Kanadai Magyarság, 1953. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1953-01-24 / 4. szám
KANADAI MAGYARSÁG 5 1953 JANUÁR 24. •:♦> •»> as- a ^ Elsőrendű férfi és női angol gyapjú-szövetek, bélés-árúk § £ óriási választékban. g Szabóknak és viszonteladóknak árengedmény. § $ " <♦> lutcíiíson 8L ^>on szövet nagykereskedők 64 Wellington St., W. (Empire Building) Toronto Telefon : EM. 4-2998. 4 * 4 I 4 i •»> <«• •:♦> <♦> •»> <♦> <♦> Mielőtt bútort vagy rádiót vásárol tekintse meg nagy választékunkat ! BÚTOROK minden árban ! Elsőrangú minőségű PÁRNANEMü saját gyárunkból ! RÁDIÓK, GÁZ- ÉS VILLANYESZKÖZÖK Kedvező fizetési feltételek. Minden szombaton délután 2—ö óra között magyar munkatársunk szolgálja önt ki ! VICTOR’S RADIO & FURNITURE 751 Dundas St. W., Toronto, Ont. Tel. WA. 8746 VIKING RESTAURANT Európai és kanadai ételek, olcsó árak Németül beszélünk. Nyitva : reggel 7-től éjjel 2-ig. 535a. Bloor St. (közel a Bathurst-höz). Tel. : LL. 5564. Leszkovszky Zoltán : Három csúszás ii. Valami titkos, ismeretlen erő, öntudat vagy életösztön vagy mi van az emberben, mely nem szűnik meg működni akkor sem, ha az idegek felmondják a szolgálatot. Zsibbadtság és végtelen nyugalom szállt most tagjaimra s elnyuj tózva mint egy béka, átadtam magam a zsibadtság halott-hideg karjainak, míg, bár éreztem, mily jó kiszabadulni a vágyó és akaró és szenvedő én szorításából, tudtam azt is, hogy vissza fogok, mert viszsza kell térnem ebbe a világba,melyhez oly sok szál köt. Egy nap múlt el fölöttem, mint később megtudtam, álomtalan félhalottként. Akkor kinyitottam a szemem és elviselhetetlen éhséget s szomjúságot éreztem. Puskagolyók fütyültek kinn, feleségem mégis boldog volt mint egy gyermek, két nagy krumplit sütött számomra a kályha hamujában. Poharamat teletöltötte vízzel, nekem adta a saját adagját is. Felséges íze volt a krumplinak is, a víznek is, azt hittem újra ember vagyok. De szemem előtt még vibrált a világ s fájó agyamban ijesztőn laza gondolatok és képek villantak ismét. Egyetlen világos gondolatom volt, azt hiszem, hogy rab vagyok. De elszökni nem volt többé erőm. Fogytak a pincelakók. Néhányan, akik kimentek vízért, nem tértek vissza. A rémület lassan az arcokra ült, a köd a városra és megállt az idő. Nem mindenütt. Ó, voltak helyek, ahol napfény ömlött, autók suhantak a sima aszfalton, szemétes csöngetett s szerelmes párok találkoztak. Minden bizonnyal voltak alvó falvak, melyek szelíd holdfényben fürödtek, voltak városok, ahol a tavernákban sikongitt a jazz, gurult a pénz és folyt a bor. De ott, Budapesten, az álmatlan éhség tombolt és a rémület. Ma, hogy visszagondolok, azt hiszem, azok a szemem előtt vibráló, báboknak tűnő pincelakók valóban reszkettek és valóban bábok voltak, nem emberek. Az ágyúk végleg elcsitultak, a város elesett. Mint a részegek tántorogtunk fel. Tele tüdővel szívtuk be a tél hűvös illatát. Megtanultuk akkor ; mi a szabadság. Csak rabok tudják ezt, szabadulásukkor. Elindultunk a sáros, havas, lucskos utcán, kidőlt tankok és lótetemek, emberhullák és csontvázak között. Egy házban kis gyerek sírt. Az élet dala volt. S míg hallgattam, ittasulva, fejemből eltűnt a nyomás, tárgyak és emberek határozott, éles körvonalat öltöttek. Az óvóhelyekről egymásután szállingóztak elő csonttá fogyott, rongyos, gyűrött emberek. És vonult a gazdag koldusok serege, vissza az élet küzdőterére. Élve találtuk rokonainkat, szeretteinket. Úgy öleltük át egymást, ahogyan csak azok tudnak ölelni, akik az életbe visszatérnek. Másnap kenyeret ettünk. Harmadnap elégettem befejezetlen kéziratomat. Hisz oly szép volt az élet ! A romok fölött ott volt a jövő Ígérete. Az idő azonban múlt s lekoptak a fények. A felfokozott életérzés elfáradt, végre belefulladt a hétköznapi élet lápjába. A feldúlt, megszállt ország kemény létküzdelme polipként fonódott ránk, míg süllyedtünk a mindent benyelő lápban. Ez az uj nyomor nem tépett és marcangolt, csak rágott és rágott, lassan áthatotta minden gondolatunkat, kiszorított álmokat és tiszta örömöket. Idegen, nyers katonák garázdálkodtak szerte az országban. Jelszavak röpködtek a levegőben, népből nőtt szónokok beszéltek valami földi paradicsomról, de csak kevesen értették őket. Elindult a nagy modern népvándorlás. Az Adriától a Balti tengerig naponta ezrek hagyták el otthonukat s keltek útra, másutt keresni boldogságot. Én haboztam. S ha bátyám,R., ki mindig Amerikáról álmodott, nem ösztökél, talán ma is ott lennék, talán valami egészen más történetet írnék egy merőben más valakiről. Ez azonban csak dőre találgatás. Ki tud valamit is arról, ami soha meg nem történt ? A tény az, hogy búcsút vettünk a körülöttünk dobogó kis világtól s benne mindenkitől és mindentől, amit szerettünk. Szavak suták kifejezni, mit éreztünk, de önök nagyon is jól tudják, mi az, egy nyiszszantással elvágni millió szálat. Különben mi más az élet, mint búcsúk sorozata ? A serdült ifjú búcsúzik a gondtalan örömök gyermekkorától, az öreg búcsúzik a várakozással és sejtésekkel teli, szerelmes fiatalságtól. A házasulok búcsút vesznek a szülői háztól, az életben maradottaknak búcsúzniok kell az életből távozóktól — mintha a sors az embert edzeni akarná a nagy búcsúra, kinek-kinek saját életétől, ettől az egész szenvedőrepeső bizsergéstől. Elindultunk. A vonatkerekek ritmikus zakatolása alattunk volt az utolsó meghitt hang. Egy őrház, egy zászlót lobogtató bakterrel volt az utolsó meghitt kép, melyet magunkba szívtunk. Aztán tájak, házak és emberi arcok idegenekké lettek, az állomásokon német szavak szűrődtek be, a vonatkerekek is másként zakatoltak. Mikor kiszálltunk, nem fogadott baráti mosoly, hanem háborútól fáradt emberek fásult közönye. Meztelen, szomorú, füstös falak közt haladtunk, kőtörmelék-torlaszokon át. Itt-ott összeverődött csoportokat láttunk, még vitatkozókat is, rikkancs kiabált, villamosok csúsztak nesztelen. de úgy tűnt, minden látszat és képzelődés, az a város meghalt s benne az élniakarás. Pedig nem halt meg semmi, csak a múlt. Virágok a romokon s cikázó kishalak egy betonmedence vizében némán kiáltották, hogy az élet elpusztíthatatlan s hogy az élniakarás valódi tápláléka a j övő. .. Mentünk és utaztunk nyugat felé, a jövőből táplálkozva mi is. Ettünk is, persze. De nem tudom, mi Ízlett jobban ; a német káposzta, vagy később, Belgiumban, a kaviár, mely nekem az inasnak is jutott. Nem tudom, hol voltak szebb álmaim, a német “bunkerek” kemény padjain, vagy a kényelmes puha ágyban a brüsszeli villa kis inasszobájában. Vártam, valamit vártam. Szabadon kószálva és robotba nyelten, őszi ködben és zuzmarás télben, a tengerpart sós levegőjét szíva vagy szobák porát, rajztábla fölé hajolva vagy a csillagos égre bámulva, tömegszálláson vagy padlásszobában, vártam, ünnepet vártunk mind a hárman. Egy tavaszi napon R.-nak sikerült hajóra szállnia Amerika felé. Aztán tél lett ismét. Változott a szin. Egy rideg, fagyos börtön egyszemélyes cellájában tűnődtem egy vaságyon, egy szelet kenyér s egy korsó víz mellett és künn a folyosón valódi lakatok zörögtek. Ó, hány nagyszerű és hány bolond gondolat jutott eszembe, míg a percek egymást vonszolták abban a komor cellában. .. Egy hét után kiszabadultam és mint az ostrom után, újra éreztem a szabadság felséges izét. Feleségem is elővánszorgott egy távoli cellából. Kaptunk egy-egy papírszeletet. Szám volt rajtuk, s az, hogy engedély nélkül léptük át a belga határt másfél évvel azelőtt. A körülményt, hogy a háború utáni tiltó rendelkezések közepette nem volt más mód, elfelejtették ráírni. Amint, — kilépve a börtönkapun, — visszagondoltunk a fontoskodó belga rendőrökre, a bilincsre, a zárt teherautóra, ahogyan visszadobtak Németországba — oly hirtelen, hogy meglepődni sem volt időnk — az egész mulatságosnak tűnt most. De nem nevettünk. Elindultunk a romok között. Az első utcasarkon lecsaptak cigarettámra. Egy köteg pénzt kaptam egyetlen huszas csomagért. Maró hideg tél volt, maróbb, mint az az emlékezetes budapesti tél. Vacogtunk, dideregtünk. Meleg ruháink mind Belgiumban maradtak. S amily szívdobogtató öröm volt egykor előmászni abból a budai pincéből, oly jól esett most föld alá bújni. Egy bunkerban helyet szorítottak számunkra. Ott laktunk aztán éjjel-nappal — nagyritkán hagy tűk csak ott rövid időre, harcolni a meddő harcot a konzulátusokon, vagy egy-egy pohár forró lét inni az éttermek szürcsölgető, hallgatag törzsvendégei közt. Ott, a tömegszálláson ültük az ünnepet is, mely végre eljött. A szeretet ünnepe volt. Együtt voltunk ismét, mind a hárman. Mert R. visszahajózott Amerikából, kihúzni szorult helyzetünkből. Úgy éreztem, számomra meghalt akkor az irodalom, a tett a gondolat fölé nőtt. Amerika szerelmese visszatért az Újvilágból. Nem értitek ? ! A szeretet mindent elsöprő diadalt aratott ! De napok múlva elszállt a mámor. Nincsenek hosszú ünnepek. S oly nyomorult az ember, ha éhes ! R. Brüsszelbe utazott, felvette a küzdelmet, egy darab lebélyegzett papírért, mely szegényes szimbóluma a törvénynek és hatalomnak. (Folyt, köv.) HAMILTONI kirakat HAMILTON MEAT MARKET A magyarság bevásárlási központja. Legfinomabb húsárúk, sajátkészítésű hideg felvágottak, hurka, kolbász és fűszerárúk. Mák kapható! Darálónk van ! Tulajdonos : KISH ZSIGMOND 246 James St. N. Hamilton Telefon : 7-6044 Legjobb minó'ségű férfi és fiú cipőt (beteg, fájós lábakra is,) mérsékelt áron. Mindennemű cipők javítása olcsón és pontosan. ÁDÁM GYULA cipőüzletében vásároljon 295 James St. N. Hamilton. VOGL JÓZSEF ÉS FIAI Festék és falpapír árúk üzlete. Szobafestést és faltapétázást vállalunk. Ingyenes szaktanács adás ! 449 King St. E., Hamilton Tel. : 3-1176, 3-1177 Ha pénzt és időt akar megtakarítani, akkor vásároljon Electric és Rádió üzletében 135 James St., N., Hamilton Televíziós készülékek már 319 dollártól. Minden zsebnek és ízlésnek megfelelően tud nálunk vásárolni részletfizetésre is. Vásárlásainál kérjük hivatkozzon lapunkra ! G 0 D ó férfi és női szabósága 236 James St. N. Hamilton Telefon : 8-3697. Magyarországra Vámmentes élelmiszer csomagszállítás HAJÓ- ÉS REPÜLŐJEGYEK az összes társaságokra a hivatalos áron Bevándorlási engedélyek. Közjegyzői okiratok. Piatnik játékkártya kapható $1.75 LUCAS TRAVEL SERVICE ( Lukács-iroda) 81 KING ST. W., HAMILTON, ONT. TEL. : 2-9258 FIGYELEM! FIGYELEM! Ha szereti az óhazai finom hentesárúkat, úgy kérjük keressen fel bennünket uj üzlethelyiségünkben is : 660 Barton St., E., Hamilton, Ont. MINAI ÉS BAGONYI Hentes- és mészárosmesterek. Jókai Mór : Az Uj Földesúr nul megígérő, hogy amint Bogumil meg fog érkezni, amint ő azt meglátja, azonnal el fog ájulni. Már disponálva volt hozzá. Vendelin úr gondja volt addig tartani benne a lelket, míg e katasztrófa bekövetkezik, ami remélhetőleg nem várat sokáig magára. Hisz a szomszéd falu, jó lovakon, alig félóra járás, egy óra alatt itt lehet a pap és a vőlegény ; addig csak eltartja a menyasszonyt násznagyi discursussal a director úr. Azonban az óra elmúlt és aztán még egy óra elmúlt s a vőlegény mégsem érkezett. Miss Natalie el-elkezdte a sírást, meg-meg abbahagyta, Maxenpfutsch úr pedig azon vette észre magát, hogy kelleténél többet ásít. Nagyon hatnak az idegekre azok a percek, amikben az ember így késedelmes vőlegényre vár, még ha násznagy is az ember, hát még ha menyasszony. Éjfél után járt már az idő, Bogumil mégsem érkezett. Miss Natalienak egy rémgondolatja támadt. — Uram, ha “ő” valahogy történetesen ez éjjel meg nem érkeznék, mit mondana a világ, hogy én — és ön — itt — együtt — a kastélyon kívül — egy egész reggelig tartó estét — Vendelin úr hátán a hideg futott keresztül. Ez ugyan fatális helyzet volna ! Még utóbb neki kellene a misst elvenni. — No de az nem lehet, — vigasztald az aggodalmas hölgyet ; — az teljes lehetetlenség. Én bizonyos vagyok barátomról. Akit én egyszer barátomnak nevezek ! ő szilárd jellemű férfiú. — Ah nem is úgy értem, de hátha útközben valami baja történt ? Tán a szekér árokba dűlt s ő szerencsétlenül járt ? Hátha valahol rablók támadták meg, ő hősileg védte magát s megöletett ? Vagy eltévedt a sötétben ? — Ah, dehogy. Ne tessék aggódni. Én már tudom, miért késnek. Bizonyosan a papot halálos beteghez hívták gyóntatni s amiatt késik. Mert tudja kegyed, miss, a papnak előbb való kötelessége a haldoklókat kielégíteni, mint a házasulandókat. Abban aztán mind a ketten megegyeztek, hogy való-Jókai Mór :__________________________Az Uj Földesúr az ajtót ne csapja be háta mögött, mert akkor reggelig kinnreked ; hanem hagyja félig nyitva. — De hátha valami tolvaj talál a nyílt ajtón bemenni ? — Az igaz, erre nem gondoltunk. — Megtaláltam ! Hermine szeret engem, úgy ragaszkodik hozzám, mint testvéréhez ; nála fogom a kulcsot hagyni s megkérem, hogy mikor visszajövök, ismét bocsásson be. — De hátha elalszik. — Oh bizonyosan mondhatom, hogy nem. Egy regényt kért tőlem régóta nagyon, olvasni, de megtagadtam tőle, még nem neki való ; most odaadom s biztosítva vagyunk, hogy reggelig fennmarad mellette. — Ez hát jó. Még egy kérdést, miss. Megbocsásson, miss. Egy igen indiscrét kérdés, de nem lehet kikerülni. Van kegyednek. .. Van kegyednek. .. keresztlevele ? — Alkalmasint lesz. Ámbár úgy hiszem, hogy tévedésből aligha nem a nagynénémet írta be a pap; annak is Natalie volt a neve. — Az igen valószínű. Egyébiránt nem kell azt másnak bemutatni, mint az eskető papnak. Ezt ne tessék elfelejteni magával hozni. Miss Natalie zokogva bizonyítá, hogy erre az áldozatra is kész. Vendelin úr aztán csak arra kérte, hogy ne sokat ^zokogjon, mert gyanút fog vele költeni, az pedig egészen szükségtelen s azzal násznagyi tisztét végezve, sietett haza az örömapai hivatás előkészületeihez fogni. Miss Natalie pedig nem fogadott neki szót, mert visszatérve a folyosóról a szobába, ott oly sírást kezdett el Hermine nyakába borulva, hogy az alig győzte helyre vigasztalni. Pedig már ez így szokás. — Senki sem sejtheti, hogy én mit érzek. Egyedül ön, szeretett Hermine, lelkemnek képmása. Ha e házat el kellene hagynom, egyedül ön miatt vérzenék szivem, de ugyebár ön nem Ítélne el engem azon esetben, ha a körülmények kényszerítenének, hogy e házat elhagyjam, ha talán azzal, kivel sorsomat összekötöm, a rideg elbujdosás sorsát is meg kellene osztanom ? Hiszen mi lehet ne-Jókai Mór :__________________________Az Uj Földesúr — A másik két lovat a lovászgyerek jártatja. — Ne bomolj, vén bolond. Bogumil urat kérdem. — Úgy ? Hát hiszen azt, ahova tetszett mondani, oda el vittem. — Nos. Hát aztán ? — Hát aztán ? Azt mondta, hogy köszönteti a director urat. — Ott maradt ? ! — Nem maradt biz az, mert az rögtön postakocsit rendelt s odább ment. — Postakocsit ? Sz’nincs is abban a faluban postaállomás. — De nem is a faluban voltam én, hanem a vái’osban. — Városban ? Hát mit mondott ? — Azt mondta, hogy köszöni a nagyságos úr szíves közremunkálását, mindig meg fog róla emlékezni. — Közremunkálásomat ? De hát a miss ? De hát a miss ? Mit izent a missnek ? — A missnek ? — Igen, a miss Natalienak. — Hogy mit “izent neki ?” — Gyű, te fakó ! Azzal Anton tovább vezette a lovakat. — Megállsz ? gazember ! — rivalt rá a távozóra Vendelin úr ; hová indulsz ? — Eh ! A lovak megfáznak az állásban. — Mért nem felelsz, ha kérdelek ? — Hát mit felelhetnék én arra, hogy mit izent a missnek ? — No hát : valamit izent, vagy semmit sem izent ? Harmadik eset nincs. — De van. — Mi van ? — Már hogy izenhetne az ember akár valamit, akár semmit valakinek, akit magával visz ? — Mit visz magával ? — Hát a misst. — Micsoda misst ? — Csak tudom tán, hogy mi az a miss ? Csak ösmerem tán azt a zöld selyem fátyolt, amit viselni szokott, hogy a nap le ne süsse ; meg azt a pepitarokolyát azzal a — 134 — — 131 — — 136 —
