra szóló művészi teljesítményként emle­getik a városban, amikor a sze­rep előírása szerint, mint nagy­követ, a követségre menekült huszártiszthez intézte szavait: — Kapitééény ur, ön az épü­letben tartózkodik, biztosíthatom, hogy bántódása nem lészen". — Micsoda fölény .. . micsoda átérzés I — hadonászott a sön. tésben szünet alatt a helybeli uj. ság szerkesztője. Akii különben, az általános síkon mozgó dicsé­reten túl, csak akkor ragadtatta magát, ha erre a könyvkereske­dést vezető felesége engedélyt adott. Jó vevőről lévén szó. De az igazi nagy esemény csak ezután következett el, Dancsó ur életében. Amikor a játékból élő valóság lett. Már, ami a fontos szereplést illeti. Történt ugyanis, hogy a sors­­fordulatokban gazdag város új­ra visszabillent régi gazdájához. Ez alkalommal a napos oldalra, a lakosság számarányát és érzüle­tét tekintve. Nagy esemény volt ez. Várni, fogadni azokat, akik­ről azelőtt még becsukott abla. kok mellett is nehéz volt emlí­tést tenni. -Forrt a város, mint a méhkas. Készült az uj életre s a nagy ünnepségre. Becsületében meg­őszülve, illő nyugalommal akar­va behozni az elmulasztottakat, amiket saját hibáján kívül mért rá a sors. Akadtak ugyan néhányan olyanok is, akik hirtelenében rangok, címerek és cimek után kezdtek keresgélni. Olyasmik után, amiket erre felé már régen elfelejtettek. Szerencsére a favá­gógépet sutba dobó járásbiró le­intette őket. Dancsó ur pedig maga két vigécet kidobott mű­helyéből, akik személyi érdeme­ket feltüntető emlékalbumra kezdtek előfizetőket gyűjteni. Különben ő is nyugodt, s az ese­ményekkel megelégedett volt. Lehet ugyan azért is, hogy ő már többre, mint kegyelmes, úgy se vihette volna. így szemlélte a készülődő vá­rost műhelye ablakából,! amikor éppen a városi hivatal altisztje jön érte. Hogy hivatja a polgár­­mester. Mert az államtikár foga­dáson neki is beszédet kell tar. tani. Az iparosság nevében. így is történt. Dancsó urnák nagy sikere volt. Nem kellett mást tegyen, csupán a betanult nagyköveti szerepét felújítsa. Az államtitkár kétszer is megrázta a kezét, amikor Dancsó ur beszédé­ben biztosította őt, hogy "bántó­dása nem lészen". Az egyes szám első személyében fogalma­zott beszéd kicsit erős volt, de roppant hatásos. Mindenki öröm­mámorban ujongott. Este pedig elkövetkezett a ha­talmas teritókü bankett. Szónok­lat szónoklatot ért. Hiszen min­denkinek akadtak nyes mondanivalói. S az ezer­szer mepróbált emberek, köszön­tőkön túl is, reménységgel teli tervezgetésbe merültek. Visszatérni az elhagyott kated­rához, Íróasztalhoz, az elhagyott pult mellé. Ahonnan félraparan­­csolták mindnyájukat. Éppen úgy, mint évek múlva, egy újabb fordulat jóvoltából. S amikor Dancsó urat ís — nem igazol, ták . . . Volt, aki a járásbiró fa­vágói múltját ecsetelte élénk színekkel. S volt aki hadonászva számolgatta szomszédjának nyugdíjjogosult éveit. Még talán azt az időt is belekalkulálva, amit cserkészkorában a havason töl­tött. De, ki ne érthette volna meg mindezt, akinek csak egy cseppnyi szive is van. Az állam­titkár is bólogatott erre.arra, el­ismerően, s buzdítva. Magában pedig nagy fejmunkát végzett, hogy a nap eseményeiben az ér­deklődő kérdések és arcok kö­zött el tudjon igazodni. De Dan­csó urra sokszor ráfutott a sze­me. Éppen azért, mert megjele­nésénél fogva is fontos személy­nek látszott. Emlékezett is az il­lető sikeres beszédére a reggeli fogadásnál. De egyéb részletet nem ismert. Most éppen megint őt hallgatja, amint az asztalnál vele szemben, elmúlt politikai eseményeket tárgyalnak meg, s Dancsó ur az esernyős angol minisztert "Cseber Laji" néven emlegeti. A hangulat a tetőfokon volt. A kedélyek felvillanyozódtak. Csak a szolid életű polgármester s még néhányan távoztak el nyu­govóra, finoman elnézést kérve. A fő éjjeli lovag, Tombál Gabi is, mindegyre készülődött és mindegyre maradt. Azt fejteget, ve, hogy ezentúl minden kirnara­­dozást beszüntet, mert ő "állami ember", aki a hivatalos lapot ke­zeli. S az ilyesmit komolyan kell venni. Széles nevetés tört fel, amikor Árgélus, a mészárosok koroná­zatlan királya elmesélte, hogyan itta ki egy hajtásra, a meleg bi­kavérrel telt kupát a vágóhíd avatásán, s hogyan szaladt el ijedtében gépkocsijával az ün­nepségen résztvevő, volt megye­főnök. Aki Párizsban járta ki is­koláit, s még életében ilyesmit nem látott. Az államtitkár csapkodta tér­deit . . . Közben egy pillanatra kilépett, a friss levegőn kicsit megszellőzni. Ott hallja félfüllel, hogy egy járó-kelő az ajtóban kérdezi a pincértől: — Hol van? . . . — Kicsoda? — Az államtitkár! — Odabent beszélget a ke­gyelmes úrral. Mikor visszatért a terembe, egyenesen Dancsó ur mellé ült. Akiről most már szentül meg volt győződve, hogy talán még egy azelőtti sorsfordulóból vala­mi magasrangu nyugdíjas tiszt vagy éppen miniszter lehetett. S hirtelen pertu-ba átcsapva szólt: — Mondhatom neked kitűnő tréfa volt . . . Ezzel a Cseber Laji névvel. Aztán ujra kinevette ma­gát, csendesebben kérdezte: De mondd csak kegyelmes uram, hogyan vészelted át ezeket a nehéz időket? E szavakra, még az általános zaj és jó hangulat közepette is dermedt csend támadt hirtelen. Valaki ki merte ejteni, szem. tői szembe Dancsó ur gúnyne­vét! ... Az arcokban a maligán­­fok pillanatra visszahanyatlott ... Mi lesz itt? ... Ha még vendég és államtitkár is. Dancsó ur egyszeriben ketté­harapta a keze ügyében lévő bo. ros poharat. De nem mozdult. Nézett ide, nézett oda. S csak nyelt egyet. Majd egy fél pilla, nat alatt felmérte a helyzetet. Nem hiába volt jártas a követi szakmában. Jobb lesz elérteni a tréfát. Magában legfeljebb arra a valakire haragudott, aki elárul­ta az államtitkárnak a gúnynevét. Mert hogyan is lehetne ez más­képp? — Hééét csak húzogattam, hú­zogattam — pötyögte ki végre a szavakat, úgy, hogy még az arc­izma se ránduít meg . . . Aztán hirtelen, hogy izomerejét vala­mire fel tudja használni, tust in­tett a zenének. Nagyszerű mulatás kerekedett ki. Ölelkezés, per-tu ivás közben. Reggel hatig tartott. Az államtit­kár, a világ legártatlanabb ko. molyságával emlegette, hogy a kegyelmes ur délelőtti köszön­­tője milyen megtiszteltetés volt számára. Szinte érezni lehetett a szavain, hogy valóságos műre­meknek tartja, amely mellett még a polgármester ur száraz és igénytelen finomkodása is elbúj­hat. A barátkozás annyira igaz és őszinte volt, hogy amikor reg. gél felé valaki mégis besúgta az államtitkárnak Dancsó úrral szembeni tévedését, mindez már mit sem változtatott a dolgokon. Sőt. Ebből kerekedett ki aztán az igazi beszéd. Az államtitkár felugrott, s minden hivatali s egyéb gátlást félretéve, vagy azokat éppen egyenesen szavai, ba fogva, kijelentette, hogy ő is parasztszülők gyermeke, s vég­telenül boldog, hogy errefelé ilyen egészséges és egymást ke­reső szellemben élnek az embe­rek. És boldog, hogy rajta ke­resztül is láthatják, hogy ahová visszatértél«, már az sem az a ré­gi, elavult világ. Másnap, amikor az államtitkár elutazott, a polgármesterrel együtt Dancsó ur is kikisérte őt az állomáshoz. Este pedig, — de még azután is, nagyon sokszor —, ha a nagy esemény emlékére Supán Tónival a titkárjával eíbo. rozgatott, nem győzte eleget szapuíni: Szép volt, jó volt . . . rendes, kedves ember... csak te vigyáz­hattál volna jobban magadra. Nem feltétlenül szükséges a pin­cérrel ölelkezni . . . megválogat, hatnád a társaságodat. Szégyent hozol a fejemre, te surdé. A CEYLONI SZABADSÁGPÁRT UJ ELNÖKE Colomboból, Ceylon fővárosá­ból jelentik, hogy a Szabadság­­párt dr. Charles P. De Silva föld­művelésügyi minisztert választot­ta meg elnökévé. A párt korábbi elnöke Solomon Bandaranaike miniszterelenök volt, aki az el­múlt szeptemberben politikai gyilkosságnak esett áldozatul. Ha el akar valamit ,ádni vagy venni akar; MINDEN ESETBEN ADJON FEL EGY HIRDETÉST LAPUNKBA! keserű_köny-( BÉLA DIÁK: Harangzúgás Egy nemzet vén harangját húzom én, rezgőn lebeg szaván az áhítat, kezemben ég a régi kóckötél, de húzom mégis, míg inam szakad. Mert nem érzed a régi bor ízét, pacsirtád hallgat búzád tengerén, nem int feléd a három vén halom, nem libben álmod csonka vár ködén. A szívem ver a régi nyelv helyén és vérrel festi ércfényű dalát, imára hív, de esdő sóhaján mélán remeg a könnyes arcú vád. Komor hangján a vérem párolog és vén mohát, ős patinát idéz, a tépett, rongyos zászlót lengeti és ércén borong az új mohácsi vész. . A tépett szív kicsorduló szaván szent ángeluszra hív tömjénesen s a megbűvöltek dermedt közönyét olvasztja fel a száraz lelkeken. Mert benne zúg a lánc csörgése is, halált szikráznak árva Hargiták, telt börtönök vasrácsán át a szél a vérző ércen álmodik csodát. Nem válhat vízzé mély tűzű borod, nem boldogíthat ószeres haszon, a Fény üzen harangom ércszaván és intelmével áldását hozom. Szatócs-világok láza elsodor, a pénz varázsán villan fel a kéj, dobhártyád véd s a bűn hangján rezeg, a testvér-szót sem hallod már, ha kér. A múlt csak párás Üdémként kísért, neonfény százszor jobban kábít el, nem érted meg az ősz regős dalát és holt világnak tartod Pusztaszert. Adnál csak egy apró kéj-porcikát a régi lánggal, hűlő szíveden s az egység jó kovácsaként csodát tennél az ingoványos végeken. És új legendát szülne ó-Kinizsi, két karddal vívna a törökverő, halomban áiina bősz pogány tetem és új dicsfény övén Kenyérmező. Megújítanád Zrínyi esküjét s szent zászló szárnya intene Budán, örömkönny égne hű pillákon rég és nem gyalázna meg magyart pogány. De nem hallod a vén harang szavát, hiába húzom s vérzik két kezem, eijőm határán az öntvény kopik, én mégis húzom esdőn, ércesen. És húzom, húzom rendületlenül, kis lélekcsengő már a vén harang, intő szaván a végső óra üt: "találj magadra, ébredj, ó Magyar!" Egy darab élet IRTA: KANYÓ JÓZSEF Kardosné szemrevaló, tűzről pattant, csinos asszony volt. Férjének Kardos Józsefnek ö volt a szemefénye. Imádta őt a férje és 3 éves aranyhajú kislá­nyukat nagyon szerették mind­ketten. Történt egy napon, hogy Kar­dos a munkából hazafelé igye­kezvén találkozott, Vermes úrral, egy rosszmájú szomszédjával: —• Jónapot kívánok szomszéd — köszönté Vermes. — Jónapot Vermes úr, felel Kardos sietve. De a másik megállítja és ha­darva, mint egy felhúzott gra­mofon beszélni kezd. — Láttam tegnap a feleségét, nagyon vidám és jókedvű han­gulatban volt!-Kardos kinyitja a száját, felel­ni akar, de amaz nem hagyja szóhoz jutni és tovább hadar. — Ebéd után betértem a kocs­mába egy fröccsre, ott láttam a feleségét egy jóvágású fiatalem­berrel, de magát sehol se láttam ! Gondoltam valami rokon lehet. — Hát minden jót szomszéd, köszön és elvonul, mint valami gonosz magvető, aki dolgát vé­gezte. Kardos megindul újból haza. De a féltékenység szikrája fel­lángolt lelkében. Fantáziája láza­san kezd dolgozni. A lelkében gonosz mag csírázni kezd. Mire haza ér, tekintete komor és vésztjósló. Kurta jó estét kö­szöntéssel lép be a konyhába. Eddig mindig melegen meg­csókolta feleségét és kislányát, mikor haza ért. Most csak kalapját, kabátját le­dobva szótlanul kezd kezet mos­ni. Felesége meglepődve figyeli. — Valami kellemetlenséged volt az üzemiben, apukám? — kérdi kedvesen. Az ember nem felel, csak szót­lanul leül az asztal mellé. Az asszony sietve teszi elébe a vacsorát. Utána kilép az udvarra és odaszólítja az ott játszó szom­széd fiút, így szólva. — Ugorj át a kocsmába, itt a pénz és hozz egy csattos bort a jobbikból. A fiú eliszkol a pénzzel. Gondolja, hogy egy kis bor, jobbkedvre hangolja szegény urát. Visszamegy a konyhába, a kislány mintha erezné a rossz hangulatot az anyjához bújik és onnan nézi az apját. Máskor fel szokott mászni az ölébe, ilyenkor mikor eszik és az apja az ő szájába adta a leg­jobb falatot mindig. Most hirtelen nyílik az ajtó és a futástól lihegve befut a fiú a borral. — Tessék Kardos néni — mondja és odaadja az asszony­nak a visszajáró pénzzel együtt. A markába nyom a fiúnak 10 fil­lért — vegyél magadnak rajta cukrot — mondja. A gyerek boldogan elrohan. A kislány kisompolyog a konyhá­ból, az asszony pedig leül az asz­talhoz. — Igyál édes apukám és tölt az urának. Az kiissza egy haj­tásra. — Igyál te is — szól a fe­leségének és odaadja a poharat az asszonynak. Az tölt egy fél pohárral és megissza. Utána csak néz az urára, szép nagy szemeivel és várja, hogy az szóljon valamit, hogy mi tör­tént? Az ember nézi az asszonyt. Szeme végigjár dús haján, kívá­natos, húsos száján, szép fehér nyakán és dús keblén. És most kitör belőle. Kivel vol­tál máma a kocsmába? — kérdi vésztjósló hangon. Az asszony elsápad és bor. zasztón megbántva érzi magát. És a sértett düh elönti. Odaugrik a férje elé és csípőre rakott kéz­zel az arcába sziszegi. — Mit gondolsz, kivel voltam, talán a szerelőmmel mi? Bár né­kem az is akadna minden ujjam­­ra, ha tudni akarod. Csak ezt ne mondta volna. Az ember agyát elönti a félté­kenység dühe. Felugrik az aszta!-' tói és kezei .irtózatos erővel meg­markolják az asszony vállait. Az fájdalmában feljajdul és rémül­ten néz férjére. Ebben a pillanatban éles si­­kitás hallatszik az udvarról. — Szent Isten, a gyerek sikolt, és az asszony kitépve magát fér­je kezeiből, kirohan az udvarra. A kislány a kerítés mellett áll és jajvaszékelve fogja vérző lá­bát. Egy hegyes törött léc, felsér­tette a kis pufók lábaszárát. Az anyja i j j ed te n kapja az ölébe és szalad be vele a konyhába. — Tölts tiszta vizet a lavórba, kiált a dermedten álló urának. Lemossák a kislány lábát. Csak egy kis karcolás, állapítják meg fellélegezve mind a ketten,. Közben a kislányt dédelgetik, vigasztalják. Az lassan megnyug­szik az anyja ölében. És mikor az anyja beteszi a kis ágyába, kifá­radva édesen elalszik. Az ember agya kitisztult és szótlanul ül az asztalnál. A hálószobából ruha suhogás és ágyrecsegés hallatszik. Lefe­küdt az asszony, gondolja. Tanácstalanul néz maga elé. Most, mit tegyek kérdi önmagát? Érzi, hogy hibát követett el. — Talán az asztalnál akarsz aludni egész éjjel, hallatszik most az asszony hangja a szobából. Boldogan ugrik és vetkőzik. Le­oltja a lámpát és odabujik fele­sége mellé. Szája megkeresi annak megké­­kült vállát, ahol megszorította. És lágyan, puhán csókolja. Az asszony boldogan odaadóan si­mul hozzá és halkan suttogja. — Te szamár, a bátyám, a Bandi volt itt. Hozott egy kosár almát a kislánynak, az édesanyám küld­te. Nézd, a szekrényteteje tele van almával. És, amikor kikísér­tem a villamos megállóhoz, be­hívott egy pohár sörre a . . . Tovább nem tud beszélni, mert az ura szája az övére tapad. Kibékültek. Karácsony Varázsos színeiddel hol vagy? Szent karácsonyi éjszaka. — Fehér dunyháját nem‘takarja föld gyermekére tél anya. Szuroksötét, sűrű az éj, mint kibérelt lelkiismeret Nem hív a betlehemi csillag, de pisla mécs sem integet. Hol van a Jászolhoz vivő út? A földreszállőtt Szeretet Megölték születése előtt ez édes istengyermeket? Harangszó nem csendül az éjben Mennyből angyal sem énekel Éjféli misét elhazudta a szívszorító félelem. Az ég borult szemének könnye lassan, peregve ráfagyott komor orcájára a földnek Zsák szél sóhajt . . . mélyet . . . nagyot . . . k föld is nyálkás, undorító nint kétszínű barát szava detolakszik otthonunkba az ömlő embervér szaga. Csapraverték az emberszívet sszák az embervért mohón, E Káin óta megátkozott testvérgyilkos földgolyón. Most ví meg életre.halálra pénzisten megszállott hada Földanyánk méhébe visszahull az emberiség legjava. A Betlehemi Csillag fénye helyén ötágú rőt lobog S a vérgőzös éjszakában szegény földünk forog... forog... EMESE • Változnak az idők A japán állam' lakásépítési vállalat elnöke a minap nyilatko­zott a sajtóban. Azt javasolta, rombolják le, Tokióban a császá­ri palotát, amely a város köz­pontjában csak a forgalmat ne­hezíti. Húsz évvel ezelőtt indít­ványát aligha úszta volna meg fejvesztés nélkül . . .

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom