Kanadai Magyar Ujság, 1976. július-augusztus (52. évfolyam, 27-32. szám)

1976-07-16 / 29. szám

HERCZEG FERENC (Folytatás a 2. oldalról) akkor derűsen és egészsége bir­tokában, 19i54 február 25.-én lkait meg, rövid betegeskedős után. Ha egy évtizeddel előbb tá­vozik az élők sorából,, a Nem­zeti Múzeum előcsarnokában ravatalozzák fel holttestét, u­­gyanott, ahonnan Jókait kísér­ték el utolsó útjára. Budapest összes templomaiban zúgtak volna a harangok és a száz ezreket hömpölyögt-ető gyász­menetben az államfő lépdelt volna koporsója mögött, s Esz­tergom bibo-ilo-s hercegiérseke, miniszterek, titkos tanácsosok, főrendek, íróik, tudósok búcsúz­tatták volna a simái. Hasábos cikkek méltatták volna alkotó életének eseményeit es magyar büszkeséggel dicsekedtek vol­na, el, hogy nemcsak nemzeté­nek, halnem a népek együttesé­nek szellemtörténetében is be­írta a nevét. így történt volna tiz évvel előbb. De mire Herczeg meghalt, börtönökben internáló táborok­ban, deportációkban sínylődtek s vesztőhelyeken vérteztek el s a világ négy táján szóródtak szét azok, akik egykor díszt kölcsö-KORNÉLIUSZ IRTA; BÁRSONY ISTVÁN Ó, milyen csúnya volt ez a szegény Kornéliusz! Nem az a durván, erőszako­san csúnya, akinek a láttára szinte hajlandó hinni az ember, hogy a természet dühében hal­mozott össze mindent, ami visz­­szataszitó. Az ilyen rémalakok­nak valósággal erősségök a csu nyaságuk: hatnak vela. Félel­met, sőt aggodalmat tudnak kelteni. Az ember úgy érzi ma­gát közelükben, mintha foly­vást veszélyben forogna. Mint­ha nem is emberlények volná­nak, csak hasonlók mihozzánk. A vadállat haragját, ingerlé­kenységét sejtjük ib-ennök; meg azt a soha nem nyugvó, nem szünetelő gyülölséget, ami min­denki iránt titkon él és ég a szivükben, aki formás, tetsze­tős; akin kellemes érzéssel a­­kadhat meg a szem. Kornéliusz éppen ellentéte volt ennék a csúnyának. Az ő lényében semmi félel­mes sem vala. Sok gyávaság, temérdek élhetetlenség ritt le kuszáit alakjáról. Az igazi, a hatalmasan csúnyák bősz da­cosságának, kihívó durvaságá­nak nyomát sem lehetett benne fölfedezni. Mérhetetlenüil sze­rény volt és minden -mozdulatá­val bocsánatot látszott kiérni a világtól, hogy rontja azok Íz­lését, akiknek véletlenül rá ta­lált esni a tekintetök. Sárgán sápadt, fakóba hajló arcszine azt a véleményt kelhette, hogy beteg. Vékony, nyurga alakját lehetetlen lett volna egy egye­nes síkba beállítani, mert ádám ósutkás nyaka félaraszai haj­lott előre teste törzse fölött; háta pedig beleszaladt ferdén álló vállaiba s a pupo-sság gya­núját keltette. Vizenyős kék szeme minden kifejezés nélkül meredt a világba, mint a vakok üres tekintete. Hangja sohasem emelkedett a kérő sóhajtás ere­je fölé. összecsapzott, gondo­zatlan haja olyanná tette foly­vást, mintha nagy-nagy sietés után még -most áls izzadna. Ezt a csalódást még növelte fula­­dozásra hajló lélekzetvétele. Keze szikár, sőt száraz, volt. Ujjai görcsösek. Érintése a te­hetetlenség lágy odaadása. Ren detlen, ritka, savószin szakáll és bajusz keveredett össze áb­rázatán, amely mindig alázatos és mindig szenvedő volt. És ez a férfiú szeretett., Szeretett kimondhatatlan epe déssel; a teljes reménytelnség kétségbeejtő, sivár tudatával. Akiit szeretni mert, az a meg­testesült édesség maga volt. Egy asszony, akiből szelíden sugárzott ki az üdvözités min­den képessége. Aki fehér és gyöngéd vala ,s a tavi nimfavi­lágra emlékeztetett, amelynek a környékén hináros mélységek vannak.-Kornéliusz őt szerette, csu­­dálattal és tisztelettel. Szerelme Mi; volt és eszmé­nyi. Oly tiszta, aminőnek csak az a bizonyosság tarthatja meg az efféle érzelmet, hogy min­den más alakjában feltétlenül nevetséges volna. Ellenben igy, egészen önzetlenül, még valami nözlhette'k volna temetésének. Túlélte kortársait és az időket is. Egyedül maradt egy világ­ban, amelynek képviselői kitép­ték kezéből a tollat. Az életét nem bántották, de nem irga­lomból. Túl nagy volt a neve, a magyar határokon messze túl kiáltó fogalom, amelynek sor­sára a világítózvéleiméúy is fel­figyel. Egyedül ennék köszön­hette, hogy 91. évéig élhetett és a beteljesülés végiét váró kí­váncsisággal véshette remek a­­gyáb-a az események széljegy­zeteit. “Az én koromban már nlncsefoek vágyai az ember­nek”, — felelte egy újságírónak húsz- évvel ezelőtt. — “Még él­ni szeretnék” — sóhajtott fel halála reggelén. Délben elvesz­tette eszméletét és éjjelre meg­halt. Ugyanabban a korban, mint imádásig szeretett édes­anyja, akinek ő zárta le szemét a hűvösvölgyi villában. Nem zúgtak a harauiglok és nem volt gyász-pompa, amikor a nnag-ya,r hók fejedelmét te­mették. Egy pillalnatra sem ne­műit el Budapest gépi zsivajból és emberi jajokból alkotott bor­zalmas kakafóniája. A rend­szer nem vette tudomásul, -hogy istenit is fel lehet fedezni ben­ne. Ha csak néhány percig is el­merülhetett oltárképe nézésé­be: boldog volt Kornéliusz. Ha egy pillanatra megfoghat­ta a fehér asszony kezét; véré­nek minden csöppje majdhogy meg nem fagyott a bágyasztó bolüogsági érzetétől. Ennyi, mindössze ennyi volt az ő saját külön, csak a maga számára kitalált, féltékenyen és reszketve rejtegetett, még éle­te árán is őrök -titoknak szánt érzékisége. Megőrült volna, ha az asz­­szony, az ő szép bálványa, ki­találja, hogy mi forr a lelkében. Neki elég volt ha titokban, a véletlenség ezerféle fordulatá­val, csak megérinthette annak a ruhája szegélyét, akiért olyan lemondással lángolt. Ilyenkor egy atomnyit érzett abból a tengernyi zamatból, illatból, pu­haságból, amiből ezt az asz­­szonyt a magamagát fölülmúló isteni hatalom teremtette. így élt volna Kornéliusz, sze­­! relmében majd meghalva, de j azért -csöndesen és panasz nél­­j kül végig. Kínlódott volna a megszokás nyugalmával, több elernyedés­sel, -mint eréllyiel. Észrevette volna, ha mások, akik boldogságra születnek, el­foglalják a helyet az ő eszmény képe mellett is ilyenkor szen­vedett volna és — 'kitért volna az útból ezután is. 'Hisz a megsemmisülés felé haladt lassan; s el volt rá ké­szülve, hogy egyetlen jajszó nélkül lesz vége egyszer, ami­kor -majd megreped a szive,. Miért választotta éppen őt az az asszony, hogy kísérője le­gyen, amikor egy nagy útjában senki sem lehetett mellette más a barátai közül? Talán figyelem volt? Vagy jutalom a sok önm-egtagadás­­ért, amit bizonyosan észre vett a nő? Vagy csak mert olyan nagyon -csúnya volt szegény Kornéliusz; olyan csúnya, hogy gyanút nem kelthetett? Mit kérdezte ő mindezt. iSem­­mit sem firtatott. -Csak boldog volt; határtalanul boldog. Ma­gában könnyezett és tördelte a kezét, Mily remegéssel, s üdvö­zölve. mondta esténkint: “itt le­szek a szomszéd szobában; ba szükség, lenne rám, csak ko­pogjon a falon.” iSo'ha se kopogtak neki s ő tulajdonképen -ezt nem is várta. De azért többet virrasztóit, mint amennyit pihent. S ha a folyosón a legkisebb neszt hal­lotta, már felugrott és fülelt. Arra gondolt, hogy a remek nő feltűnhetett valami kalan­dornak. Revolverét szorongatva nyitott szájjal hallgatódzott. Ha sokáig csöndes volt minden: ki­­m'erülten dőlt vissza fekhelyére.-Oly gyönyörű volt ez igy őne­ki! ... kétségbeesve gondolt rá, hogy egyszer vége lesz a tün­dén napoknak. Az asszony lát­ta és megértette. Ég mert nő volt ő is, akit meghat a szere­lem; jó akart lenni ahhoz, aki miatta szenved. A szép fehér asszony gyak­ran nyugtatta gyöngéd szemét í Kornéliuszon s nagy-nagy -szá­az elmúlás egy nevet jegyzett fel1 a reindsz-ereket túlélő nem­zeti halhatatlanságba. A ma­gyar irodalom egy egész feje­zetét abban a cinikus lövidségü hírbe -sűrítette a vörös sajtó, hogy “meghalt Herczeg Ferenc, a ineves író.” Akit egy fél szá­zadinál hosszabb ideje olvastak, idéztek, ünnepeltek, az szegény házi temetést kapott hazájá­ban. Az egyszerű ifakloporsón néhány mü'koszorú leveleit pat­togtatta a szél. A sir körül ko­pott gyülekezet verődött össze. Uj szegények és akik a régi vi­lágban is szegélyek vtoltak. — Összesen százbúszan, talán egy gyei isem- több. Túlnyomórészt nők, akik anyai ösztönök kül­detésével álnak bölcsők és ko­porsók mellett. Elvirult sízép­­asszotayok, elöregedett Cecilek, könnyeik mögül hálás emlékek Mosolyát küldték az írónak, a­­kinél jobban senki meg nem értette szeretet után vágyódó lelkűk titokzatosságát. Viruló fiatal leányok is voltak e cso­portban, akik a szerelmet költé­szettel beragyogó müveihez- me neküinek a vörös irodalomban áb-ráziolt sötét valóságok elől. A férfiak közt néhány régebb­ről ismert arc. Nem azoké, a­­kik szellemi uralmának uszály­nalom járta át a szivét, j A szegény félszeg ember szo­­rongva-lelkendezve kérdezte ön magától: “jó Isten! mit néz oly furcsán rajtam?!”-Igazában semmit sem nézett rajta. Inkább belenézett éss lát­ta a romlást és rombolást, ami ebben a beteg lélekben volt. És szánalma a véghetetlenségig kezdett nőni. Szerette volna vigasztalni, megsimogatni a csúnya em­bert. Szerette volna azt mondani neki: ‘nézze, ne féljen, itt a ■kezem, fogja csókolja ha­gyom!” . . Valamikor ő is mosolygott, ha többi udvarlója kic,sufolta ezt a hűséges, piától imádót. Most nemesnek, önfeláldozónak látta Kornéliuszt és szívesen, örömmel tudott volna sokkal jobb lenni hozzá, mint eddig bármikor. Óh, de Kornéliusz mitsem sejtett ebből. Meg sem értette volna talán. Kivált ott, a -ma­gas hegyek közöt, ahova ut­­jokban éppen eljutották,. Ahol lilaszinü köd s a csöndes ár­nyas völgyhajlatok rá a föld­re, hogy aki kivül-e volt, az mint ha egy különálló égi testen é­­rezte volna magát, ahonnan a tova gördülő régi világra szinte a magasságból nézett. Egy kis faház volt ott a he­gyen. Egy kis emeletes alkot­mány, amelynek a felső részé­iben egyetlen szerény szobácska várta a ritka vendégiet. Fáradt volt az asszony s ide vonult he, ahol fehér volt min­den: a fal, a függöny, a tiszta mennyezetes ágy. Odakint pedig zöldéit a nyár világa s a ragyogás volt az ur. A teljes szélcsöndben olybá tűn­tek fel a fák s a bokrok, mint­ha smaragd-kővel lett volna ki­faragva az egész néma erdő.. Még madár sem szólott. A magas hegyvidéken csupán csak egy lény mozdult: egy; le­gelésző riska. Kornéliusz odakint várt, amig királynője a habfehér ágyon szunnyadozott, mert még díván sem volt a szerény kis szobá­ban. iSokáig várt, amig egyszer úgy rémlett neki, mintha hív­nák. A nevét hallotta; tisztán hallotta, mintha valaki sóhajt­va mondta volna: Kornéliusz! iS a szegény Kornéliusz, akit a mindent kijózanító és felüdi­­tő hegyi levegő megrészegített: aggódó kétségében arra vete­medett, hogy félig öntudatla­nul, szivdobogva nyisson be oda, hol egyesegyedül volt az az asszony. Fényes nap sütött s a fehér függönyön zöld árny pihent. Egy lomb volt az, amely épp oda hajlott. Az asszony a -fehér ágyon fe­küdt s nagy merengő szeme ta­lálkozott a Kornéliuszéval egy pillánatra, — mert rögtön lezá­ródott ez a hívó, beszélő, ígérő szempár megint. Kornéliusz úgy állt egy hely­ben, mintha megigiézték volna. Rémülten bámult az asszonyra, akiről tudta, hogy nem alszik. Agya feszült s benne őrült kérdések kergették egymást. Mintha a sátán szállotta vol­hoirdozói voltak, és ha élinelk is még odahaza közülük néhá­­nyan, megtagadták, vagy nem mertek emléke előtt szikit val­lani. Azok jöttek el, akik nem dicsekedhettek boiu^&uiást je­lentő barátságával és talán iro­dalmi, vagy világnézeti ellenté­tek is elválasztották őket ■ tőle, de eljöttek, hogy a koporsóra ejtett göröngye, a toll ellhúnyt mesterében saját frei hivatá­suknak áldozzanak. Nem vol­tak sokan, könnyű volt számba venni neveiket. Ott volt a ma egyik legnagyobb- költője: Sza­bó Lőrinc, Tamási Áron, az Á- bel nagy Írója, a magyar irók nesztorává öregedett Korcsmá­­ros Nándor, a régi világ szín­padi írója, Stella Adorján és Herczeg, nagytehetségü felfede­zettje, Fekete István. A politi­ka távoleső pólusáról Drózdy Győző. A szinészvilágiból Lázár Mária és senki azok közül, a­­kiknek annyi taps és siker ju­tott Herezeg Ferenc színpadi dicsőségléből. A temetés többi résztvevői névtelenek, a milliók ismeretlen képviselői. Ez a -kis csoport állta körül az iroidallűimtörténeimi sírt, a­­mikor a Herczeg Ferén-c örök nevét viselő fakoporsó néhány percre megállapodott a sirüreg na meg, oly érzései voltak. Egy másodperc alatt eszten­dők történetét élte végig. Látta önmagát annak az első napnak a kétségbeesésével, ami kor megtudta, hogy megbolon­dult a szive. Érezte megint azt a nagy gyötrődést, amin azóta átment a szerelme miatt. Ráemlékezett, hogy ő soha sem remélt, amint reméltek mások ,akik esdekeltek az üd­vösség e forrása előtt. Atkozta önmagát, hogy mos­­tanig hallgatott, hogy véres könnyeket sirt, mindig csak ti­tokban. IMost itt volt előtte a mézek­­méze egy asszony szájára fel­kenve mind. S az a mézes- szá­jú asszony nem alszik, -hanem csak! kiváncsi. Kiváncsi arra, hogy ki, Kornéliusz! — Ezt érzi most. Ezt ki kellett most talál­nia! . A foga vaclcogott, úgy re­megett. Fulladozva kapott eszének utolsó józan paránya után, a­­mely már-már elröppenni ké­szült. “Te! — szólalt meg benne egy titkos hang, -— ba te most merni akarsz, merhetsz! Most ebben a magányos vadonban, fölött. Nem1 zokogott érctxom­­bítákon beethoVeni erikán, inem zengett az operaházi kórus, csak a temetőkert harangja csi­lingelt bágyadtan. Nem állt ki senki, hogy a nemzet inevé-ben utolsó Istenlhiozzádot mondjon annak, aki a magyar irodalom annyi munkását búcsúztatta el hosszú élete alatt. Herczeg Fe­rencet egyetlen búcsúszó nélkül temették el a Farkasréti teme­tőben. Csak a lélekharang, sir­­dogált, csak ass'zonyi hangok zokogták a bánat dalát, ami­kor a igregoriáni gyász rítusát mondta a pap. A témetés pri­békjei megragadták a köteleket éis a koporsó elindult örök ho­nába, A. kis csoport összeszű­kült, a kezek rögökért nyúltak és a sir fölé hajló sápadtarcú Szabó Lőrinc egy szál primulát hullatott a távozó után. Egy szál élővirágot annak, aki- any­­nyira szerette az életet. így temették el Herczeg Fe­rencet. Temetése nem volt ese­­ményes, a lapok meg sem emlé­keztek róla. A halott ezt nem tudta és ha tudta is, nem érde­kelte már. ő épp olyan bevég­­zetten és büszkén pihent ko­porsójában, mintha gyászdobok tompa üteme mellett, nemzeti gyászpompa kísérte volna a si­aliova sohasem jöttök többet vissza! ... Ahonnan nem ma­rad emléke semminek -sem! A- hol a levegő hasonlít a paradi­csombeliekhez, amely megejtet­te az lehet az Évák Évája! ... Mert most behunyta a szemét s j nem bánja, akármilyen vagy is, | ha férfi vagy. — -Ha Adonisz, vagy ha Cézár jönne hozzá, nem lehetne neki több -most, mint te. Most, — egyetlen egy­szer! De aztán! ... Aztán, ha ez elmúlt! ha újra felébred és végignéz rajtad! Milyen pokol, milyen bünkő­­dés vár akkor te rád? Az utálatnak minő borzalmas rémálma fogja üldözni őt szü­netlenül? Annikor hiába akarsz te me­gint a régi rabszolga lenni: Mert benned lesz az a kiolt­­hatatlan, eifogyihatatlan -érzés, hogy a tied volt ő; és hogy a tied után esengnek mindazok, akik eljönnek ezután is, amint eljöttek eddig állandóan. Eddig tűrted őket. Elbírtad a kint, hogy tán add nekik/ a tért és nem mukkantál, mert sem­mi jogod sem volt; a remény leghalványabb szikrája nem gyulhatot ki benned. így lenne-é -ezentúl?! KERESKEDELMI OSZTÁLYUNKNÁL KAPHATÓ KÖNYVEK: Angol nyelvtan és Beszélgetések ...................... $ 2.00 Ágoston Ede; Fény és árnyék (versek, elbeszélések) ............................ $ 3.50 Baráth Tibor: A külföldi magyarság ideológiája $10.00 A magyar r.épek őstörténete, I. kötet: $10.00 ’’ ” A magyar népek őstörténete, II. kötet $10.00 A magyar népek őstörténet, III. köt. $10.00 Dr. Érdy Miklós: A Sumir, Ural-Alitáj, Magyar rokonság ......................................$11.90 Vojatsek: Hungarian Textbook and Grammar $.6.75 Berczy József: A külföldi magyarság ideológiája $10.00 Berczy József: Európa felszabadítása .............. $ 3.00 Galgóczy János: A Sumir kérdés ...................... $ 8.20 Cundel Károly: Hungarian Cookery. . ....................... (magyar receptek, angolul) .......... $ 3.70 Juhász József: Idegen partok között (elbeszélések) ............................................ $ 5.00 Lajossy Sándor: Lidiké (regény) ........................$ 2.00 Hol van a nyár?..........................$ 3.00 Szeretlek Hazám (versek) .... $ 3.00 Márai Sándor: Rómában történt valami (regény)$ 6.00 Nagy István: A fenségtől a hallja kendig...................... (elbeszélés) ................................................ $ 3.00 Paula Néni Szakácskönyve (amerikai mértékkel) $6.50 Ravasz László: Uj Szövetség (vászonkötésben) $ 5.00 Rába Margit: A rettenet évei (regény) ......$ 3.00 Rúzsa Jenő: A kanadai magyarság története . . $ 5.00 Sárvári Éva: Kigyult a fény (regény .............. $ 4.00 Somogyi: Szumirok ás magyarok ......................$ 8.20 Székely-Molnár Imre: Az Apostol és a Paradicsommadár .... $ 6.00 Szirmai Endre: Mindenütt és Sehol (versek) . . $ 2.00 Szirmai E.: Medical, Nuclear and Literary Index I.N.E. London, Bromley, München a. Stuttgart, 1974. Ára kan. dollárban . $ 3.00 Fekete Lajos és Szirmai Endre: Hűséggel a fiú és barát (Szirmai Károly emlékére) 1975 (versek) (Verbász és London) .............. $3.00 Szirmai Endre: Kázmér Ernő levelei Szirmai Károlyhoz. 1975. (Szabadka) .............. $ 1.00 Szirmai Endre: A magányos óriás (Szirmai Károly életrajza, 317 oldal. 85 ábra) . . $15.00 Szirmai Károly: Mindig elválni valakitől (Novellák) St. Gallen ...................... $ 8.00 Vaszary Gábor: Hárman egymás ellen (regény) $ 5.50 A nő a pokolban is úr ” $ 5.50 ” ” ő ................................ ” $ 5.50 Julianna C. Tóth: Sing out Go (Hungarian Folk Songs) ..........................$ 1-50 Rendelését küldje (darabonként) 50 cent szállítás és csomago­lási költség hozzáadásával Money Order-ban. Magán-csekkekhez 25 cent ‘‘bank exchange”-t kell számítani. K M.U. KERESKEDELMI OSZTÁLYA 210 Sherbrook Street, Winnipeg, Manitoba, R3C 2B6, Winnipeg, Man. 197-6. július 16. rig. ő -már tudta, hogy akik ne-mi jelenhettek meg temeté­sén, a -milliók majd (kézbe- ve­szik müveit, hogy a boldog -ma­gyar életnek azokba az, aknai­ba ringassák vissza magukat, 7 amelyeket ő álmodott meg. Ő már tudta, hogy csak Her­czeg; Eereinc, az ember halt meg, d-e halála pillanatával új­jászületett Herczeg Ferenc, az író és- elkezdte örök életét. A "Dominion Dan“ jelentősége (Folytatás a 3. oldalról) Tulajdonképpen ez a leghe­lyesebb, mert a British North American Act-ban kifejezésre juttatott elképzelés tipikusan kanadai volt. Úttörő a maga ne­ben, pontosan kifejezésre jut­tatta a kanadai valóságot. Ta­lán ezért találták más orszá­gok méltónak az utánzásra. Néhány évtizeddel- 1967 után Ugyanis Ausztrália, Ujzéland és a Dél Afrikai Unió is a Domi­nion státusz mellett döntött. India ugyanerre irányuló igye­kezete sikertelen -maradt. -Nyu­godtan mondhatjuk, hogy a si­keres kanadai elképzelés veze­tett végülis az angol biroda­lomnak a Commomvealth-té való átalakulásához. -Részben mé,g- Franciaország i-s felhasz­nálta az elképzelést gyarmat­birodalma felszámolásakor. A kanadaiak tulajdonképpen büszkék is lehetnek, hiszen a PomMon Day emlékezteti őket arra, hogy mit tettek a szabad­ságért, a politikai haladásért anélkül, hogy erőszak alkalma­zására került volna sor. Megnyugtatásunkra kell szol gáljon az is, -hogy a kanadai Dominion elképzelést méltónak találták mások arra, hogy a maguk világában megvalósít­sák. UTOLSÓ SZÓ — Tudja, kollega úr, hogy a Komócsi felesége megőrült? — Ne mondja! Mi történt vele ? — Képzelje Tihanyban nya­raltak és -nem birta ki, hogy nem az övé volt az utolsó szó, hanem a visszhangé ... Ezentúl ordítanál és marican­­golád a saját tagjaidat. Hízelegnél neki, de ő csak felsivalkodnék, mint a veszeke­dő puma s undort jelző tekinte­tével arcul verdesne -mindig. Még rosszabbat is tenne: el­tiltani magától mindenkorra. Megtehetné! Erőszakosan is, jog nélkül is. Mert joga erre már nem le­hetne, ha egyszer megtett té­­g-e-d a férfiává. Menj, szökjél meg innen! ITagad-d el ezt az órát. IMIondd folyvást magadban is, hogy eszelős voltál, tisztára őrült voltál. ÍMindez nem igaz és nem is lehet igaz! Sem a fehér szoba, se-nx a fe­hér asszony, sem a nyitóit szem, sem a csukott szem. Csak az az egy igaz, hogy te mo-st halálos nagy veszélyben forogsz! Menekülj! (Megszakadt szivedre nem hallgatva: fuss! Menekülj! Menekülj! * * * A fehér asszony heves ajtó­­csattanásra riadt fel fektéből. Tágra nyitotta szemét Egye­dül volt. Szénbánya és a szerelem (Folytatás a 2. oldalról) térjek; ő egy nagyon csinos lány volt ... — Meghal? — kérdezi a pro­fesszor. — ó, dehogy! Férjhez -ment — -nyögi ki Zoli és bánatosan hajtja le fejét. — El kell felejteni! Foly­tasd ott, amikor kirándulni vol­tatok, — tereli vissza a proifesz­­s-zor a beszámolót. — Egy leomló domboldal pe­remén, gyönyörű árvalá-nyhajak lengtek. A lányok 'könyörögtek, hogy hozzuk le. Sanyi, a hely veszélyes volta miatt, nem mert fölmászni. Én, aki hetek óta láttam, hogy Manici elhidegült tőlem; gondoltam, ha ez a ibra-I vurosnak ígérkező -mászás si­kerül és lehozhatom ,Manóinak az árvalányhajat, talán ezzel vissza tudom hódítani szivét. Kétszer leomlott alattam a föld, míg végiül mégis föl-értem- és sietve szedtem az árvalányha­jat. Pár szép szálért, messze ki­hajoltam és ekkor elindult ve­lem egy óriási földtömeg. Az ágak, kövek megtépdestek és uigy értem le, mint egy kémény­seprő, tele piszokkal, mocsók­­kal. A szeretet, féltés és rész­vét, főkép Mancitől soha nem észlelt gunykacajt kaptam, a­­mely végkép leterltett. Sanyi ekkor a két lányba karolt és kacagva ott hagytak. Jó messze 1 jártak, midőn -Sanyi vissza kiál­tott: — Gyere utánunk, -majd a fa­luban megvárunk! — Porba sujva, soha sem mentem utá­nuk. Az álno'k barát pedig, fe­leségül vette — Mancit. — Zoli. Tudod hány Manci van a világon? Sok millió! — mondja derült arccal a profesz­­s-zor, — de talán a szénről is beszélj. — Igen. Megvártam mig be­esteledett és csak a sötétség­leple alatt mertem haza menni, mivel rémesen néztem ki. Oda­haza keféltem, tisztogattam e­­gyetlen ruhámat, mert odakint csak Manci hűtlenségén kese­regtem. Már mosakodáskor ész leltem, -hogy én szénporos va­gyok. Ahogy a zsebeket és a nadrág felhajtását tisztogat­tam; széndarabok hullottak ki. Sehogy sem értettem a dolgot. Furdalt a kíváncsiság és más­nap kimentem a helyszínre és meglepetésemre a leomló föld­tömegből jókora széndarabok ágaskodtak ki. Egy pillanat a­­latt kivilágosodott előtte min­den. Két darab- szenet -magam­hoz vettem, melyből az egyiket elküldtem önöknek 'kivizsgálás végett, a másikat megtartottam magamnak és a kiálló többi da­j rabokat, gondosan lefődeltem. J A további részletek már isme­retesnek. Ujább kopogás hallik az aj­­, tón és választ sem várva; ibe­­| libbent a professzor lánya. — Csókollak, Apukám! Még nem végeztél?-— Még nem kislányom. — Jöjj közelebb, — bemutatom ne ked Zolit, akiről any-uklának és neked is sokat meséltem, ő az a boldog, leendő -bányatulajdo­nos! A két ifjú szempárban szo­katlan lángok gyűltek. A leány­ka ocsúdik elsőnek és megszó­lal: — Maga az a remek férfi?! Hogy is hivják? — -Ne bíbelődjetek a -nevek­kel, — szól a papa — Vali és Zoli. — Maga is jön velünk a cu­kiba? — -Sajnálom, egy óra múlva indul a vonatom, — nyögdé­­cseli Zoli — és nem is vagyok öltözve ,. -— Kislányom! Ma, nem me­gyünk a cukrászdába, mert apu nak még, dolga van itt. Te pe­dig Zoli, -ma nie-m utazol vissza, vacsorára a mi vendégünk lész. Talán menjetek együtt haza és én is sietek utánotok. Anyuká­val beszélek azonnal telefonon. A távozók után kitekintő papát, egy andalgó szerelmes­pár üdvözli. A magára talált íZoli, ki van cserélve. Úgy érzi., hogy egy e­­! legáns vasalt nadrág van rajta és a gesztenyefáknak virágzá­sát, mintha ő irta volna elő; Valika tiszteletére. — Zoli bár­sonyos tekintetében fürdeti a ki-slániyt, aki b-uzavirákélk sze­mének mézét tükrözi vissza és a patyolat szép lányka szőke hajába gesztenyefa virágai hull tak és ekkor megjöttek az elve­szettnek vélt szavak: — Úgy érzemi-mindég ezek­ről a mennyei szemekről álmod­tam, — s-ugja a leányka fülébe Zoli. — Csak -nem azt -érzi Zoli, hogy álma valóra vált? — De igen. És maga mit érez Vali'ka? Május volt akkor és a sok virág megszentelt egy örök csókot. Nem siettek haza a tettesek, mivel Zolinak többé nem kellett elutazni.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom