Kanadai Magyarság, 1954. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1954-04-10 / 15. szám
Még jönni fog, még jönni kell, Egy jobb kor, mely után Buzgó imádság epedez Százezrek ajakán. V örösmarty C a n a d a’ s largest Anti-Communist weekly in the Hungarian language Edited and Published at Szerkeszti : Autorized as Second Class Mail 362 Bathurst St., Toronto KENESEI F. LÁSZLÓ Post Office Department Ottawa 4 évfolyam 15 szám. Ára : 10 Cent. Toronto, 1954 április 10 Dien-Bien-Phu hősei A Vietminh kommunista lázadói, mint ismeretes, harmadik hete ostromolják a Dien-Bien-Phu francia erőd helyőrségét. A támadásban több, mint 40 ezer jól felszerelt kommunista benszülött vesz részt, akik kínai ágyukkal, orosz robbanóanyagokkal harcolnak, de saját maguk halnak meg a francia repülőbombák és géppuskák füzében, s amint a francia jelentés mondja “vérük pirosra festi a sárga folyó vizét”, — Moszkva érdekében. 40 ezer ember közül 22.000 pusztult el, mig a többiek a szovjet receptnek megfelelően baj társaik holttestén át támadnak újra meg újra, s egy Ízben egy kilométerre megközelítették az erőd középpontját, de mindig hiába. A francia helyőrség 12.000 embere — köztük sok magyar leventéből lett. légionárius — egy lépést sem enged. Úgy harcolnak a francia katonák, az őserdei mocsár közepén, mint hajdan Napoleon gárdája. Semmiért, csak a katonadicsőségért. A Dien-Bien-Phunál harcoló francia katonák örök pél-1 dáját nyújtják a hősiességnek. Ellenállásuk nemcsak azért nagyszerű, mert az eszméért vérző bátor férfiben mindig egy fenkölt ideált kell látnunk, hanem azért is, mert most, amikor a sokkal hatalmasabb, százszorosán erősebb Amerika és Anglia az ellenséggel való megalkuvás, az impotens huzavona politikáját követi, az annyiszor dekadensnek minősített francia hadsereg harcol, ellenáll és győz. Egészen biztos, hogy a Dien-Bien-Phu-i kommunista támadás célja az, hogy április 26-ig — amikor Genfben megnyílik az ázsiai kontinens helyzetének megvitatására összehívott nemzetközi konferencia — a vietnami fronton már befejezett tények legyenek, mert a kommunisták arra számítanak, hogy amit már egyszer elfoglaltak, azt a nyugati hatalmak úgyse követelik viszsza. És ha a vietnami térképre nézünk, látjuk, hogy a Thaifölddel határos Dien-Bien- Phu-i erőd úgy fekszik, hogy aki ezt az erődöt birtokolja, azé egész Észak-Vietnam. Márpedig, ha Észak-Vietnam szilárdan kommunista kézben volna, akkor a vörös világnak egy újabb frontja volna India felé. De azok a francia hősök, akik ezért az őserdei erődért életüket és egészségüket áldozzák és a saját testüket vetik a bolsevista harci szekér elé, nemcsak az erődöt védik, hanem megmutatják a konferenciázó politikusoknak, hogyan kell beszélni a vörösökkel. Talán ez a hősies kiállás szellemi tartalékként szövetségesévé szegődik majd a Genfben tárgyaló diplomaták mellé. És az ázsiai népek előtt is példaként fognak lebegni a Dien-Bien-Phui francia katonák, akik megmutatják, hogy a hősiességnek van foganatja még a bolsevista hódítókkal szemben is. FELTÁMAD-E NÉMETORSZÁG? NÉMETORSZÁG SORSA: EURÓPA SORSA-----------o-----------Irta: Mattyasovszky Kornél. Négy és félévvel ezelőtt a dortmundi történelmi lovagterem egy rögtönzött emelvényén párszáz keresztény politikus hallgatta egy hetvennégy éves, higgadt ur: Adenauer Konrád dr. kancellár beszédét, amely nem kevesebbet árult el, mint: uj történelmi szél fujdogál immár a Rajnától az Elbáig. A félig rommá bombázott város, akkoriban még kiégett, feketélő falai mellől tán hihetetlenül hangzott akkor még a megszálló hatalmak képviselőinek, de talán maguknak, a semleges és “jóindulatú” Európa vezetőinek is, hogy Németország nélkül nincsen Európa s a szabad, egyesitett, erős Németország nélkül Európa a komor jósok sötét jövendöléseinek színterévé válik. / * Aki 1945 óta a mai napig figyelemmel kisérte Nyugatnémetország szinte emberfeletti küzdelmét egy életképes és termékeny nemzetgazdaság újraépítéséért, aki látta, hogy nyolc esztendei keserves nélkülözés, nyomorúság, éhezés, fázás dacára: micsoda éjletakarással, konok céltudatossággal s nem utolsó sorban bizonyos derűvel és humorral építették a németek előbb otthonaikat, majd üzemeiket, boltjaikat újjá: az egy percig sem kételkedett abban, hogy ez az elpusztíthatatlan erejű és akaratú nép hamarább támad fel, minthogy az a Morgenthauék számára elképzelhető és... kedves. Talán nem is kell történelmi távlat annak a megállapítására, hogy egy német röneszánsz elsősorban Sztálinnak köszönhető. Hogy: minden német igyekezete ellenére sem változott volna meg a szövetséges politika iránya a német kérdésben, ha nem sötétlene 1948 óta, hol erősebben, hol gyengébben Európa bolsevizálásának és egy szovjet “lerohanó háborúnak” a réme a világpolitika horizontján. Ez lenne hát az egyedüli oka, hogy a legádázabb történelmi ellenfelek és riválisok a legyőzött s megtiport ellenségből ma mindenképen barátot igyekeznek alakítani? És ez lenne az oka annak, hogy Amerika végtelenül kiábrándultán, nagyon csalódottan egy alapjaiban hibás és a végeredményében “Amerika-ellenes amerikai” külpolitikát szeretne most revízió alá venni, vagyis annak uj irányt s feladatot szabni? Szinte erővel elfeledni a feltétel nélküli kapituláció keresztülvitelének civilizációellenes, történelmi bűnét. Akik ismerik a mai Németországot, — értve alatta Nyugatnémetországot, vagyis a Német Szövetségi Köztársaságot, — és ismerték a régi Németországot, azok egyöntetűen vallják, hogy: nemcsak a világpolitikai feszültség, Kelet és Nyugat eljövendő összeütközésének lehetősége tette a németséget érdekessé és teszi nemsokára újra világpolitikai tényezővé, hanem egész egyszerűen az a tény, hogy: a németek legyőzöttségiik, k if osztottságuk és szétdaraboltságuk ellenére is életképesek és erősek. Szóval, hogy azoknak volt igazuk, akik a német kapitulációt követő megsemmisítő tervek hallatára is azt mondották: nem lehet Európa kellős közepén egy hetvenmilliós kultumépet egyszerűen megsemmisíteni. .. Sem katonai, sem rendőri, sem politikai eszközökkel. Ha pedig ez a tétel igaz, akkor logikusan következik belőle, hogy ez a nagy nép előbb-utóbb feltápászkodik. A nagy lelki és szellemi levertség után, a nagy biológiai és erkölcsi “katzenjammer” után újra józan, egészséges és erős lesz... De olyan erős politikai tényező Európában, amivel számolni kell a világpolitikában is, csakúgy, mint 1914-ben vagy 1938- ban! Keserű humorral mondotta nekünk ezelőtt öt évvel Párisban egy francia őrnagy, — akivel a megszállás alatt kötöttünk barátságot — “a németeknek van egy “találmányuk” és minden tizévben alkalmazzák: a “Wirtschaftwunder”. Meglátja megint jön egy ilyen német csoda! — Pedig hát ez a csoda igen egyszerű, keményen és lelkesen dolgozni, takarékosan élni, tőkét gyűjteni, szabadon vállalkozni. Az igaz: fegyelmezett nép kell- hozzá, okos és szilárd kormánypolitika párosulva a német feltaláló szellemmel és szervezési tehetséggel. Igen. Eljött ez a német gazdasági csoda. Csakúgy mint Hitlerék idején s kiderült, hogy nincsen semmiféle “világnézeti” politikához kötve. Ma Erhardt miniszter csinálja ugyanazt, amit Hitler alatt, a ma életfogytiglani büntetését Spandauban töltő Walter Funk miniszter tett. Akkoriban tervgazdálkodásnak hívták, ma: szociális piacgazdálkodás a neve- És ha akkoriban lehetővé tette, hogy a németek kilencven müliárd márkát költhettek négy esztendő alatt a fegyverkezésre, anélkül, hogy 1935-től 1939-ig a német nemzetgazdaság és a nép ezt jelentősebben érezte volna, úgy ma sincsen kizárva, hogy a német nép ezt a példátlan gazdasági potenciát Európa megvédésének és: felszabadításának szolgálatába állíthatja. Először azonban el kell érnie az öreg kancellárnak a nyugatnémet szövetségi állam szuverénitásának helyreállítását- Első lépésként mindenesetre a megszállási költségek csökkentését illetve teljes törlését, a jóvátételek leírását. A megszállás évi egymilliárd dollárjába kerül a német népnek. Sok pénz ez a négyezer-millió márka. Hiszen még nem lehet Nyugatnémetországot, —az ugrásszerű fejlődés ellenére sem, teljesen kigyensulyozottnak, gazdaságilag és társadalmilag teljesen egészségesnek nevezni. A naponta ezrével érkező német menekültek, (akik a szovjetparadicsomot megelégelték) fedél alá juttatása, bekapcsolása a gazdasági élet vérkeringésébe súlyos problémát és nem kis megterheltetést jelent az amúgy is nagy szociális kiadásokkal megterhelt államháztartásnak. És, ha a munkanélküliség nem is érte még el a weimari idők katasztrofális méreteit, de mégis érezhető. Mindez egy csapásra megváltozna, ha a németek felállíthatnák azokat a hadosztályokat, amelyeket az európai védelmi közösség számára rendelkezésre kell bocsájtaniok. Miután pedig a német sajtó egyrésze máris tudni véli, hogy mely laktanyákban helyezik el az “első” ötvenezer katonát, aligha lehet kételkedni abban, hogy Adenauer eléri, amit akar: egy virágzó, az exportpiacok számára megnyílt német gazdaság, a svájci frankkal egyenértékű németmárka megteremtése után, a német nemzet fennmaradásának alapfeltételét : a saját német hadsereget... Egyelőre okosan kihasználja és diplomáciáikig “kiértékeli” nyugat és kelet közötti kulcshelyzetét. Az öreg kancellár nemsokat szónokol, nem követel a nyilvánosság előtt semmit. Nem appellál hazafiságra, nem beszél német küldetésről. Egyszóval semmi nincsen benne a Hugenbergék vagy Hitlerék: nyugtalan, lázas, felrázóerejű dinamikájából, a germán katonai szellemmel párosult, mindent kockáztatni kész nacionalizmusából. Köln egykori, vallásos, katolikus főpolgármestere, a német katolikus újjászületés és újravirágzás egyik kimagasló alakja a szövetségi főbiztosok palotáiban mondja el talán ugyanazokat az érveket a németség létkérdéseiről, fekete szalonkabátban, halk, szerény modorban, de meggyőző logikával, amit: Hitler, Göbbels és Göring a mikrofonba dörögtek az egész németség és az egész világ tudomásulvételére. Adenauer minden lépése Francois-Poncetnél, a francia főbiztosnál, (ennél a német egyetemet végzett kiváló diplomatánál, a “Figaro” parádés cikkírónál, a francia Akadémia tagjánál) kezdődik és: amerikai támogatással ér véget... Azt jelenti ez, hogy: az amerikai külpolitika iránya gyökeresen megváltozott és a roosevelti politikai hagyaték csődbe jutott! Lehet-e tehát azzal számolni, hogy a baloldali amerikai politika sok éves hazug propagandája után most már az amerikai közvéleményben Is felülkerekedik a tárgyilagosság, a gyűlöletet felváltja a megértés, a szándékos ködösítést az igazságos történelmi Ítélet mindarról, amit Németországban 1933-tól 1945-ig tettek? Ha párezer tömeggyilkos gonosztetteit, amelyektől undorral fordultak el a mérsékeltebb nemzetiszocialisták is, (akik antiszemitizmus alatt nem tömeggyilkosságot értettek!) nem azonosítják a német nép politikai akaratával s egy elmúlt rendszerrel, amely sajnos csak sikertelen politikai kísérlet volt a szocializmus és kapitalizmus szintézisének megteremtésére, ha (miként maguk a németek is,) azt mondják majd, hogy: ez meg ez jó és ez meg ez: rossz volt a nemzetiszocialista uralom alatt, akkor: remény van arra, hogy Amerika népe felfogja egy erős, szabad Németország létének szükségességét és horderejét. Ha elolvassuk egy kitűnő svájci publicistának, Ingrim Róbertnek egyik, —1950-ben — az előkelő katolikus hetilapban a “Rheinischer Mercur”-ban megjelent cikkét, akkor hihetünk abban, amit fenn elmondottunk. “Az a gonosztett, — írja Ingrim— amit Hitler a zsidók ellen elkövetett, Amerika szemében nem volt politikai hiba. Az antiszemitizmus ott sokkal gorombáb volt, mint Hitler előtt Németországban vagy Ausztriában. Az a jelszó tehát, hogy a Hitler elleni harc csak a zsidók ügye: igen nagy visszhangra talált Amerikában. Sok millió amerikai meg van győződve ma arról, hogy Roosevelt a japánok elleni háborút kielégíthetetlen követelésekkel csak azért provokálta ki, hogy Hitler ellen háborúba léphessen. Ha ez valódi, igazi békéhez vezetett volna, már megbocsájtották volna ezt neki. Miután azonban az egyik zsarnok eltemette már a másik zsarnokot, de ennek nyomában a hideg háború következett s a győző zsarnok Amerikára veszedelmesebbnek látszik, mint a másik volt, mert: Ázsiában is ott áll, nos, igazolva látják magukat azok, akik ha jogtalanul is az európai háborút mint zsidó-ügyet elvetették s az elsőbbséget a távolkeletnek akarták juttatni. Morgenthau politikai ösztöneinek hiánya esd. a benyomást csak megerősítette.” így ir a kitűnő köziró egyik, igen érdekes, Washingtonból keltezett, MacCarthy szenátor tevékenységéről Írott cikkében. Ha ehhez hozzávesszük, hogy még a háború alatt 1942-ben a Yale-egyetem professzora Spykman feltűnő könyvet irt az amerikai stratégiáról a világpolitikában, amelyben megállapítja, hogy a biztosan bekövetkező amerikai győzelem után Amerikának Németországot kell majd felhasználnia a Szovjetunió terjeszkedésének megakadályozására, akkor: kétségtelenné válik, hogy az amerikai közvélemény sohasem állott Morgenthau és Sumner Welles tervei mögött. Nemcsak Hull külügyi államtitkár és Stimson hadügyminiszter voltak annakidején a Németország tökéletes megsemmisítésére irányuló terveknek prominens ellenzői, hanem számos más törvényhozó, szenátor, tudós, köziró és újságíró Is. Ma pedig, miután négymillió amerikai katona látta Németországot, érintkezett a német néppel és nem a legroszszabb benyomásokkal hagyta ez ezt, a romjaiból, az “amerikai tempót” meghaladó gyorsasággal felépülő országot, nemcsak az Eisenhower kormány, hanem az amerikai nép többsége is egy felfegyverzett Németországban látja Európa megvédésének elemi feltételeit. De: Németország csak az “európai védelmi közösség” keretén belül, tehát egy úgynevezett: euórpai hadsereg számára állíthatna fel csapatokat. Hogy ez az európai hadsereg valóban létrejön-e, az más kérdés. Itt ma alig hisz ebben valaki. És ha a németek nagy többsége ma Adenauer mögött áll is, ha támogatják is e tiszteletreméltó és nagy német államférfit, egyben nem hisznek még neki sem! Abban, hogy: a németek és franciák együtt fognak menetelni —egy amerikai mintára tervezett— csillagos európai lobogó alatt... De nem hisznek abban sem, hogy egy német hadsereget fel lehessen állítani a porosz katonai tradíciók alkalmazása, a német “drill” nélkül. Már pedig ettől a porosz szellemtől, amely nélkül egyébként a német hadtörténelem sohasem jegyezhetett volna fel nagy győzelmeket, nemcsak a nyugati szövetségesek idegenkednek, hanem sajnos a marxista propaganda folytán, a német nép egy része Is-Mert a győző hatalmak által történt “demontage”, a gyárak és üzemek leszerelése, leépítése, felrobbantása, szétzúzása, a gépek elhurcolása pótolható volt. Ezt kiheverte és már pótolta is a német ipar. De korántsem heverte ki a német ifjúság, — amelyet kilenc esztendeje öngyilkos pacificizmusra nevelnek, — a lelki, szellemi “demontázst”, a lelki leszerelés történelmi bűnét. A német nem tud ideálok nélkül harcolni, s a német ifjúság ma jobban idegenkedik a katonai szolgálattól, mint amennyire a szivén fekszik az elszakított német területek visszaszerzése, hiszen erre még senkitől sem kapott Ígéretet, a saját fegyvertelen kormányán kívül. .. Most, hogy a Kreml Középnémetországból (Keletnémetország ma Lengyelországé!) egy “szuverén” csatlósállamot teremtett, a békés egyesítés kilátásai megsemmisültek és a hideg háború egy veszedelmes és beláthatatlan következményű szakaszához: a hideg német polgárháborúhoz érkezett el, talán meglennének a lelki és szellemi előfeltételei annak, hogy: a lelki leszerelést felváltsa egy lelki, jobban mondva lélektani felszerelés. Ha sikerül Adenauernek a szuverénitás kivívása, amire ma komoly kilátása van, ha sikerül Nyugatnémetországot leifegyvereznie, ha sikerül neki, akár az “európai védelmi közösség” keretén belül, akár anélkül egy nyugatnémet hadsereg felállítása, erőssé és ütőképessé tétele, ha a nagy fölényben lévő szovjet páncélos és gyalogos erők méltó ellenfelet kapnak, akkor máris kirajzolódik előttünk Németország eljövendő történelmi szerepe: aktiv részvétel Keleteurópa és Középeurópa felszabadításában. Mert: atombombákkal még nincsen megnyerve egy háború. Még igaz és korszerű a nagy német hadtörténész és stratéga von Clausewitz megállapítása: a háború akkor van megnyerve, ha a gyalogság győzött-..
