Kanadai Magyarság, 1953. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1953-01-24 / 4. szám

KANADAI MAGYARSÁG 2 1953 JANUÁR 24. Több, mint hat millió katolikus él Kanadában Multheti számunkban is­mertettük Kanada nemzetisé­gi statisztikáját, a követke­zőkben a vallásit szeretnénk röviden közölni. Az adatok azt mutatják, hogy a Római Katolikus Egy­ház és a United Church az utóbbi időben nagyon megerő­södött. Előbbi áll a vezető he­lyen, utóbbi a másodikon, de híveinek száma szintén jelen­tősen szaporodott. A Római Katolikus Egyház számbeli Római Katolikus Egyház United Church Anglikán Presbyteriánus Baptista Lutheránus fölényét a magas születési és erősen csökkent halálozási arányszám (különösen Que­­becben), valamint a nagyará­nyú katolikus bevándorlás méginkább növelte. Csökkent viszont a Presbyteriánus hí­vők száma és a többi vallásnál is aránylag csekély a növeke­dés a két vezető egyházéhoz viszonyítva. A helyzetet leg­jobban az alanti táblázatba foglalt számok mutatják : 1931 4,102.960 2,021.065 1,639.075 872.428 443.944 394.920 1941 4,806.431 2,208.658 1,754.368 830.597 484.465 401.836 1951 6,069.496 2,867.271 2,060.720 781.487 519.585 444.923 Hogy vándorolhat be Amerikába ? Ez a cikk ahhoz a sorozathoz tartozik, amelyet a Common Council for American Unity írt az uj Immigration and Natio­nality Act magyarázatára, anélkül, hogy a törvény hátrányait vagy előnyeit vitatná. Aki az Egyesült Államokba bevándorolni óhajt, először az amerikai konzult értesítse er­ről. Azokat, akik kvótán kívül vándorolhatnak be Amerikába, vagy olyan országban szület­tek, amelynek kvótája még nem merült ki, a konzul hama­rosan meghívja, hogy formá­lis kérvényt állítsanak ki a ví­zum kiadására. A VÁRAKOZÓK JEGYZÉKÉBE VALÓ FELVÉTEL Az a külföldi, aki olyan or­szágban született, amelynek kvótája kimerült, (ilyen Ma­gyarország is), sokáig vára­kozni kénytelen, amíg formá­lis kérvényét benyújthatja, mert ezt csak az esetben fo­gadják el tőle, ha szabad kvó­taszám áll rendelkezésre. Idő­közben a várakozók jegyzéké­be való felvételt kell kérnie. Az erre szolgáló űrlapot a konzul postán is megküldi bár­kinek. A kitöltött űrlapot a konzulhoz vissza kell juttatni, ugyancsak postán. A kérvé­nyező sorszámát az az időpont határozza meg, amikor a kon­zul ezt a kitöltött űrlapot meg­kapta. Ez a szabály minden­kire vonatkozik, azok kivéte­lével, akik az uj törvény értel­mében “első kedvezményben’’ (first preference) részesül­nek. Ezek azok, akik olyan rendkívüli tudással, képzett­séggel vagy gyakorlattal ren­delkeznek, amire az Egyesült Államokban szükség van és ez hivatalos megállapítást nyert. Ezt az elsőbbséget a kérvénye­ző maga nem igényelheti, ha­nem a washingtoni igazság­ügyminiszterhez benyújtott kérvényben jjz az egyén, vagy intézmény, amely őt alkalmaz­ni kívánja. Ezeknek a sorszá­ma attól a naptól függ, amikor a kérvény az igazságügymi niszterhez beérkezett. ADATOK A VIZUMKÉRVÉNYBEN Amikor a kérvényezőt a konzulhoz behívják, legyen el készülve arra, hogy a követ­kező kérdésekre kell válaszol­nia : Neve és előbbi neve (ha volt), faja és nemzetisége, há­zastársának és gyermekeinek neve, legközelebbi hozzátarto­zóinak címe az óhazában és Amerikában ; ismerőseinek cí­me Amerikában és bevándor­lásának célja. Felelnie kell ar­ra a kérdésre is, vájjon valaha is letartóztatták, bebörtönöz­ték, vagy kegyelemben része­sült-e ; elmebetegségben szen­vedett-e ; olyan csoporthoz tartozik-e amely ki van zárva az Egyesült Államokba való bevándorlásból ? (Ez kommu­nistákra vonatkozik vagy olyanokra, akik totalitariánus Vállalkozószellemü. munkakész a préri-övet s a Saskatchewan völgyét keresi fel s a rákövet­kező telet az indiánok társasá­gában a ma Déléalbertának is­mert területen tölti. 1728-ban a kanadai születé­sű Sieur de la Verendrye ép­pen a Lake Superior-i Nipi­­gon-i kereskedő telepen tar­tózkodik, mikor az arra járó indiánoktól a nyugatra fekvő nagy tenger híréről értesül. A tengert kereső út mentén La Verendrye mind a Rainy Lake, mind pedig a Lake of Woods mentén kereskedő állo­másokat létesít. A mai Winni­peg helyén ugyancsak épített szilárd erődítményt s Nyugat­­manitóbában a mai Portage la Prairie helyén egy további ke­reskedő gócot. A nagy tenger keresésében azután délnyugatnak fordulva a Missouri River felső folyá­sáig is eljut, majd meg Észak­nyugatra törve a Saskatche­wan River partjaira. S mégse talál a búj ócskát játszó ten­gerre. 1754-ben Anthony Henky Délalbertát átszelve a Rocky Mountains lábához jut. Keres­kedelmi feltárásai útján a mai Manitoba mentén a The Pás­nál viszont francia kereske­dőkre bukkan. A St. Lawrence s a Hudson Bay tájáról összefutó két ke­reskedő csoport e találkozása történelmi jelentőségű. A fél­tékenység tüze lett úrrá mind a Hudson Bay Company, mind meg a Northwest Company of Montreal kereskedelmi érde­keltségen. Mindegyikük ma­gának akarta megkaparintani a hatalmas s gazdag nyugat­tal folyó szőrmekereskedel­met. A Hudson’s Bay Company egyik alkalmazottja, Samuel Hearne 1770-ben indított a tá­voli nyugat s északi vidékek feltárására expedíciót. Fehér ember előtte ide még nem tet­te lábát. A Coppermine River folyását követve tóhoz ér, — lehet, hogy ez éppen a Great Slave Lake volt. 1789-ben aztán a Lake Ath­­abaska partján létesített erőd­ből kiindulva az Északnyugat­kanadai vidék egyik legna­gyobb feltárója Alexander Mackenzie a Northwest Com­pany megbízásából indul út­nak. A Nagy Rabszolga tóig jutva Északnak fordul, s a ne­vét viselő Mackenzie River mentén, ennek torkolatáig jut. A Whale Island-ról, a Macken­zie deltában, megpillantja a sarki tengert. Kanada nyugati partvidé­két közben két nagynevű ten­gerész kutató, Captain James Cook s Captain George Van­couver keresik fel, kik mind­ketten a Csendes Óceánt ba­rangolták be. 1793-ban azután, valószínűleg a Cook s Vancou­ver felfedezőutak térképét ta­nulmányozva, Mackenzie elha­tározza, hogy szárazföldi úton jut el a Csendes Óceánhoz. APeace River folyását kö­vetve a Fraser River forrása táján éri el a hegy vonulatot s lefelé haladva a mai Ques­­nel városa területére ér. Az ottani indiánok meggyőzik, hogy lehetetlen a továbbjutás errefelé. így nyugatnak for­dul. A Bellacoola-t torkolatáig követve 1793-ban július 20-án megérkezik. Két nap múlva s Dean Channel-nél útja végéhez ér s a szirtről a Csendes Óceán vizére tekint. A pillanatot megörökítendő, Mackenzie sziklába vési : “Alexander Mackenzie from Canada by land, 22 July, 1793”. Érdeklő­désre tarthat számot, hogy a sziklára csak napjainkban bukkantak, üzenetét is helyre­állították. A Sziklás Hegység feltárá­sát azután Simon Fraser és David Thomson folytatták, a nyugati partvidékre vonatko­zó ismereteink kiszélesítését is nekik köszönhetjük. 1819— 21 közt Sir John Franklin Ka­nada sarkvidékének ismeretét gyarapítja. Ugyancsak ő kí­sérli meg 1845-ben az Észak­­nyugati Átjárót felfedni. Nem mosolyog rá a szerencse. El kellett hagyniok hajóikat, mi­után már két éve a jég zárta körül őket. Az expedíció to­vábbi sorsa ismeretlen. Az Északnyugati Átjárón való átkelés dicsősége a nor­vég felfedezőjé, Roald Amund­­sené, ki 1903-ban véghez vit­te, amit előtte annyian akar­tak, de ami végül is gyakorla­tilag nem sok eredménnyel járt. A Northwest Passage kérdéséhez függelékként az is hozzátartozik, hogy 1947-ben a Royal Canadian Mounted Police szállítóhajója, a St. Ro­che, Nyugatról Keletre halad­va szelte át s így első volt eb­ből az irányból kiindulva. SZÁZ ÉVES A NOVA SCOTI AI EGYETEM Nova Scotia antigonishi Xa­­veri Szent Ferenc egyeteme 1953-ban ünnepli eredmény­dús első százéves fennállását, az egész évet felölelő vallásos, kultúrális, művészi sport-ese­mények, bemutatók kereté­ben. Canadian Scene. TERJESSZE LAPUNKAT ! Richmond-uti ház Irta : Toni Brand. Wilson kapitány, miután ki­itta a poharában levő whiskyt, egy egydollárost dobott az asz­talra majd lassú, kimért lépé­sekkel elindult a kijárat felé. Kint az utcán egy taxi vá­rakozott. A kapitány valamit mondott a soffőrnek, azután beszállt a kocsiba. Az éjszaka csendes és ki­halt volt. A közeli kikötőből egy indulását jelző hajó kísér­teties szirénája hangzott s va­lahol egy templom toronyórá­ja tizenkettőt ütött. Thomas Wilson, a Royal Navy sok kitüntetést szerzett kapitánya elgondolkozott ba­rátja, Hopkins hadnagy külö­nös viselkedésén. Nem mintha különösebb mértékben szeret­te volna a fiatal hadnagyot, — hiszen ellentétben Wilson­­nal — Hopkins nem tartozott a tuljellemes emberek közé. Talán nem is törődött volna a hadnagy viselkedésével, ha nem ismerte volna annak hú­gát, a csodálatosan szép, kék­szemű Betty Hopkinsot. A ka­pitány azonban ismerte, sőt ... nemcsak ismerte, de sze­rette is a fiatal leányt, szeret­te az első perctől kezdve, ahogy meglátta. Ezért aggó­dott a hadnagy sorsáért, hi­szen tudta, hogy a leány ra­jong könnyelmű bátyjáért. Mikor ma este elváltak, a leány sírva kérte, hogy nézzen fivére dolgai után. Elmondta, hogy a fiatal hadnagy minden este részegén jön haza és ilyenkor nem lehet hozzá szól­ni. Sem vele, sem édesanyjá­val nem akar szóbaállni, tehát egészen biztos, hogy nincsen rendben a lelkiismerete. .. — Meglátja Tom, valami nagy baj fog történni a fivé­remmel ! — mondta neki síró szájjal. És a kapitánynak ösz­­szeszorult a szive, hogy a ne­ki annyira kedves leányt sírni látta. Persze megígérte neki, hogy utánanéz a dolognak és rendbehozza a fiú szénáját. Az autó fékezett és lassan megállt. — Megérkeztünk Sir! — hallotta a soffőr hangját s felriadt gondolataiból. — Ez az a ház, amelyet ke­res uram. Ez a Richmond Street 22. A kapitány kifizette a taxit és elszánt lépésekkel megin­dult a gyengén kivilágított ház felé. — Hopkins hadnagyot ke­resem — mondta a csengetés­re aj tótnyitó, rosszarcú inas­nak. — Sajnálom uram, de ilyen nevű urat nem ismerek ! — És már be is akarta csukni az ajtót Wilson kapitány orra előtt. Ez azonban hirtelen az ajtó közé tette a lábát, majd mikor az inas feléje sújtott, hirtelen lehajolt és utána egy jól irányzott horogütéssel le­ütötte. A térem, amelybe belépett, telve volt estélyiruhás nőkkel és jólöltözött férfiakkal. Leg­diktátorságot kívánnak az Egyesült Államokban felállít­tatni.) MÁS OKMÁNYOK IS » SZÜKSÉGESEK A kérvénnyel egyidejűleg érvényes útlevelet is kell be­mutatni vagy más alkalmas utazási okmányt, három alá­írott fényképet, a születési bi­zonyítvány két példányát, er­kölcsi bizonyítványt két pél­dányban és ha a kérvényező katonai szolgálatot is teljesí­tett, a leszerelési okmányokat. Ha ezeket az okmányokat le­hetetlen volna beszerezni, a konzul más bizonyítékokat is elfogadhat a tények bizonyí­tására. A kérvény benyújtásakor öt amerikai dollárt kell fizetni, ami az illető állam pénznemé­ben is megfizethető. A kér­vényező ujjlenyomatát felve­szik és a konzul által kijelölt orvos megvizsgálja a testi és szellemi állapotát ; kérvényét a konzul előtt aláírja és esküt tesz állításainak valódiságára. Ez az eskü rendkívül fontos, mert az idegen kizárható vagy deportálható az Egyesült Ál­lamokból, ha kiderül, hogy a kérvényben valamely állítása nem felelt meg a valóságnak. AZ ANYAGIAK BIZONYÍTÁSA Mielőtt a konzul a vízumot kiadná, megbizonyosodik ar­ról, hogy az idegen nem fog köz jótékony ságot igénybeven­ni az Egyesült Államokban. Erre nézve kétféle bizonyíték állott eddig is rendelkezésre. 1. Az ú. n. “affidavit of sup­port”, amelyet az Egyesült Államok polgára vagy állan­dó lakója állít ki eskü alatt ar­ról, hogy nem fogja eltűrni, hogy az idegen köz jótékony­ságra szoruljon és hogy a nyi­latkozat kiállítója képes is a bevándorlót eltartani. 2. A bevándorló bizonyít­hatja, hogy elegendő tőkéje vagy jövedelme van, amelyből Amerikában megélhet. SZOLGÁLATI SZERZŐDÉS IS ALKALMAS BIZONYÍTÉK Az uj törvény értelmében még egy harmadik módja is van annak, hogy a jövendő­beli bevándorló bebizonyíthas­sa, hogy nem fog a köz terhé­re esni. Előzetes szolgálati szerződést mutathat be. Ez éppen a megfordított ja annak, amit az előző törvény előírt, amely kizárta azokat, akiknek előzetes szolgálati szerződésük volt. Az uj törvény elismeri a szolgálati szerződés bizonyító többje ott tolongott a nagy ru­lett-asztal körül és izgatott szenvedéllyel figyelték a go­lyó körforgását. A kapitány megjelenését mintha senkisem vette volna észre. Wilson azért mégis tud­ta, hogy veszedelmes szemek figyelik a terem minden ré­széből. ő azonban bízott ere­jében és abban a kis szerszám­ban, amely ott pihent a hátsó zsebében s amely még soha­sem hagyta cserben. Ezért nyugodt lépésekkel in­dult a játékasztal felé. Úgy hitte, azt gondolta, hogy Hop­kins hadnagyot ott találja. A keresett azonban nem volt ott. Ekkor elhatározta, hogy kö­rülnéz a házban. Amint a füs­tös. zajos nagytermet elhagy­ta, egy kis folyosóra érkezett. Innen jobbról és balról ajtók nyíltak, melyek azonban mind zárva voltak. Wilson hallg-a­­tózni kezdett és az egyik szo­bából mintha zajt hallott vol­na. Elindult az ajtó felé s köz­ben úgy érezte, hogy a had­nagy hangját hallja. Már az | ajtóhoz ért és éppen le akarta nyomni a kilincset, amikor hirtelen hatalmas ütés érte a fején. Még volt annyi ereje, hogy hátranézzen, de ekkor újabb ütések érték, melyektől elvesztette az eszméletét. Mikor magához tért, egy tűrhető kényelemmel berende­zett szobában találta magát, amely gyéren volt világítva. Hirtelen talpra akart ugrani, de ekkor észrevette, hogy össze van kötözve és sem a “Az építőipari vállalkozók sorában húsz év múlva sok fel­­gyűiT-ingű uj kanadás lesz, ki ma még az angol nyelvvel baj­lódik” — jelentette ki a toron­tói The Financial Post az uj­­kanadásokról szóló egyik cik­kében. Országszerte, németek, hol­landok olaszok s más nemzeti­ségűek is a brit bevándorlóval karöltve az előző évekhez vi­szonyítva még soha meg nem ért mértékben állnak munká­ba az építőipar terén. Megragadják a kínálkozó alkalmat, beeértve a saját lá­bukon való megállás egyik legkínálkozóbb lehetőséget : az építőipari szakmát. A ka­nadai fiatalok ez irányban bi­zony lanyha érdeklődést mu­tatnak. Inkább “biztonságot” áhítanak s szüleik sem szíve­sen engedik őket nehéz mun­kára, — közlik az építőipari tanoncoktatáshoz közel álló körök. Az 1952 évi építőipain szak­munkás bevándorlás valószí­nűleg a háború utáni évek má­sodik legmagasabbjának bizo­erejét, a bevándorló gazdasá­gi helyzetére nézve, kivévén, ha a munkaügyi miniszter úgy találj a, hogy már elegendő munkás van alkalmazásban ott, ahova a bevándorló készül, vagy a bevándorló alkalmazá­sa kedvezőtlen hatással lenne az amerikai munkásokra néz­ve, akik ugyanezt a munkát végzik,a bérek vagy munkafel­tételek tekintetében. (Ez a tilalom azonban nem vonatko­zik azokra, akik kedvezményes kvótában vagy kvótán kívül jönnek, mert nekik közeli ro­konaik élnek már Ameriká­ban. Amikor a vízumot kiszolgál­tatják, további 20 dollárt kell fizetnie annak díja fejében. A régi törvény 8 dolláros fej­­adóját megszüntették. A ví­zum négy hónapig érvényes, amely időn belül a bevándorló az Egyesült Államokba való bebocsájtását kérheti. Ha a bevándorló a négy hónapon belül bármilyen külföldi kikö­tőből elindult, hogy közvetle­nül az Egyesült Államokba ér­kezzék, a vízum érvényes ma­rad, ha az amerikai kikötőbe későbben is ér be. Ha a beván­dorló a négy hónap alatt nem indul el, de olyan okból, ame­lyet nem láthatott előre, a ví­zum érvényét a konzul meg­hosszabbítja. Common Council. kezeit, sem a lábait nem tud­ja mozgatni. Minden erejét összeszedte, hogy megszaba­duljon béklyóitól, de csak any­­nyit tudott elérni, hogy ülő helyzetbe került. így jobban körülnézhetett a szobában. Meglepetten vette észre, hogy nincs egyedül. Alig pár lépés­nyire tőle ugyanis egy másik összekötözött férfi feküdt, akiben csakhamar Hopkins hadnagyot ismerte fel. — Hallo Fred ! — szólt oda barátjának. Válasz azonban nem érkezett. Ekkor megpró­bált minden erejével közelebb jutni hozzá. Ez nagy erőfeszí­téssel sikerült is, s így most már egészen közelről nézhetett a hadnagy arcába. A sápadt, meggyötört arcból két meg­merevedett, halott szem bá­mult a kapitányra. * * * Thomas Wilson életében elő­ször érezte magát szerencsét­lennek. Megölt barátja halott szemei vádlóan kérdezték to­lle : —Miért nem jöttél koráb­ban ? — És Betty jutott mindjái’t az eszébe. Hogyan fogja a leány túlélni rajon­gásig szeretett bátyja elvesz­tését ? — Tehetetlenségében sírni szeretett volna, de csak ordítani és káromkodni tudott. Valószínűleg ennek eredmé­­nyeképen kopogni kezdtek az ajtón. — Hallo ! Ki van bent ? Nyissa ki az ajtót azonnal a törvény nevében ! — hallotta az erélyes férfihangot. nyul. S bár Ottawa az 1952-53 időszaki munkanélküliséget tekintve a bevándorlást korlá­tozta, az év első felében e szakmából több bevándorló jött közénk, mint a háború utáni évek bármelyikében is. Igen sokuk azonnal munká­ba állt s az előző évekhez vi­szonyítva az ebben az iparban foglalkoztatottak számát 478 %-kal, 9.574-re emelte. Az építőipari szakmunkások háború utáni évi bevándorlása átlagban 4.275 fő, míg nyolc tartományban évi 1.397 tanonc fejezte be tanulmányait. Nem vitás tehát, hogy na­gyon is komoly az építőszak­mai tanonc utánpótlás. Sok fiatal az időlegesen jobban jö­vedelmező állások után néz s tanulmányait, gyakorlatait el­hanyagolja. Ez persze azt is megvilágít­ja, miért van olyan nagy szük­ség bevándorló szakmunká­sokra. Lehet ugyan, hogy alul­ról kezdik s eleinte nem szak­­munkási munkakörrel is meg kell elégedniük. Képzettségük s kitartásuk folytán azonban igen nagy számban előre tör­nek. S mikor majd a felső-ipa­ri képzést elhanyagoló kana­daiakat elbocsájtják, nagyon is valószínű, hogy az angliai s európai képzett szakmunkások helyükön maradnak s előre kerülnek. Persze nem mindegyik e szakmabeli uj kanadás lesz vál­lalkozó, de nem is mindegyik szakember. A múlt évi beván­dorlók első legnépesebb szak­mai csoportja : az asztalosok, a második meg elektro-tech­­nikusok. Sok gyárba került. Mint például asztalosok, kik a hajóépítésnél nyertek alkal­mazást. A Nyugat feltárása A felfedezőnek, de a keres­kedőnek is Kanada északnyu­gati része mesés kincseket ígért érthető hát, hogy a nyu­gatra s északra törő ujnál­­ujabb vidékek feltárása köz­ben a franciák s angolok egy­mással is versenyre keltek. Az angolok, mint ismert, 1670-ben azért alapították meg a Hudson Bay Companyt, hogy az e területen az indiá­nokkal folyó szőrmekereske­delmet kiaknázhassák. A tár­saság útján idekerülő felfede­zők s kereskedők Nyugatra vonatkozó földrajzi ismere­teinket jelentősen kiszélesí­tették 1691-ben Honry Kelsey — Nem tudom kinyitni, mert össze vagyok kötözve ! :— kiáltotta ki elkeseredetten. A kívülállók erre elkezdték be­törni az ajtót, ami csakhamar sikerült is. Amikor az ajtó kinyílt, egy csomó egyenruhás és civil fér­fi jött be a szobába. Az egyik civilruhás úrban Wilson kapi­tány rögtön felismerte a tit­kos szolgálat egyik vezetőjét, a hatalmas termetű Bob Har­­rist. Harris, mikor meglátta a földönfekvő, összekötözött ten gerésztisztet, rögtön kést vett elő és megszabadította bék­lyóitól, majd talpra segítette és kezet fogott vele. Miután pár szót váltottak, mindket­ten részvéttel néztek a halott Hopkins hadnagyra. — Sajnos későn érkeztünk — mondta a rendőrtiszt. — Későn ahhoz, hagy megakadá­lyozzuk Hopkins hadnagy meggyilkolását. De hogy ke­rült Ön ide Wilson kapitány ? — Már régebben tudtam, hogy a hadnagy idejár játsza­ni, csak azt nem tudtam, hogy mi az a ... tét, amiben ját­szik. Ezt csak ma este tudtam meg — mondta Wilson. — Ugyanis ma este, mikor elbú­csúztam a Hopkins családtól, illetve Betty kisasszonytól, — aki egyébként a menyasszo­nyom — kint közvetlenül a lépcsőházban egy összegyürött levelet találtam. Csupa szóra­kozottságból felvettem, kisi­mítottam és olvasni kezdtem. Nos, ebben a levélben valaki azzal fenyegeti a hadnagyot, hogy : “Az életével játszik, ha a megfelelő adatokat ma este 12 óráig nem juttatja el a megadott címre”. — Ekkor már nem volt előt­tem kétséges, hogy milyen “adatokat” kérnek, illetve kö­vetelnek Hopkinstól, hiszen tudom, — mint ahogy való­színűleg Önök is tudják, — hogy a fiatal hadnagy a hadi­tengerészetnek azon az osztá­lyán dolgozott, ahol az újfaj­ta tengeralattjárók terveit ké­szítik. Többek között azokét is, amelyek bármily hosszú ideig képesek a víz alatt ma­radni, anélkül, hogy levegőcse­rére volna szükségük. Meg akartam menteni menyasszo­nyom bátyját attól, hogy áru­ló legyen. Sajnos, nem sike­rült. — A hadnagy azért mégsem lett áruló ! — vette át a szót a titkos szolgálat vezetője. — Hopkins hadnagy hazaszere­tete és becsületérzése erősebb volt mint a játékszenvedélye, ezért kellett meghalnia. így nem is hozott szégyent a Ki­rályi Haditengerészetre, sőt ő volt az, aki bennünket az utolsó pillanatban mindenről értesített, — bár mi már ré­gebben figyeltük a társaságot, melynek főhadiszállása a Rich­mond Street-i házban székelt. — A rulettasztalok és a kártyaklubok csak fedezékül szolgáltak, illetve ezen keresz­tül szerezték áldozataikat. A játékszenvedély sok érdekes embert sodort a hálójukba. Ezekkel szemben aztán nem is­mertek kíméletet. Először ha­mis játékeszközökkel kirabol­ták őket és utána — terrorral és zsarolással — minden esz­közt igénybevettek, hogy ál­dozataikból kiszedjék azokat a titkokat, amelyek — úgy hit­ték — a birtokukban vannak. Persze mi is résen voltunk és lassanként az egész banda név­sora a kezünkbe került. Ma már legtöbbje a rács mögött van és a többi sem fogja a sorsát elkerülni. — Ön, Wilson kapitány meg­tette a kötelességét, még ak­kor is, ha látszólag semmit sem sikerült elérnie. — Mon­dom, csak látszólag. Mert, ha Ön ma este nem üti le olyan jólirányzott horogütéssel az inas szerepét játszó banditát és az ajtó nem maradt volna ennek következtében közel fél­óráig nyitva, úgy mi, — akik közvetlenül Ön után jöttünk — nem jutottunk volna be aránylag oly könnyen a házba, s bizonyára sokan közülünk áldozatul estek volna a köte­lességteljesítésüknek. Ezért fogadja őszinte köszönetemet! —- s kezét nyújtotta a megle­pett tengerésztisztnek. — Közölnöm kell még önnel azt is kedves kapitány, hogy egy hölgy, az ön... menyasz­­szonya a szomszéd szobában van. Az ő vigasztalása most már az Ön feladata. Én őszin­tén sikert kívánok hozzá !

Next

/
Oldalképek
Tartalom