Kanadai Magyar Ujság, 1976. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)

1976-06-04 / 23. szám

HÁMORY VÁRNAGY DALMA: TÉVEDNI EMBERI DOLOG Az asszony éhségtől üzve^ro­­hant át munkahelyéről! a túlsó oldalon szerénykedő étkezde fe­lé, ahol nem csak étvágyát elé­gítette ki, (hanem a zálogház tipikus áporodott szagát is fel­váltotta Ínycsiklandozó illatok­ra. Az előfizető vendé,gek két menü között választhattak. Lujza ma a kettős számú me­nü mellett döntött. Az elsőt u­­gyan szívesen fogyasztotta vol­na, de a kalória különbözet miatt elvetette kívánságát. Szeretett ide járni. Húsz év óta dolgozott a zálogházban, s azóta ide jár ebédelni. Pár mé­terrel odább, elegáns étterem­be méhetne, de ez a szerény és olcsó kifőzde csendesebb nyu­galmat biztosit rövid, déli pi­henőjéhez, kopott pénztárcájá­hoz. Igénytelen vendégei nem nagyon vizsgálták magukat a tükörben, mielőtt ide hetértek. Lujza sem. Ápolatlauságában legalább tiz évvel öregebbnek tettszett. Elnyűtt blúza, cupfos szoknyája, fodrászért sikoltó haja, olcső cipője, a nemtörő­dömség jelét mutatták. Miután leadta megrendelé­sét, a szomszéd asztalnál leülni készülő férfi szempárával ta­lálkozott. Kétségtelenül őt fi­gyelte. Zavarában a kézitáská­jában kotorászott. Lujza, hogy eltakarja zava­rát, kivette táskájából (Stephen J. Wolf legújabb kalandos re­gényét, melynek egy igen ér­dekes része hamarosan elfeled­tette vele ibámulóját. A Hauma c. könyvben a következő állt: “ — Ebbten a pillanatban hal­lottam, hogy a falióra egyet üt. Reggeli négy óra harminc per­cet mutat ilyenkor az óra. Ér­dekes ugyanis, hogy a tenge­részek órája nem úgy jelzi az időt mint a szárazföldieké. Éj­jel tizenkettőkor nyolcat üt, — kettőkor négyet, félháromkor ötöt, négy órakor megint nyol­cat, öt órakor kettőt. A tenge­rész négyórás szolgálatra van beosztva. Tizenkettőtől négyig, például. Az óra, félóránként je­lez. Félegykor egyet, egykor kettőt és igy tovább négyig, a- i hogy a szolgálatban állók örö­me a nyolcas ütéssel éri el a j tetőpontját, azért, mert akkor leváltják őket.” Ez igen, ez beosztás, gondol­ta nem olyan, mint a száraz­földi kuliké, akik reggel rohan­nak a munkába este meg csiga­módra vánszorognak haza, a kimerüléstől. Jelenlegi munkahelye máso­dik állomása volt életének. Az elsőt, harminckilenc éves korá­ban cserélte fel) a mostanival, ahol sem a munkahely, sem az ügyfelek nem voltak jobbak, a környék sem, de a húsz száza­lékkal nagyobb fizetés mégis kecsegtette. A jelenlegi munka­kör felelősségteljesebb volt sok­kál. Nem1 egy esetben, sokszor naponta kellett a betegeskedő becsüst helyettesítenie. Nehéz feladatot jelentett pozíciója mi­vel szerette a szegényeket és legszivesehben egy nyitott pán­célszekrényből, olvasatlanul ősz togatta volna a hiányzó tőkét, kinek mennyire volt szüksége. Sajnos, nem tehette. Rosszúl választotta meg munkakörét, az örökké keserves arcú ügyfe­lek látása annyira hatott rá, hogy maga is elsavanyodott kö - zöttük. Úgy érezte itt, nemcsak az ügyfelek, de ő is ki lett u­­zsorázva á negyedszázad alatt, ahol ráadásul a főnöke és a munkatársai sem voltak külön­bek, mint rideg, goromba, érzé­ketlen emberek. Pártában maradt. Talán ő is hibás volt ebben, mert nem eléggé tiltakozott sorsa ellen. Nem is igyekezett változtatni életén. Hozzátartozói lassan ki­haltak. Már nem élt, jóformán senkije se, s azok mentek el leghamarabb, akiket legjobban szeretett. — Parancsoljon asszonyom! — nyájaskodott a pincér a sze­rény fogás mellé. i-— Köszönöm! — akarta vi­­szonyozni az asszony, de szán­déka, csak gondolat maradt. Torkán akadt a szó. Tekintete újra bekacsolódott a figyelő férfiébe. Nagyon zavart lett, mert az ő korában és kinézésé­vel, nem talált indokot erre a flörtre. Okot nem szolgáltatott rá. Ez az emlber beteg! Okvetle­nig fiatalabb, mint én. Vagy ferdült Ízléssel bir? Vagy vala­kire emlékeztetem? — tépelő­­dött, nem oktalanul. Hátra fordult, jobbra, balra tekintett. Talán másnak szól az érdeklődés és csak félreér­tette. De nemi Kétségtelenül neki cimezte átható tekintetét. Elment az étvágya. Néhány fa­latot evett, majd hirtelen fel­állt és elhagyta a helyiséget. Amikor idő előtt visszatérve leült megszokott munkaaszta­lához, valami csendes boldog­­ságféle öntötte el. Hosszú idő után először érezte újra, hogy nő. Mint aki biztos menedékbe került .felvillanyozódott. Egészen csinos, jóképű pa­sas! De mit akarhatott tőlem? Olyan esdeklő, segélytkérő te­kintettel bámult, mint a szerel­mes gimnazisták a primadon­nát. (Egészen melege lett, még a gondolattól is. Elővette kézi­táskáját és kiruzsozta a száját. Ránézett a faliórára, mely az egyik ügyfél ki nem váltott ha­gyatékaként mérte az időt. Ebben a pillanatban megnyílt az ajtó és belépett a “(pasas”. Vakmerő, szemtelen, pimasz! — szidta befelé, de ugyanak­kor élete legnagyobb kalandját egy olyan mosollyal nyugtázta, melybe beleszépült. — Bocsánat! — hebegett a férfi. — Ne tessék haragudni! — Nem haragszom! — vála­szolta túl gyorsan, félig kinyílt, szikkadt szájjal és még a fejét is megcsóválta bizonyitékul. — Ugyanis az a helyzet, hogy én ... — Tudom! — sóhajtotta az asszony átszellemültem — A déli órákban már itt voltam, de későn érkeztem. Na­gyon sürgős útam van és azért mentem ön után, hogyha visz­­szatér, én legyek az első és ezt igazolja ez is, ha már esetleg mások az ajtóiban állnának. — i Én ugyanis váratlan haláleset | miatt, ezt a régi családi dara­bot, anyám kedvencét, el kell zálogosítsam. Kérem, amilyen magas összeg lehetséges ... Winnipeg, Man. 1976. junius 4. — Naigyon szépen kérem! — kísérletezett mégegyszer a fér­fi regénykedve. A rubin szív ifcrilliánsokkal körülvéve, súlyos, kézimunká­val díszített láncán, a legszőrö­sebb szivü becsüs megáhapitá-7 sa szerint is ötször több köl­csönt folyósított volna, de Luj­za, a megszorult emberek véd­­angyala, most csak befelé szi­szegte : — Nesze neked, te utolsó! Budapest, 19(27. — Á magyar nyeivkutalás új álján (Folytatás a 2. oldalról) SILUS IRTA: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Amikor felesége betegeskedni kezdett, áldozatot mutatott be a mindenre emlékező Minervá­nak aki a nyavalyások hideg­lelését, főfájását, nyilalását is számontartja. Akkor az asszony valamivel jobbam, lett. Nem köhögött any­­nyira, járni is tudott, egy kicsit. De utána ágyinak esett. Perilla már egy éve feküdt. Silus rabszolga volt: kister­metű, szükhomloku, köpcös. Követ faragott a Janiculiumon. Bőrsipkát viselt; télen-nyáron, egyetlen zöld, pecsétes tunikát, öv nélkül. A Circus Flamifmius ikiörül la­kott, egy óriás bénhiáz negye­dik emeletén, ahol örökös a szutyök és gyerekzsivaj. Csupa rabszolga élt itt, ág­­rólszakadt kis .kézművesek, a­­kik azzal (növelték sovány kere­setüket, hogy néha madarakat lőttek s azokat eladogatták. Az ő szobájának ajtaja oly alacsony volt, hogy miikor be­ás kiment, még néki is le kel­lett görnyednie, uigy (kellett be­bújtok mint holmi odúba. Ezen a rekikenő, nyári regge­lem felébredt. Először is az asz­­szony ágyára pillantott. Perilla sárgán, mozdulatlanul nyúlt, el, félignyitott szemmel.-— Varjani — hecézgette Pe­­rillát, amint szokta — kis vár­jam. Az asszony kinyitotta szemét. Ezzel jelezte, hogy érti a szavát. Oly gyönge volt imár, hogy csak igy felelt. De nem volt egyetlen vasa megtöltötte friss vizzel, hogy mig ő távol van, a beteg olthas­sa lázas szomjúságát. Odatette melléje az ágyhoz, a földre. Arcíáról elhessegette a legye­ket, kezét megsimogatta, még­­egyiszer (rátekintett. Elindult a munkába. De annyira sietett, hogy ami­kor kilépett az ajtón, belevágta fejét a szemöldökfáiba. Feje zen gett, mint a márvány, melyre pöröllyel csapnak. Fölszisszent a fájdalomtól. Künn a kánikula sötétbarna melege párolgott, ragadós és bűzös, műit az enyv. Róma már felébredt. A műhelyekből kopá­­iJsolás hallatszott, teherszeke­­reki zöröglek, gyümölcsárusok ordítottak. Egy szenátor gyalog hintója úszott a levegőben: li­­-i.i tógáját vállára capva heveit s nézegette hosszai gyűrűs uj­jait. ÍMagas patríciusok (halad­tak, délceg lovagok, lassan és büszkén. (Silus a hőségtől1 bódultain; lo­holt, izzadt. Közben tapogat­ta (Sajgó homlokát. A Janicilumon a proconsul kastélyát építették négerek, et­ruszkok. bythindiaiák. Mihelyt i­­deért, levetette tunikáját, bőr­­sipkáját, hegyes papirsüveget nyomot fejtebuibjára, a tűző nap ellen s meztelenül, kezébe a k alap ác csal-vé s öve i munkahe­lyére állt, a szqkőkutíhoz, me­lyen már hónapok óta dolgo­zott. (Szerette ezt a müvét. Vala­hányszor megpiiia/ntotta, min­dennap újra (gyönyörködött hen ne. De csak imimel-ámmal kala­­pált-vésett, abba-abtoa hagyta. Vakította a márvány fehér csil­logása. Meleg is volt nagyon. A mocsárláz pállott gőzei émelyí­tették. Lábait beleló'gatta a szökőkút medrébe, leült a kávájára, eltű­nődött. — Mit lógatod a kobakod? — bairsant fel mögötte egy ke­mény hang. — Lustálkodsz? No majd felpezsdítelek. Szijjostor csattant. Az ostor­csapás alighogy megcsiklandoz ta tapodkláját. Csak épp viszke­tett kicsit a helye. [Hátrafordult. A felügyelő állt előtte, sötét ércszakállával. Eléje rogyott, kegyeimet es­­dekelve. (A felügyelő n-em volt rossz eanlber, csak szigorú. Ellnevette magát. — Mi az a homlokodon, hé­­kás? — kérdezte tőle. — Púp nő rajta? Kivel verekedtél, te pisze? A felügyelő meglbocsátóan to­vábbment. A rábszoigák röhögtek. Si­lus felé hunyorogtak a napfény ben. Látták, hogy a homlokán egy galambtojásnyi duzzanat van. Azt mutogatták egymás­nak. Silus lehajtotta fejét. Főiképp azt szégyelte hogy pisze. A ró­maiak a kisorru embereket hig­­velejüeknek, szellemteleneknek tartották. Társai egész délelőtt hosszan rótták Silust, tóöitgatva a fel­ügyelő tréfáját. Általában nem kedvelték őt. Ők csak terheket vittek, kifejtették a bányáiból a­­zokat a márvány töhihöket, me lyeket Silus remekbe faragott. Tudták, hogy különb .náluik. En­nél, fogva gyűlölték. Most a tömeg gyáva, homá­lyos ösztönével kiszimatolták azt is, hogy belül bizonyára va­lami nagy-nagy (bánata is liehet, hogy titokban szenved s össze­fogtak ellene. Munkaszünet alatt Lőréje te­lepedtek a szökőkút kávájára. Situs benn a szökőfcutiban bab­rált a köveivel. Ők; ettek, len­csét, hagymát, répát, olcsó ha­lakat. Egy .néger a fejére köp­ködte a halszálkáit. Erre a töb­biek vérszemet kaptak és (grá­­nátalmamagpkkal, dinnyehéjak kai vették célba. Hahota, dia­­dalordltás harsant fel, mikor végre eltalálták a homlokát. Napszállat után letette papír­­süvegét, felöltötte bőrsipkáját tunikáját. Hazaballagott a Ja­­nicuhumról a Citrcús Flamm i­­uius felé. Kétszáz rozoga falépcsőn kel­lett feltmázMia a - negyedik e­­melet're. Kinyitotta szobája aj­taját. — Varjúm — mondotta az I ágy felé — itt vagyok már, kis ; varjaim. Az asszony hallgatott. Silus meggyujtotta a lámpát. Perilla arfeába világított. Az úgy feiktüdt ott, amint hagyta. Csak az álla esett le. Kiégett, fekete szeme fénytele­nül tekintett a foró éjszakába. Borostyánslárga haja még; ned­ves volt a halálverejtéktől. PeriHa megsemmisült. 'Olyan élettelen volt, mint a csempe agyagkorsó az ágya mellett, a földön. Silus a lámpát az asztalra he­lyezte. Elgondolkozott. Tiz éve éltek együtt. „Tizenhárom esz­tendős1 korában lett a felesége. Mindig; engedelmes asszony volt, mindig dolgos asszony volt, mindig kedves, hűséges asszony volt. Gyermeket nem szült neki, de szerette őt. Most ő is elhagyta. Szilaj fájdalom facsarta el szivét. Sajnálta magát is, de az asszonyt is. Tudta, hogy lelke az alvilágban tovább él majd, de azt is tudta, hogy. ez a ten­­gó-leng.ő éleit az elyisiumi mező­kön vajmi homályos, színtelen és komor s annál még egy el­csigázott, beteg' rabszolga nő élete is többet ér. Tenyerével eltakarta arcát. Majd két kezét az égnek emel­te, kelet felé fordult és jobbra nézett. Imádkozott. — Perilla — mondotta han­gosan, a szertartás szerint — PeriHa — és szájával egészen közel hajolt a szájához, hogy felfogja régen-elEziállt, haló le­helletét, — ave, Perriia, ave. A halott ujjúról lehúzta a vas gyűrűt. Vizet öntött az agyag­­korsóiból egy tálba, azzal meg­mosdatta. Akkor kotorászni kezdett zsebeiben. Valami rézpéuzt ke­resett, hogy a halott nyelve alá tegye s megfizesse az alvilági révésznek a fuvardíjat, aki majd átszállítja a Styxen. Silus a csempe agyagkorsót sem. Bambán, fásultan az utcára ment. Ott bénfergett sokáig, hogy valakitől kölcsön kérjen egy Ids pénzt, mert olajat i§ akart venni, illatszereket, hogy megkenje. Ismerőse azonban nem a~ kadt. Részegek gajdosak dév. j nótákat, magasra emelve a borostömlőt. Barátjai nem vol­tak. Nem tudott Mihez fordulni. Később jutott eszébe iMlanilus, az öreg; varga. Az sem igen sze rette őt, de még (ismerte az édes apját, s nem messze la­kott tőle. Futásnak eredt, hogy minél előbb odaérjem és viszat'érlíies­­j sen halottjához. Csillagtalan éjszaka volt, fül­ledt és felleges. Amint egy közbe ért, egy pálmafa mögül éktelen kutya­ugatást hallott. Egy kis fekete kutya ugatott, vicsorítva szik­rázó fogait. — Menj innen — szólt rá, mint egy emberre. De a kutya nem tágított. Bő­szükéin kaff ógot, hömgött, mint egy haragos szőitesomóz Utána iramodott, eléje került, el-elina­­radozott. Amikor Silus egy uteasamk­­! nál, már közel a varga házá­hoz, befordult, a kutya, némán és gyorsan, mint a szél, utolér­te. Hátulról ráugrott, belehara­pott lábikrájába. Silus megállt. Lábikrájához kapott. Érezte, hogy nedves. Vérzett. Eddig még sohasem harapta meg kutya. Leült egy .kőre, hogy szemügyire vegye sebét. Az olyan volt, mint a villám: cik-cakkos és égő. ,Semmiféle korbácsütés, nyütseb nem fáj annyira, mintha eleven mar meg elevent. Úgy tüzelt, mint a parázs. Vére lassan, bömbölyü, sötét csöppek'ben hultdogált a porba. — Jaj, — sóhajtott, — meg­vertek engem az istenek és meg vertek az embereik is. Elhagyott mindenki. Egész életemben gú­nyoltak, semmibe vettek, leköp­tek. De miért támadt Tám ez az oktalan állat? Miért harapott meg éppen engem és éppen ma éjjel? Ezt nem értem. Rázta megalázott fejét, nyo­mogatta sebét, mely egyre job­ban lüktetett. Mindezt 'inár nein bírta el. Keservesen sírni kezdett. — Mutassa!! — szólt olyan nyers hangon a gyászoló férfi­re, hogy főnöke is tanulhatott volna tőle. Lujza megijedt ön­magától. Elfehéredett dühében, csalódásában. Az ördög vigye ezt a telefont (Folytatás a 2. oldalról) gyök az énjének a másik fele? Hátha én meg tudom tartani? Hiszen azok a kedves komisz férfiak olyan szépen, meggyő­zően tudnak hazudni, ha el a­­kamak érni valamit! Most az­után képzeljenek el hozzá egy gyönyörű, a szenvedély 'minden skáláját kifejezni tudó, muzsi­kás hangot! Hát hol van az a lány, aki meg nem'szédül? Nos, nékem ugyan senki se 'mondja, hogy van! .. . A kerti találkozás utáni na­pon, Éva telefonja megszólalt, úgy dél tájban. “Kezét csókolom kis Éva! Hát lássa, mégis megtudtam a telefonszámát!” Természete en a gróf volt. Évának a torkában dobogott a szive és hangja el­árulta az izgalmát, amint 'meg­szólalt. “Ki beszél ott kérem.” “Azt hiszem most már nem kell bemutatkoznom. Tudja ma ga nagyon jól, hogy ki beszél láttam tegnap az arcán, hogy val került a szövegbe, igy kelet­keztek a J végződésű neveink­hez a H végződések. Példa reá Somlyó-toseih, Szilágy-cseh ese­te, továbbá Biharban Cséhtelek neve, amiből aztán téves meg­határozások 'keletkeztek. iSzi­­lágy-cseh-nél a vármegyei mo- ! mográfia írója a cseh végződés | miatt “cseh településre atal—.” ' Holott a város nevét várától kapta és az 1319-ben: CHEIEVÁ RA néven szerepelt. A név tel­jesen ^egyező a nógrádmegyei: CSŐVÁR nevű falu nevével, a­­mi ma is fennál ilyen néven. A bihari Cséhtelek nevét és a töb­bi —h— végződésüekét maga a nép sohsem ejti ki, hanem a név végén a szót megjnyujtva ejti ki, de a H-t sohsem hasz­nálja. Ami a honfoglalókat illeti; seregeik nemcsak a harcosok tömegét jelentették, hanem a­­zoknak minden egyes család­tagját, öregjét, fiatalját. Telje­sen kiteltéidemlő az a megálla­pítás, hogy Árpád vezér a hon­foglalás egész müvét a legap­róbb részletekig pontosan, dol­gozta ki és az simán, zavarok nélkül folyt le. Azonban iaz bi­zonyos, hogy a Kárpátokon túl­ról induló honfoglalók a már szervezés alatt álió nagy nóp­­moag|ósitás idején pontos fel­derítést végeztek. A magyar nyelvű testvérekkel állandóan érintkezésiben voltak. A magu­kat akko,r már székelyeknek nevezett ősmagyarok szervezett haddal várták őket és együtt vitték végihez nemzetük egyesi­­sének nagy müvét. (Folytatjuk) KERESKEDELMI OSZTÁLYUNKNÁL KAPHATÓ KÖNYVEK: Angol nyelvtan és Beszélgetések ...................... $ 2.00 «gostón Ede: Fény és árnyék (versek, elbeszélések) ............................ $ 3.50 Baróth Tibor: A külföldi magyarság ideológiája $10,0.) A magyar r.épek őstörténete, I. kötet: $10.00 A magyar népek őstörténete, II. kötet $10.00 ” A magyar népek őstörténet, Ili. köt. $10.00 Dr. Érdy Miklós: A Sumir, Ural-Altáj, Magyar rokonság .... ..........................$11.90 Vojatsek: Hungarian Textbook and Grammar $.6.75 Berczy József: A külföldi magyarság ideológiája $10.00 Berczy József: Európa felszabadítása .............. $ 3.00 Calgóczy János: A Sumir kérdés ...................... $ 8.20 Cunclei Károly: Hungarian Cookery................................. (magyar receptek, angolul) .......... $ 3.70 Juhász József: idegen partok között (elbeszélések) ........................................ $ 5.00 Lajossy Sándor: Lidiké (regény) ........................$ 2.00 ” Hol van a nyár?.......................$ 3.00 Szeretlek Hazám (versek) .... $ 3.00 Márai Sándor: Rómában történt valami (regény)$ 6.00 Nagy István: A fenségtől a hallja kendig...................... (elbeszélés) ............................................... $ 3.00 Paula. Néni Szakácskönyve (amerikai mértékkel) $6.50 Ravasz László: Uj Szövetség (vászonkötésben) $ 5.00 Rába Margit: A rettenet évei (regény)...........$ 3.00 Rúzsa Jenő: A kanadai magyarság története . . $ 5.00 Sárvári Éva: Kigyult a fény (regény............$ 4.00 Somogyi: Szúrnirok és magyarok...................$ 8.20 Székely-Molnár Imre: Az Aoostoi és a Paradicsommadár .... $ 6.00 Szirmai Endre: Mindenütt és Sehol (versek) . . $ 2.00 Szirmai E : Medical, Nuclear and Literary Index I.N.E. London, Bromley, München a. Stuttgart, 1974. Ára kan. dollárban . $ 3.00 Fekete Lajos és Szirmai Endre: Hűséggel a fiú és barát (Szirmai Károly emlékére) 1975 (versek) (Verbász és London) .............. $3.00 Szirmai Endre: Kázmér Ernő levelei Szirmai Károlyhoz. 1975. (Szabadka) .............. $ 1.00 Szirmai Endre: A magányos óriás (Szirmai Károly életrajza, 317 oldal. 85 ábra) . . $15.00 Szirmai Károly: Mindig elválni valakitől (Novellák) St. Gallen ....................... $ 8.00 Vaszary Gábor: Hárman egymás ellen (regény) $ 5 50 ” ” A nő a pokolban is úr ” $ 5.59 ” " ö ................................ ” $ 5.50 Julianna C. Tóth: Sing out Go (Hungarian Folk Songs)..........................$ 1.50 Rendelését küldje (darabonként) 50 cent szállítás és cso-rago­­lási költség hozzáadásával Money Order-ban. Magán-csekkekhez 25 cent “bank exchangs”-t kell számítani. I. M, IJ. KERESKEDELMI OSZTÁLYA 210 Sherbrook Street, Winnipeg, Manitoba, R3C 2B6. azonnal felismerte a hangomat. Ugye milyen csodálatosan jól működött a televízión. Éreztem láttam, hogy egy gyönyörű, su­gár barna lány kacag olyan megvesztegető, tzivme.tgnő hangon.” Éva elnevette magát. “Tudja gróf, maga a hírénél is nagyobb hízelgő.” “'Igazán? Mondja rossz a hí­rem.” “Rettenetesen.” “És maga fél tőlem?” ‘‘mát félek!” “(Nem íbiszem, nem látszott félénknek; határozottan inem. De tudja, miikor meghallottam a kacagását tegnap a kertből, azt hittem, hogy örömömben felugróm és kiszaladok. Biztos voltam, hogy csak maga llehet, de nem tudtam megérteni, hogy került hozzájuk egy ma­gyar leány nevelőnőnek. Lady a. aztán elmondta.” “Kérdezte ? ” “Nem, csak üigyesten iráterel­­tem a beszélgetést, a gyerekek­ről kérdezősködve.” “A diplomata fogásait ilyen csekély dolgokra vesztegeti?” “Ha maga tudná kislány, hogy mennyit kísértett a han­­ja, a kacagása még' álmomban is, akkor megértené, hogy mit jelentett nekem, miikor hallot­tam felcsendülni megint a való­ságban.” “(Szent Isten! Mondja' kedves gróf, csakugyan olyan naivnak látszom, hogy beveszek egy i­­lyen első éves jogász históriát? Ne fáradjon!” “Nézze Éva, azért sem fogok magával veszekedni, majd szem től-iszemlben, akkor majd meg­mutatom, 'hogy fogom edlhall­­gattatni. Mondja gyorsan, mi­kor láthatom.” “Sajnálom, nem lehet, nincs szabad időm. Bocsásson meg, hívnak, mennem kell.” És Éva gyorsan letette a kagylót. Többször felhívta még a gróf, de a leány mindig kitért. Ez persze annál jobban izgatta a könnyű sikerekhez szokott, el­kényeztetett világfit. Pedig Éva nem raffineriíából cjsinálta, hogy értelme lenne a dolognak. . Egy kimenő napján nem vet­te észre, egy autó követi. Egy­szer csak elsuhant mellette és néhány lépéssel előtte megállt és Éva szemben találta magát a kocsiból kilépő gróffal, így 'szemtől-szembea nem tudott volna olyan köhnye-n kitérni a meghívás elől és végre is el­ment vele egy rövid autóútra; a gróf nem is erőszakolta — óvatos velem volt találkája. Las sam aztán mindig több időt töl­töttek együtt. Én nem beszél­tem le őt. Féltettem, hogy csa­lódni fog, de sorsát senki sem kerülheti el szerintöm és sok­szor (megéri egy rövid boldog­ság' azokat a könnyeket, ami­ket később elsírunk, ha csaló­­•d'unk. De egy véletlen — az indis­­eret telefon —>— hirtelen véget vetett a dolognak, mielőtt kis ; barátnőm komoly veszedelem­be került volna. Bruxellesben akkoriban sze­relték úgy át a telefonrendszert a nagy házakban, hogy némely helyen minden szobába volt ké­szülék, ahonnan közvetltenül le­hetett hívni és beszélni, csak fel kellett mein! a kagylót, ahogy itt is van. Ez feleslegessé tette a központot a házban, de az volt a hátránya, hogy mindenki hall­hatta, ha az emiber beszélt vala­kivel, csak fel kellett venni a kagylót egy másik szobában. Éváéknál is ez a rendszer volt. A ház úrnőjének a ihuga ér­kezett látogatóba Angliából a­­ki minden éviben töltött né|hány hetet 'Bruxeleslben. Feltűnő szép szőke leány volt és mindig nagy udvara volt a bruxellesi társaságokban. Épen kimenő napja volt Évá­nak és a gróffal volt találkája délután'. Mielőtt elment volna, telefonálni akart, felveszi a kagylót és egy beszélgetést hall. Megismeri a leányvendég' és a 'gróf hangját; önkénytelen­­nül hallgatja. A leánykapacitál­­ja a grófot, hogy kísérje el dél­után valahová, de az azt mond­ja, hogy nem teheti, mert na­gyon fontos dolga van. A lány tréfásan azt kérdezi, hogy j nem-e Évával van a találkája, , mert azt hallotta valakitől, ; hogy erősen flörtöl a kis neve­­j lön övei; reméli, hogy csak nem komoly vetélytársa neki ez a kis magyar lány? A gróf erősen tiltakozik, hogy gondolkozna egy kis nevelőnővel hiszen tud ja, hogy őt szereti. Viszont tart ja olyan okosnak, hogy nem veszi rossz néven, ha nem sza­­laszt el egy flörtre kínálkozó 1 alkalmat. Évát szivén ütötte ez a léha társalgás. Nagyon büszke lélek volt, letette a kagylót, nem szólt a grófnak semmit, csak nem ment el a találkára, hanem hoz­zám jött el és nyugodtan, de színtelen hangon beszélte el a I dolgot. Láttam, hogy 'nagyon szenved; kértem, hő gy sírjon 1 legalább, akkor megkönnyeb­bül. Csak keserűen mosolygott. Elmentünk színházba én velem maradt éjjel egy óráig. Másnap az öreg inas mondta neki, hogy a gróf néhányszor kereste telefonion. Délelőtt me­gint felhívta, kérdezte, hogy mi­ért ültette fel. Nevetve azt ■ mondta neki, hogy egészen el­feledkezett, hogy vele volt talál­kája. Szemrehiányások özönét , azzal állította meg hogy ..gúny o- I san mondta: “Nézze kedves gróf, egy kis i nevelőmővel nem foglalkozhat 1 komolyan egy gróf. Eddig flört volt, elég volt, kellemes veit, köszönöm. Most már legyen j szives és kíméljen meg a to- I vábbi figyelmességeitől.” Soha többet mám 'beszélt ve­le s nem beszélt róla, csak egy­­! szer, amikor néhány hónappal í később az attacliéet Kairóba ! helyezték és elutazása előtt ! még egyszer együtt töltettük a ! 'biúcsuestét. Akkor azt mondta: I “irmusikám, te uigyis tudod, hogy nagyon szerelmes voltam és kegyetlenül szenvedtem, de most már elmúlt. A telefon ad­­: ta, a telefon elvette,” tette hoz- I zá nevetve. És a nevetésében most 'már nem volt semmi ke- I seirüség.

Next

/
Oldalképek
Tartalom