Kanadai Magyar Ujság, 1975. szeptember-december (51. évfolyam, 28-43. szám)

1975-12-12 / 41. szám

Winnipeg, Man. 1975. dec. 12. CEÁUSÉSÜI IDŐI É! DEVIZÁI AKÁR NYERNI Románia fejlődéséi erősen gátolja a bürokrácia és a kényszergazdaság Viktor Meier cikke. Romániába utazó (FANKFURTER ALLGEMEÍ- ne) — Ceausescu nagyratörő iparosító politikája lényegében két dolqgra támaszkodik: a román nép birkatürelmére, és— mivel magas színvonalon álló nagyipart akar kiépíteni — nyugati devizája. A románok teher,cin ó képességét egyes meg figyelők csakugyan végtelen­nek tartják, a devizakérdés a­­zonban sokkal kényesebb: a külföldi fizetőeszközök ugyanis kifcigyóban vannak. A nyugati országok felé Románia állam­­adóssága jelenleg 5 milliárd né­met márkára rúg, ebből 3 mil­liárd hosszúlejáratú hitelnek tekintendő. Ezek az összegek nem túl magasak ugyan, iha azonban' Romániának a jövőben megva­lósítható bevételi lehetőségeit vesszük tekintetbe, a helyzet súlyosnak minősíthető. Az új román ipari termékek a nyuga­ti piacokon szinte eladhatatla­nok, a román turistaipar csak az olcsó dömpingárak miatt vi­rágaik, uijahb hosszú lejáratú hitelt pedig Ceausescu nem a­­kar ‘kérni, részint takdré kossági okokból, részint azért nem, mert kölcsön esetén kénytelen lenne gazdasági intézkedéseit egy nemzetközi szervezet, — a világbank, vagy egy hank-kon­­sortium j— szigorú ellenőrzése alá Vetni, amiben pedig nem lenne sok Öröme. A jövőben te­hát a legjelentősebb devizafor­rás a mezőgazdasági termékek eladása lenne, viszont éppen eb­ben az ágban mutatkoznak meg egyire aggasztóblban a iiendszer gyöngeségei és a csőd heveny strukturális válsággal fenyeget. Ezért kénytelen Ceausescu államfő és pártvezér kapktodás­­szerü, ideges, pillanatról-pilla­natra változó rendeletekkel gyógyitgatni a beteg mezőgaz­daságot. Ezek az intézkedések nemcsak embertelenek, hanem a még mindig a mezőgazdaság­iján dolgozó munkásokkal a fa­lusi életet gyűlöletessé is teszik. Kijött ugyanis egy törvény, mely minden falvakban lakó polgárt arra kötelez, hogy a me­zőgazdaságban is dolgozzék, máig akkor is, ha eredeti foglal­kozása más s ha nem is tagja a termelőszövetkezetnek. Ez a kényszer azok számára is fenn­áll, akik ipari dolgozók, váro­sokba naponta bejáró munká­sok, vagy hét közben vannak távol a falvakból. Ez a rendszer nem más, mint középkori ro­botmunka, ami a falusi lakos­ságot másodranglú polgárokká fokozza le. Az elévült bürokratizmus a­­zönbam nemcsak a mezőgazda­ságban diadalmaskodik. Az e­­gász gazdasági élet: külkeres­kedelem, közigazgatás és az ál­lamháztartás — egyetlen köz­ponti irányítás alatt áll. Még egy olyan nagyobb város, mint Temesvár sémi rendelkezik ön­álló iparközponttal, önálló ipa­ri tervezéssel, vagy kiviteli le­hetőséggel, pedig 'ott jól beren­dezett nagyipari vállalatok, fel­dolgozó és kiviteli cikkeket gyártó üzemek találhatók nagy számban? Egy n0 mániába érkező üzletember csak a legnagyobb erőlködések árán juthat el a közvetlenül termelő üzletfeléhez, mivel a Bukarestben ülő kis stilü iioda firkászok raja azzal akarja be­bizonyítani nélkülözhetetlensé­gét, bogy a külkereskedelmi szerződések elé tengernyi aka­dályt próbál gördíteni. A gazdaságtudomány Romá­niában abban merül most is még ki, hogy agitprop-röplapo­­kat adnak ki ... Romániát az a veszély fenyegeti legsúlyosab­ban, hbgy Ceausescu politikája miatt nemsokára teljes elszige­teltség állapotába került a kül­föld felé. A szabad pénzváltás szóba sem kerülhet és Románia c,sak presztizs-ökokból lépett be a nemzetközi pénzalapba. Egy­szer ugyan már megpróbálták bevezetni a kis határmenti va­lutaszabadságot Románia és Jugoszlávia között, az azonban teljes csődött mondott. A be­utazó jugoszláv látogatók u­­gyanis dinárjaikkal: minden elókerithető árút felvásároltak, s ezért őket a helybeli lakosság “sáskáknak” keresztelte el. Pedig igazán nem a jugoszlá­­vok tehettek arról, hogy a di­nár többet ér a leinél, s hogy a román árrendszer elavult. Ceausescu ezután ismét csak parancsuralmi intézkedésekhez nyúlt: elrendelte, hogy minden gyén naponta 10 dollárt köteles román pénzre váltani (a jugó­­szlávok is), megtiltotta, hogy a külföldiek privát helyen szán­janak meg, élelmiszert és egyéb cikkeket vigyenek ki magukkal külföldire. V égere dményben azonban Ceausescu mégiscsak elszámi­­totta magát. A látszólag oly tü­relmes nép ugyanis — jóllehet nem fejt ki nyílt ellenállást — különböző cselekkel játssza ki a reánehezedő nyomást. Az em­berek menekülnek a kollektí­vákból és a mindent bilincsbe verő kényszer-rendszer a hatal­mi gépezeten belül és azon ki­­vül is a bomlás jeleit mutatja. . . * * * A “Le Huron” c. genfi fian­­cianyelvü folyóirat októberi szá mában a következő megállapí­tást találjuk Romániáról: ‘ ‘Ceausescu Romániájának sikerült megvalósitania azt a ‘tökéletes egyensúlyt’, misze­rint a lakosság részére hozzá­férhetetlen cikkeket külföldön adják el, ugyanakkor viszbnt a bürokratikus rendőrállam a vi­­szolygó népet mégis arra kény­szeríti, hogy “boldogoknak” é­­rezzék és mbndják magukat. Ha az ideológusok is úgy kez­denek gondolkozni, mint ia ban­károk és pénzt akarnak'keres­ni, akkQr hozzájuk képest még a legmohóhh nemzetközi pénz­- - angyalkának' tű­nik. “Tovara&u viata e Éru­­rnosa;’ (Elvtársak, de szép az élet!) — szól Ceausescu ihonfi­mindenkl azt válaszolja önma­gában természetes, hogy tu­dom, hisz ez vele születik az erűben el. Pedig a valóság az, hogy tiz ember közül nyolc, vagy kilenc nem tudja, hogyan kell helyesen járni, úgy, ahogy a természeti törvények megkí­vánják. A rossz járásnak aztán az a következménye, hogy a láb meggyöngül, ludtalpu lesz, ami viszont aláássa egész testi erőnket. Az átlagembernek oly erős lábának kell lennie, hogy tiz-tizenkét kilómétert tudjon naponta gyalogolni, minden megerőltetés nélkül. Aki erre nem képes, az nem fog tudni oly erőt kifejteni, amennyire az élet küzdelmeiben szüksége van. Már a gyermekeknél tapasz­talható a lábak deformálódása és a helytelen, csúnya járás. A statisztika azt mutatja, hogy egy leányiskolában 14 éves ko­rig a növendékek 74 százaléka xudtálpu s a lábuk gyöngén, vagy rosszul fejlődött. A fel­sőbb leányiskolában ez az a­táraihioiz. Szép, szén, a .»-«-.mániái élet, csak éppen az a kérdés kinek?”’ rány 86 százalékra emelkedik. Ugyanezekben az iskolákban a növendékek 89 százaléka rossz, a lábnak egészségtelen cipőben jár. És ebbe a hibába esik a ta­nárok 75 százaléka is. Megkérdeztem egy szakem­bert, -egy ortopéd-orvost, hogy mit tart a kérdés jelentősége felől. A probléma sokkal komo­lyabb — mondotta, — mint a­­mily ennek látszik. Az embeiek nem tudnak járni. Tegyük föl, hogy ön az átlagember típusa. Tudja ön, hogy mi a helyes testtartás járás közben? Tudja, hogy kell megállnia helyesen? Tudja .hogy a cipő, amelyet a lábán visel', jó-e, vagy rossz? Vagy, hogy a cipőben van-# a hiba, vagy a lábában? A kérdéseknek ez az özöne valósággal leszedett a lábam­ról. — Az embere,k általában be­lenyugodnak abba, hogy van lábuk és tovább nem törődnek a dologgal! — folytatta a szak­emberem. — Az emberi láb bá­mulatosan szép alkotás. Érzé­(Folytatás a 7. oldalon) Beküldte: Árgus, Párizs. Hogyan keli helyesen járni! Erre a kérdésre bizonyára DALOLJUNK... EZT AZ UTCÁT HOGYHA JÁROM ... Dr. Hlatky Endre verse és zenéje. Ezt az utcát, hogyha járom, eszembe jutsz mindig, Hisz min ketten ezt iaz utcát hányszor róttuk végig. Azt hittük, hogy egy az utunk (s hogy) ahova visz, ott a boldogságunk. Eszünkbe se jutott soha, hogy egyszer elválunk. De ez rég volt és azóta elmúltak az évek, A boldogfeá|Ltája felé csak * egyedül nézek. Magam járok a nagy úton, csak ballagok, nincsen miért futnom, (Hisz) Te nélküled úgy se’ lehet nékem odajutnom. A GYERMtkáORI ÁLDÁS IRTA: TAMÁS JÓZSEF Az elhagyott, behavazott kis utca mindkét oldalán sötét köd goinolygott, Alkonyodott, de a csend nem nyugalmat, inkább a hajléktalanság kínos nyugta­lanságát ígérte. Ezt érezte Domonkos Pista is, a vándor, aki gondterhesen baktatott az estében. Kezében * mogyorófapálcát szorongatott. Borostás álla, arca deres volt. Kopott hátizsákot viselt, de ab­ban csak egy pár öreg harisnya, ing volt és egy cafrangos nad­rág. És mégis úgy látszott, hogy nehezet visz, de mit, azt nem lehetett látni. Az láthatat­lan teher volt, mint amilyent nehéz megpróbáltatásokon ke­resztülment emberek viselnek. Pista megállt és lassan meg­fordult. Látta a lábanyomoit a fénytelen hóban, amint a ködös messzeségből eddig értek és megijedt . . . Úgy érezte, össze­szorul a szive, Domonkos Pista nagyon szomorú lett, gyorsan tovább sietett, hátra sem né­zett többé. Lelke meztelen volt és fázott. Azt emberek nem öl­töztethetik. azt nem melegíthe­tik meg. Abban már nem tu­dott hinni, mert már nagyon gyakran hiába remélt. Számára sehol sem volt hely családi tűz­hely mellett. A korai fénytelen este marcangolta Domonkos Pista lelkét. A köd nyomta, az egyedüllét ágaskodott bienne és úgy nézett ki szeméből, mint valami várbörtönből. Hirtelen kis patak került Do­monkos Pista elé. Néhány vén, púpos nyírfa szegélyezte. Olya­nok voltak, mint holmi megfa­gyott nyomorékok. Megállt és botjával turkált a hóban. A bot hegye kemény jégbe ütközött. S ekkor, hallotta az alatt a folyó viz suttogását. Letérdelt a tó partjára s hidegtől megmere­vedett ujjaival elkotorta a ha­vat, fülét rányamta a jégpán­célra és úgy hallgatott, mint ahogy csukott ajtó mögött szo­kás. Milyen jól is esett ez! Ezek a hangok a fojtogató este csönd jébenü Nem tudott betelni a hallgatássá], mindig újabb han­gok érintették fülét, mind u­­jabb, mindig újabb ... Ekkor az a kívánság ébredt .fel benne, nogy ily különleges hangot ke­zében tarthasson. Rászorította kezeit az üvegkemény jégre. Minden hang: elfolyt ujjai alatt. Egy sem maradt nála. És Do­monkos Pista másodszor is meg ijedt és még csöndesebb lett. Tovább gázolt és néha belevág­ta botját a puha hóba anélkül, hogy tud^a vo^lna. .Ezek a nyo­mok íriss, fehér sebhelyek vol­tak . .. A levegő kékesfekete Jett, Domonkos Pista már« csak né­hány lépésnyire látott. Kívánta, hogy ibár élne a vidék, mert kö­rülötte minden mintha megme­revedett volna. 'Ej, ha szél ke­rekedne és szétkeirigetné a kö­döt, ráfeküdne az. összeaszott ookroikra és azokat úgy- feléb­resztené, hogy a diér, mint ezüs­tös mag leperegne róluk; Akkor tudna nézni és hallgatni, a hi­deget szívesen elviselné. A szegény vándorló szemei belefáradtak az egyhangú tá­jakba, hirtelen befelé néztek. És ekkor harmadszor ijedt meg Domonkos Pista. Ezt az ijedel­met valami idegen nyugtalaní­tó erő okozta .. . Kongott a gyomra és a vándor lassan, r észtvéttel megsimogatta gyoni rát, hasát és jóságosán szólt hozzá, mint ahogy éhezőknek beszélünk: várj még egy rövid ideig, nemsokára faluba kell, hogy érjünk. * Ott koldulok va­lamit részedre”. De a gyomor csak tovább! korgott, mintha ez a vigasztalás nem elégítené ki. — “Igen, igen, én tudom, hogy az ilyen koldusétkezés csak rö­vid időre elégít ki. De ne félj, segítek aatjad. A legközelebbi faluban lopok neked valamit. Lopok . . .” Aztán dudorászott magában és azon tűnődött, ho­gyan is fogjon hozzá. Ezt el kell végeznie. Kóborlás közben hall az ember ilyesmikről is. íme távolról apró piros fény­pontokat észlelt. Ezek egy falu első fényei voltak. (Mindig na­gyobbak. Éppen nyolcat ütött az öreg toronyharangja, mikor Domonkos’Pista elérte a falut. A kerítések, szemétdombok és fák fehér prémbe burkolóztak. Magas feszülett az út mentén, mellette égő lámpás lógott. A Megváltó töviskoronája csillo­gott a dértől. Szive sebhelyén, mint ezüstös vatta feküdt a hó. A köd sűrű fáyollal takarta az országutat. Az utcán lámpák gyenge fénye imbolygóit. Rend­őr jött szembe a vándorral. Ez az átkozott köd! Ha ez nem volna, könnyen kitérhetett vol­na előle. Oly hirtelenül termett előtte, mintha a földiből nőtt volna ki. Kritikusan mustrál­­gatta a rongyos vándort és fel­szólította, hogy igazolja magát. — Összes okmányaimat el­vesztettem. — Hát szülei nincsenek? — Azok régen elhaltak, — mondta Domonkos István, köz­ben botjával a havat turkálta s arca elkomorodott. — Nem volna jobb, ha el­menne szülőfalujába? Okosabb lenne, mint igy kéregetni. — Én nem is akarok kéreget­ni. Munkát szeretnék szerezni, — s ugyanakkor gyomrának tett ígéretére gondolt és szája körül mosoly látszott. A rendőr tovább engedte. Így került a már nagyon közelfek­vő falucskába, ahol egy jóko.a ház ablakainak fénye melegen világított az országúira. Egy kis tejes lány lépett ki belőle. — Mondd csak, kié ez a ház, — kérdezte a vándor (nem a­­kart esetleg a községi elöljáró kezébe szaladni). A kislány félve pislantott rá. — Azt kérdezem, ki lakik-eb­ben a házban? — Itt? Ki lakik? Nagy Imre kisgazda. Es ezzel a kislány elszaladt, a köd betakarta. Jól festhetek, gondolta Ist­ván. Feltekintett a kapura. Ek­kor' ismét ~ korgott a gyomra. Türelmetlenül mondta a ván­dorló: “csak türelem, amit meg­ígértem, meg is teszem. Hiszen már megyek is” és ezzel bátran benyitott a kisgazda házába és munkát kért. — Munkát adjunk? — kér­dezte a gazda felesébe. — Tu­dod, most télen magunknak is kevés a munkánk, de egy tá­nyér forró levest kaphatsz. Domonkos István leült a jó meleg konyhába és valóságos gyönyörrel kanalazta a finom, esipétkés bablevest. A dér meg­olvadt a bajszán, szemöldökein és belecsöppent a levesbe, de az nem (bántotta az éhezőt. Ha­talmas léptekkel belépett a kis­gazda, végignézett a vándoron és bement a szomszédos “tisz­ta” szobába. Újból kinyílt az aj­tó és a tanitó úr lépett be. Azt mondta az elébe jötvő gazdasz- | szonynak, Füstös Jancsi nem csinálhatta meg :a krampuszt, mert beteg, fekszik. Mit csinál­junk most? Igaz, hogy én ma­gam is jöhetek a gyerekekhez, mint szent mikulás és azt mon­dom nekik, hogy a krampuszt kint odakötöttem a lépcső kor­látjához. A gazdasszony a falatozó Do­monkos Istvánra mutatott: — Ez -eljátszhatna a kram­pusz szerepét. Nem gondolja? A tanitó úr1 is helyeselte és megkérdezte a vándort, vájjon nem játszaná-e odabent a szo­bában a krampuszt, mert a gaz­­dáéknak kis .gyermekei vannak. — Miért kell a krampusz? — kérdezi a vándor. — Hát nem tudod, hogy hol­nap Mikulás napja van? — Úgy, úgy, ma iMikulás est­je van .. . Hej, de -régen is volt mikor hozzám is eljött a “fe­hér” és a “fekete”. A vándor arca nagy szomorú­ságot árult el. — Akkor itt alhatsz is, — magyarázta a gazdasszony, a­minek Domonkos megörült, mert igy könnyebben hajthatja keresztül a szándékát.-a- Jó, jó, én megjátszom a krampusz szerepét, nagyon jól fogom csinálni, majd meglátja. A gazdasszony ismét oda­ment a tűzhelyhez és egy tá­nyér finom töltött káposztát tett az éhező elé, aki oly mo­llon evett, hogy pofacsontjai szinte ropogtak. A tanitó úr is kis csomagot hozott a gazdasszorjynak, aki azt megköszönve, az árát kér­dezte. Közben boldogan mondo­gatta: — Mennyire fognak cinnek a gyerekek örülni! Kinyitotta az almáriumi fiókját s kifizette az ajándékok árát. Ezt látta Do­monkos István, sőt többet is. Azt is látta, hogy a fiókban sok bankó van és nem tiz-husz pengősek. — Ejnye, ez könnyebben fog menni, mint én képzeltem. Ma éjszaka ti átkozott bankók he­lyet fogtak cserélni. Belekerül­tök az én üres szatyromba; ott lesz helyetek bőven! Eközben hangosan csámcso­gott, csak az evéssel látszott törődni, hogy minden gyanút eltereljen magáról. Evés után a gazdasszony megmutatta ne­ki a fekvő helyét. Megmagya­rázta, hogy -ebben a kamrában bizony nincs befütve, de azért nem fog fázni, mert a konyha fala melegíti. A kamrából visszajövet a ta­nitó úr magyarázta, hogy a szent Mikulás előre megy és a krampusz láncot csörget és mo­rog, a szomszédos konyhában. Ö majd aztán behívja, de előző­leg a gyermekeket arra fogja figyelmeztetni, hogy engedel­mesek, jók legyenek, nehogy a krampusz elvigye őket. Mikor ezt mondja, a krampusz kint fenyegetődzik. Például igy: brrr, brrr, ha rosszak lesztek, elviszlek benneteket és soha többé nem látjátok édesanyáto­kat, édesapátokat. Körülbelül így fog maga tenni, mondta a tanitó úr. Domonkos István látszólag mosolyogva hallgatta a tanitó ur szavait, közben jól esett sze­gény gyomrának, hogy 'végre egyszer valóban jól lakott és folyvást az almáiiom nagypén­­űü. fiókjára gondolt. — Értem, értem, megbízhat­nak bennem. Olyan jól fogom csinálni, mintha egyenesen a pokolból kerültem volna ide. A tanitó úr kiment öltözköd­ni', a gazdasszony fekete subát hozott, Domonkos István pedig arcát, kezét bekormczta, majd magára vette a fekete subát, úgy hogy egy darabkája sem látszott rongyos ruhájának. Be­lépett a iMikulás. A fehér ruha., a püspökjsüveg, a hófehér sza­káll, az aranygombok úgy csil­logtak, mintha igazán a magas mennyországból szállt volna alá. — Ejnye, — szóit a vándor­hoz,— hiszen maga nagysze­rűen kicsinosította magát. Ma­gától valóban lehet félni. No, de várjon. Még a körmeit is ibepi­­rositom és piros hosszú nyelvet ragasztok az ajkára. Szemei alá pircs csiokt csinálok. Végül fekete süveget tett a fejére. Azon két piios szarv volt. A hátára kosarat akasz­tott, abban voltak az ajándé­kok. Most a gazdasszony be­ment a szobába, ahol a gazda és a gyermekek már várták a Mikulást. Rövid idő múlva a szent Mikulás egyik kezében püspökbottal, a másikban ima­könyvvel, halk lépésekkel és halkan kopogva szintén bement a szobába, mig, a krampusz kí­vül mély hangon morgott és láncait csörgette. Hallotta, a­­hogy a Mikulás kedvels atyai szavakkal a gyermekek lelkére ezsélt, őket biztatgatta, de fi­gyelme mindig az almárium pénzes fiókja felé fordult. — Nemsokára 'elviszlek tien­­'eteket fészketekből, — gon­dolta magában, közben csör­gette a láncait és Mikulás hivá-VALÓDI MIM0SE3U FINOM-ORLESU KALOCSAI CSEMEGE PAPRIKA fontja $2.25 és szállítási költség. KOLBÁSZ, PÖRKÖLT, GULYÁSLEVES, PAPRIKÁS­KRUMPLI, PAPRIKÁS SZALONNA. STB. EL SEM KÉPZELHETŐ VALÓ-DI HAZAI PAPRIKA NÉLKÜL. Elsőrangú ERŐS PAPRIKA fontja $2.50, 1/2 f°nt $1-50 és szállítási költség. Kiváló minőségű töretlen óhazai KAMILLA TEA fontja $3.85 és szállítási költség. Tiszta tojás TARHONYA legújabb magyarországi szállítmány FONTJA:" $1.25 és szállítás. K. M. U. KERESKEDELMI OSZTÁLYA 210 Sherbrook Street, Winnipeg, Manitoba, R3C 2B6. _________________________________— -----------------------------------------------------------——— sála ő is belépett a szobába. Szent Mikulás magyai ázta a toigyíaasztai mögött álló Ka­ticának és Janikának, ak.k nagy tisztelettel néztek a ma­gas látogatóra: — Lássátok, kedves gyerme­keim, itt áll a krampusz, ha nem lesztek jók és nem enge­delmeskedtek jó szüléiteknek, elvisz benneteket ábban a nagy kosaiban. A Krampusz morgott és csör­getett. Janika siiós hangon mondta: — Én akarok szót fogadni, mindig szót fogadni, én jó aka­rok lenni! — Qsendben légy krampusz, csak csendben — és Mikulás visszatolta a “feketét” — látod, a gyermekek jók lesznek min­dig! ~ ^ Mig az ajándékokat szétosz­­togatta, krampusz itt állt a ho­mályos háttérben és figyelte a gyermekeket. Janika már nem volt oly félénk, mint az előbb. Kis arca kipirult, mint a rózsa, a kis buga, Katica úgy bámult a Mikulásra, mint egy csodára. Szemei csillogtak, egész menny­ország nézett belőlük, szöszke haja, mint Glódia öveztei ham­vas arcát. Mindkét gyermekar­con a szent áhitat tüzelt. A Mikulás szétosztotta az a­­jándékokat, piros szalagos vir­gácsot tett a tükör mögé és az üres kosarat visszaadta a krampusznak. De az elfelejtett morogni, elfelejtett csörgetni. Szemei kitágultak a nagy figye­lésben, nézte a két kis gyerme­ket és egy harmadikat is lá­tott ot ülni kócos hajjal. A kis Pityut, önönmagát. És Katóka, Janika, elhalvá­nyultak. Most hirtelenül ott ült a kis Pityu mellett a mindig oly csendes édesanya, szemei jósá­gosak. Ott látja borostás képű édesapját, amint a pipája füst­jét -eregeti. És a kis Domonkos István gyermekkora felderen­gett és csodálatos módon túl­nőtt saját élete kopár tájékán. A Mikulás most már másod­szor szólt: — Krampusz, vedd a kosarat, no vedd át! Ekkor Domonkos István meg fogta a kosarat, morgott, csö­römpölt, ezt mintegy varázslat­ban cselekedte. — Nos, gyermekek, most i­­mádkozzuk a Miatyánkat. Te, Janikám kezded. Janika összekulcsolta ujjacs­­káit, és elkezdte: — Miatyánk, ki a mennyek­ben vagy . .. Az imának majdnem minden részét bölcs magyarázattal ki­sérte a Mikulás. A második részt Katica mondta el kis ezüst hangocskájával: — Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma ... Itt ismét a Mikulás folytatta: — Igen, gyermekeim, napon­ta kell kérnetek a jó Istent és naponta meg kell neki köszön­nötök a kenyeret és az étele­ket, amiket nektek termelt. A krampusz morgott. — Mindig hálásaknak kell lennetek, különben elviszlek benneteket. És Katica folytatta: — ... és bocsásd meg vét­keinket, miképen mi is megbo­csátunk az ellenünk vétkezők­nek ... — A vétkezéstől, a bűnöktől tartózkodjatok gyermekeim. Tartsátok meg Isten paran­csait. Engedelmeskedjetek jó szüléiteknek, akik annyi szere­tettel gondoskodnak ólatok. Soha se hazudjatok. Legyetek mindenkor becsületesek és hűek. Soha sem szabad oryat elvennetek, ami nem a tiétek, mert akkor krampusz te elvi­sz ed és megbünteted őket. Ekkor Domonkos István han­­gosabfcian morgott,- mint azelőtt és vadul csörgette a láncait: — Brrr, brrr, igen akkor el­jövök és «összekötözöm kezete­ket és lábatokat »és* beduglak ebbe a nagy kosárba. Minden fillérért bűnhődnötök ked, igen, bűnhődnötök kell. Jaj nektek, ha szégyent hoztok szüléitekre, ha nem vagytok becsületesek. Jaj nektek! Ha egy «házba jöt­tök s ott sok pénzt láttok, hagyjátok ott fekve. Abból egy fillér sem a tiétek, egy fidér sem, még csak meg se érintsé­tek. Fussatok előle, mintha ha­rapna! — És most szinte kiál­totta a vándor. — Minden pénz­darab, melyet lopunk, szivünk­höz mászik és azt rágja, rágja, az egész szivet elrágja és meg kell halni! És szív nélkül kell meghalni. Jaj a becstelennek, jaj neki, jaj! Domonkos István hangja el­csuklott, ő maga is összecsuk­­lott; láncai hangosan megcsör­rentek, úgy hallatszott, mintha egy rabnak láncai hullottak volna le. (Mikulás és a gazda felemel­ték a krampuszt, kivezették a konyhába. Itt a vándor kinyi­totta a szemeit, eltolta magá­tól az emberek kezeit. Ránézett a subára, befeketített kezeire és kesernyésen mosolygott befelé. A gazdasszony is kijött, hozott neki egy .kupakban pálinkát és kérdezte: — Rosszul lett? A pálinka helyreállítja. Vegye, jó szívvel adom. Domonkos István felhörpin­tette a pálinkát és azt mondta az embereknek: — Már jobban vagyok, csak menjenek be a gyerekekhez. Azt mondja nekik: “A kram­pusz megmutatta, «hogy jár, aki rossz.” A férfiak visszamentek a szo­bába, a gazdasszony azzal vi­gasztalta a szegény vándort: — Maga túl gyorsan evett, a gyomra ki volt ürülve és a szo­bában is nagyon meleg volt, az ártott magának. Csak feküdjék le, az álom mindent meggyó­gyít. Elkísérte őt a gyertyával az ágyhoz. Hozott neki mosdótál­ban vizet is, hogy a koi’mot le­moshassa magáról. Aztán csön­desen kiment a kamrából. Lé­pései alig hallatszottak. Domonkos Pista leült az ágy szélére. Az asztalon égett a gyertya. A kis ablakok üveg tábláin csillogót a fagy. Mo­(Folytatás a 7. oldalon)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom