Kanadai Magyar Ujság, 1975. január-június (51. évfolyam, 1-26. szám)
1975-06-13 / 24. szám
2 Winnipeg, Man. 1975. július 13. HARMINC ÉV ELŐn... IRTA: NAGY LÁSZLÓ Vigasztalanul iszemergél a havas eső és litt álluinlk hosszú libasorban a Gemeinde udvarán felállított népkonyha előtt. Ez a mélypont. Előttem: a barakktábor valamikor jobb napokat látott családjai, mögöttem F. grófnő, a csajkát helyettesitő, drótra fűzött konzervdobozza'. A grófnő vakmerő személy, látsizik, hogy kékvérű, ő nem gyűjt, csikkeket az országúton, hanem egyszerűéin leinti az amerikai teherautókat, kicsit mosolyog, pár szót szól angolul és kéri a cigarettát. Tegnap én is; kipróbáltam ezt a módszert. Lesbenálltam a hegyekben, a legélesebb kanyarnál és intettem egy közeledő bnujck-nak. Koromfekete néger ült a volánná®, egyedül. Kerekrenyilt, ijjedt szemekkel bámult rám, tovább hajtott, de alig' pár méter után mégiscsak fékezett, s valamit kiáltott angolul. Odamentem. Kinyújtott fekete kezeiben három Chesterfield volt. — Thank you! — mondottam összeszedve középiskolai angol tudásomat —-1 never forget! .. . Láttam a néger sebes lélek-DALOLJUNK... HOLDVILÁGOS ÉJSZAKÁN ... Somogyi Gyula verse, Eisemann Mihály zenéje. Százezernyi Hamupipőke, Jár az utcán kicsi cipőben, Nappal nem jön királyfi, Nem is győzi kivárni. Hát jó néki akárki ám. Hoidvilágos éjszakán, Miről álmodik a lány, Hogy jön egy királyfi tán, Hófehér paripán. Ez az álom oly mesés, Ámde jön az ébredés, A királyfi oly kevés, Az, hogy jő, tévedés. És mégis mig kicsi fellegek úsznak az ég peremén, s Mig őket nézni lehet, örökéletii lesz a remény, meg a regény. Holdvilágos éjszakán, Miről álmodik a lány, Hogy jön egy királyfi tán, Hófehér paripán. LÓSZŐR VITÉZ IRTA: HERCEG FERENC Nem jó, ha az ember régmúlt idők emlékei közt kotorász; a visezajöhetetlemül letűnt napok lehellete bolondos gondolatokat kelt a legjózanabb főben is. Mikor a múltkoriban ki kellett hurcalkodnunk pégi családi házunkból, a padlás egy sötét zugában, a kéménykürtő mö gött, vesszőből font bölcsőre akadtam, amely szín ültig volt eísárgult irományokkal, elfakult rongyokkal ési cifra gyermekcókmókkal. A sok tarka-barka holmi közt turkálva, e|gy bőrből készült huszárra bukkantam, amelynek láttára egy csapásra fölelevenedteki agyamban a gyermekkor szunnyadó emlékei s csillogó pillangók fölzavait rajaként nyüzsögtek körül. A lószőr-vitéz! Mennyi bűvös emlék, mennyi gyermekes vágy, túláradó boldogság, fájdalmas csalódás fűződik hozzá! Kezembe vettem a huszárt s megtisztítottam a portól és a pókhálótól. Az idő ugyancsak megviselte. Arca förtelmesen össze volt mázolva, orria hiányzott; kopott, foszladozó egyenruhája alól itt is, ott is előbukkantak a drótbordák és alóször töltelék; hanem azért a kétarasznyi legény merev szemével keményein és marconán tekintett rám, mint egy rokkant vitézhez illik, ha huszonöt év múl va visszontlátja régi generálisát. Eszembe jutottak a kemény tusák, amelyeket együtt végig> küzdöttünk a baromfiudvar porondján ... Hej! hogy rebbent szét az a fölfuvalkodott pulykanépség. ha szilaj harci rivalgás sál közéje nyargaltunk. De nemcsak vad harciszomj, zetét. Nagyon megijedhetett szegény, nyilván azt hitte, hogy hegytetőről jött SS vagyok. Velük van tele az egész Alpok. Aztán intettem egiy másik kocsinak is, de az nem állt meg. Rosszképü fehérek ültek benne s az egyik kiköpött. Nussdorftól Dégaadüirfig négy kilométer az út. Hála Istennek, rengeteg amerikai gépkocsi köz lekedik itt. S milyen jó, hogy a legtöbb amerikai katona dohányzik. S milyen .szerencse, hogy az amerikai cigaretták nem szopókásaik. A kövér, katonariuhás bajor a Gemeinde épülete ellőtt megikavarja a kendért. A szél felénk fújja a förtelmes szagot. Micsoda bűz! S milyen lehet az ize!? A tipikus bajor kotyvalé'k valóban kritikán aluli. Egyik kartársam állapotos felesége az első, aki kevéssel az “ebéd” után visszaadja a germán anyaföldnek. Déliután, a zimankó ellenére, egyik sorstársunk fölmegy a hegycsúcsra szamócát szedni. Kopár sziklák és undok viperák között terem a sízamóca. Talán gyakran nemes lovagiasság; is hevitette szivünket. Mikor vörös cicánk egyizben három napig se mutatkozott a konyhában, daliás fogadalmat tettünk, hogy 'nem eszünk és nem iszunk mig barátnőnket vissza nem hozzuk. Elevenen vagy holtan. Útra is keltünk, kalandos fölfedező útra. Leszálltunk a föld sötét gyomrába, a hűvös pincébe, ahol kísértetiesen kongó hordók között a mama téli répái rügyeztek szűk résen át haránt leszürődő fénysáv emlékeztetett csak a napsütötte fölvilágra. Bátran fölnyomultunk a iszénapadllásra, ahol a hományban zizegő széna között ciirfcogó patkányok surrannak... A macskát végre a fáskamrába'n, fedeztük föl. öt apró, cica társaságában, amelyeket szeretetteljesem nyalogatott. Ej, minő más, minő ejgészen más is volt akkor minden! Egy év volt a végtelenség,, a világ határa a szőlősdombokig terjedt, a ház birodalom, az udvar tartomány volt; a galambdúcot szédítő magasságú toronynak néztük, a tűzhely alatti hamulyukat, barlangnak. A nap eseménye a szinbein talált tyúktojás, vagy a vizes vályúiba tolakodott förtelmes, béka volt; egy réz paronhüvely birotofeában gazdagoknak éreztük magunkat; egy betürt ablaküveg, kész katasztrófa volt. Ha új játékot; kaptunk, elkérkedtünk vele a baromfiudvar lakói előtt, amelyek aztán jelentőségteljes kctkodácsolással és irigy hápogással nyilvánították véleményüket. Az eresz alatt fészkelő fecske a mi fecskénk volt, a szomszéd verebei szitkokkal fogadtuk, ka háztetőnkre mertek ülni. A szobabútorok néma, de értelmes lények voltak s ha rosszkedvűnkben megrugtuk az asztalt, utólag titokban megsimogatbuk, hogy kiengeszteljük. A farkát csóváló komondor, a dormogó kandúr elkényeztetett cselédeiink) voltak, akik bizalmaskodva dörgölőztek hozzánk s szigorú hangon adott parancsainkat tettetett alázattal, de ásítva és lézengve teljesítették. A kút mélyéből csodálkozó, és kiváncsi gyermekfejek kandikáltak föl, a mama befőttes. üvegeíit a feketie ember befőttes üvegeit a fekete ember őrizte, akiben nem igen hittünk, de azért mégis féltünk tőle. A nap, az istenadta nap, csak azért sütött oly melegen, hogy a kerti füvében liemperegjhessünk, — az eső azért szakadt, hogy papirsajkáinkat úsztassa. Az est homályában a ház előtt hajszoltuk) a haragosan búgó bogarákat, ha pedig a harangok elkongatták az esti áldást, egyszerre csodálatos zsibongás. szállta meg tagjainkat és fölkivánkoztunk a mama puha, ölébe, ahol ketten is elfértünk. Egy ideig még a fényes holdra bámultunk, amelynek tányérjában) ott áll az öreg, hátán a rőzsecsomóval s mig apa a szomszédokkal beszélget, háborúról, járványáról -és adóról, álomórákig tarthat az út, amíg fölért De az ő felesége is állapotos és klülönös kívánságai vannak: — Miklós,, hozz szamócát, mert én állapotos vagyok! Miklós, hozz friss vizet, mert én állapotos vagyok! Miklós, vigyél sétálná, mert én állapotos vagyok! Miklós, hányj ibiukfencet, hozz egy kígyót, — mert én 'állapotos vagyok!... Miklós mindent megtesz. Szép tőle. De vájjon meddig bírja? És meddig .báirjuk -mindanynyian ezt aiz állapotos BÉKÉT? J.ánJo,s másik irányba indul minden délután. Vagy három 'kilométert ballag a hegyek között, Sonnhart nevű falu felé. Ott át lehet látni az inn folyó túlsó partjára, Braninemburgba. Átkelni nem lehet, mert az amerikaiak széjjelrombolták a révet, hogy éjnek idején ne tudjanak átszökni a hegyekben bújkáló SS fiúk. De át lehet látni; a túlsó partra, ahol tönkrebombázott vasúti állomás hever. Figyeli az újjáépítő munkálatokat és, hogy mikor indul meg a közlekedés? Mikor indul az első vonat, amely hazaviszi? . .. HAZA!!! Ő azt várja, mert ő hazatérhet. A többiek nem térhetnek haza. Jómagam is homlokomon érzem a bélyeget: “HÁBORÚS BŰNÖS’’ és valószínű, rajta vagyok a listán, mint újságíró, aki “cikkeivel meghosszahbitotta a háborút” ... De csak pár hónap még! Talán elgy év, talán kettőt, talán... No nem! Három 'év semmi esetre sem lehet! Maximum másfél év és 'Magyarországról kimegy az orosz! Ez biztos, mint a halál! ... (A naptár 1945-öt mutat.) ■Béla még Simphoniát szív. Neki még van, mert ő szombathelyi. Én már Szombathelyen is hontalan voltam. Gyűlölt tiszántúli menekült. Nekem már ott is csak néhanapján volt részem ekkora luxusban. Néha látogató jön Dégendorfból. Hozza az új híreket: ebben, vagy abban az erdőben megint akasztott embert találtak. Kerek, bajuszos arcáról ordított, hogy magyar. Nyilván nem szere'llmi bánat kergette öngyilkosságiba . . . Pár deka húsért, egy kiló fekete, .ragacsos kenyérért órákig áll sorba a nép Egy napi élei-Magyarországi magyar ÜGYVÉD DR. RACSMÁNY BÉLA a budapesti ügyvédi Kamara volt tagja. Manitobái gyakorló ügyvéd, közjegyző, uj címe: 203-504 Main St., Winnipeg, Man. R3C 1A7 — Telefon: 947-1513. ittasan hunyorgattunk egymásra: ej mit! csak legyünk egyszer az ágyunkban — jöhet aztán háború, kolera és adó! ... Amint a fölforditott bölcső előtt térdelek, lelki szemem előtt megjelenik egy régi elfelejtett gyermekalak, Vica húgom, ötéves kotlában meghalt torokgyíkban. Két évvel volt kisebb nálam, ma-holnap már húsz éve, hogy a halál csontkeze letörte azt az éretlen kis ember rügyecskét. LÁ seih, amelyet halála rajtunk ütött, régóta behegedt, arcvonásai máir-rnári elmosódtak emlékezetemben, egy évtized óta alig gondoltam rá. Csodálatos.! Most egyszerre; megint magam előtt látom, meg,lepő közvetlenséggel. Bájos, izmos gyermek, buzavirágszeinmel, kurtája nyírt szőke fejjel: beszédközben kissé selypit, fejét rendesen oldalvást szokta tartani. Tulajdonképpen Viktóriának keresztelték, nagyanyám azonban nem tudott megbarátkozni az előtte szokatlan hangzású névveil és Vicának szólította. Én ! csak úgy; Vica, cica, pattogatott kukorica! Hevesvérű, örökké izgp-moz- Só gyermek volt. Sokat kotnyeleskedett a konyhában s ha anyám ilyenkor főzőkanállal kizavarta, kacagva polkázott végig az udvaron. iHozzám nagyon ragaszkodott egyébiránt könnyben hivő volt, mint. minden jószivü gyermek sí fölötte szeretett volna fiú lenni. A kertkeritésen végzett erőmutatványaimnak ő volt a leghalásabb közönsége, ba pedig a huncsatákról hazudtam neki, amelyeket képzeletben naponként végig,küzdöttem a városvégi cigánygyerekekkel, nagy szemében kHgyult az őszinte lelkesedés tüze. A szegény Vica csodálatos ( rajongó szeretettel viseltetett az én lóiször-vitézem iránt. A hun- j szár volt álmainak a tárgya, a huszár után való reménytelen vágya keserítette el fiatal éle- ] tét. Ha valamit szépnek, elragiadóinák, fenségesnek akart jellemezni azt mondta: olyan, mint a huszár! Gyakran minden bevezetés nélkül kezdte vontatott, monoton hangon: — Add nekem a huszárt! — Majd,, ha fagy . .. — Add nekem, — ismételte fáradhatatlanul. — Ne nyafogj, Vica! — Maga nyafogsz! Ebből rendesen egésizséges csetepáté fejlődött, amely csakhamar elfeledtette velünk, a vita tárgyát. 'Szüléink iniem ügyeltek Vica sajátságos szenvedélyére, de különben is meg vagyok győződve, hogy egy más, habár egészen hasonló hús zárnem elégítette volna ki húgomat, — neki az én huszárom kellett, ennek individualitása gyakorolt rá oly bűvös varázst. Egyszer aztán mégis övé lett a huszár, e csoda pedig következőképpen esett meg: Nevemnapja volt. Uj ruhát és aranyórát kaptam. Megvallom, hogy mindkét ajándékon talál- 1 tarn kifogásolni valót: az árának az volt a hibája, hogy nem ketyegett, a ruha pedig abban sántított, hogy kabát, mellény és nadrág egy darabban volt, én pedig abban láttam az elegancia netovábbját, hogy az ember hébe-korba levesse kabát ját. örömöm első mámorában, sugárzó arccal futottam a iszom szédságban lakó nagymamához, hogy kellően bárnultaassam magamat. Vica természetesen velem volt. A nagymama udvarán nagy tyúkketrec állott, amelyneki a tetejére néha föl szoktam mászni, hogy egyetkettőt kukorékoljak. Most is megtettem, s amint ünnepi 'hangulatomban, a tetőn gugolva, karjaimat billegettem s metsző hangon süvítette, Vica odalenn tapsolt elragadtatásában. Jóked vünknek csakhamar vége lett. Lemászva a ketrecről, ,egy szögbe akiadtam és, — Jézus Mária! az uj kabát könyökén három ujjnyi széles hasadás ásított. Le voltunk sújtva. Én sírva fakadtam, húgom elsápadt ijedtében. A nagymama hiába készítette elő legédeisebb cukros süteményeit s a névnapra kiáró ezüst-húszast, be sem néztünk hozzá, hanem bánatos szívvel, őgy elégtünk hazafelé. Sejtettem, hogy otthon intóztató igazságot fognak tenni! Szegény Vicának majd megszakadt az ő áldott jó sízive az én nyomoromon, amint mellettem tipegett. Egyszerre megfogta a karomat. — Tudod mit, Dudi, ne sírj, majd én megvarrom a lyukat... — Tudsz te varrni, Vicca? — kérdeztem bizalmatlanul. — Én? ó jé, meglásd, úgy megvarrom, hogy senki sem veszi észre ... Ezt annyi önbizalommal mondta, hogy mag,am is nekibátorodtam. Otthon egyenesen a fáskamrába surrantam, Vica pedig addig settenkedett a mama varróasztala körül, mig a met kapunk egy hétre. Vájjon meddig mehet ez így? A bürgermelsteri szé|k;ből tegnapelőtt leváltották a Hitlernrendszer emberét. Helyén inast egy papírgyári munkás ül, aki állítólag azért nem megy vissza gyári munkásnak, mert hat “lyukas” éve alatt kijött a szakmájából. A “hat lyukas évet” a dachaui koncentrációs táboriban töltötte mint megrögzött kommunista. Az amerikaiaknak ő a legmegfelelőbb. Haragszik Hitlerre éis. haragszik a magyarokra, mert azok — szerinte — nácik ... A parasztok is haragszanak Hitlerre: — Mi már akkor tudtuk, hogy Hitler- elveszti ezt a háborút — magyarázzák most útenútfélen — amikor a templomuk tornyából elvitték a harangokat .. . Ez a iszedlemidús megállapítás a német haditermeléssel vág egybe. Hogy aztán Hitlernek elvitathatatlan érdemei is vannak? . . Hogy a népének nagyobb darab kenyeret akart adni ezzel a háborúval, hogy neki köszönhetik a technika minden vívmányával felszerelt .pártáikat, a villanyfnrészt, a trá)gyalé-szivót, korszerű mezőgazdasági gépeiket, a tágas,, hyigémifcus, vizvezetékes istállókat, s mindazt, amiről a magyar, román, vagy szláv paraszt nem is szükséges, eszközöket sikerült elcsennie. Nemsokára utánam jött tűvel, cérnával, óriás szabóollóval és akkora gyüszüvei, amelybe három ujja is belefért. Én végághasaltam egy kosáron, Vica pedig mellém térdelt és fontoskodó arccal kezdett varrni, nagy girbe-g.örbe öltésekkel, egyszer föl, egyszer le. Mikor elkészült, maga is bizalmatlanul nézett végiig müvén: a kabát sötétkék volt, a cérna pedig fehér. Leleményes eszével ezen is segített, hozott tentát éts, ujja hegyével szépen befeketítette a cérnát, — most már igazán nem látszott semmi ... örömömben olyat tettem, amit csakhamar megbántam: odaajándékoztam Vicának a lóször-vitézt. Hugóm alig mert hinni fülének és szinte elsápadt a túlnagy boldogságtól. —Igazán nekem adod, Dudi? — kérdezte leálló lélegzettel. — Neked adom, Vica. '— örökké, öijökké. t — Örökké, örökké. — Mond: bizony Isten! — Bizony Isten! ... i Vica karjára kapta a huszárt és örömsdkioltással rohant a kertbe. Mikori este levetkőztettek, Vica már ketreces ágyában térdelt s a huszárral hóna alatt, álmos fővel darálta az esti áldást. — 'Ez meg mi? — kérdezte anyám, amikor vétkezés közben a kabát ujja egyszerire meg,rop parit a könyököm ... Jézusom! Vica odavarta kabátomat az ingemhez! Anyám mérges is volt, de nevetett is; én pedig, tekintettel a névnapra és álmos állapotomra, egy gyönge barackkal szabadultam. íMásnap Vica már korán reggel játszott a huszárral, 'engem pedig a sárga irigység emésztett ... Az egész alku nem áll, mert Vica nem varrta meg jól a kabátot és nem igaz, hogy senki sem vette észre a lyukat, mert a mama észrevette és én VALÓDI MINŐSÉGŰ FINOM-ŐRLÉSŰ KALOCSAI CSEMEGE PAPRIKA fontja $2.25 és szállítási költség. KOLBÁSZ, PÖRKÖLT, GULYÁSLEVES, PAPRIKÁSKRUMPLI, PAPRIKÁS SZALONNA. STB. EL SEM KÉPZELHETŐ VALÓDI HAZAI PAPRIKA NÉLKÜL. Elsőrangú ERŐS PAPRIKA fontja $2.50, 1/2 font $1.50 és szállítási költség. Kiváló minőségű töretlen óhazai KAMILLA TEA fontja $3.85 és szállítási költség. Tiszta tojás TARHONYA legújabb magyarországi szállítmány FONTJA: $1.25 és szállítás. K M. U. KERESKEDELMI OSZTÁLYA 210 Sherbrook Street, Winnipeg, Manitoba, R3C 2B6. j álmodhatott, az most nem érdekes szárúnkra. Talán eszükbe sem jut. Hitler a bűnbak. Meghalt, tehát rá lehet kenni mindent . . . Minden keserűséget é5 kellemetlenséget Hitler alatt — korlátozott mennyiségben, de — volt minden!. .. Most semmi sincs! Legfeljebb csak sörnek csúfo.t ktrujniplilé. A múlt héten még sor,bail kellett állani azért is. Most már szabadon árusítják a G asthausban. Este betérek oda is és elgondolkozva, sokaiig nézem az előttem habzó, majdnem undorító bajor sőrpótlót. Kerékpáros, jóvágású, rokonszenves íremet fiú fékez a vendéglő előtt. Bejön, rendel egy pohár sjöirt és •leül az asztalomhoz, szembe velem. Mielőtt iszik, felém emeli poharát. Látom, ismerkedni akar. Miért ne? Az időmből kifutja. — íMenekült vagy? — kérdezi. — Igen. Magyarországi ól jöttem. — Ahá! !Az egy szép ország. ... Mi a terved? — Nincs tervean. — Itt laksz a faluban? — Itt, a falu végén, a barakkban. Es te hová igyekszel? — Rosenheimba! — És ott mit csinálsz? — Még in'em tndiom Hallgatunk egy sort. Aztán egy barackot is kaptam, és a “bizony Isten” nem érvényes, és ezért a huszárt vissza kell adni ... Ilyformán okoskodtam. Az érvelésből eivódás, a oivódásból veszekedés lett, végre Vica haragtól lángoló arccjal, kevélyen dobta lábamhoz a huszárt: — Nesze, vedd, nekem nem kell! ... Számítottam ilyesmire, mert ismertem húgom forró vérét; azt is tudtam, hogy a következő pillanatban már sajnálni fogja gavalléros föUohbanásiát, azért megragadtam zsákmányomat és diadalmasan menekültem a keirfibe. Ezentúl, még féltékenyebben őriztem kincsemet. Az érték, amellvel Vica szemóben-birt, előttem is becsesebbé tette. Ha iskolába mentem, gondosan elrejtettem, hol a vizeskád, hol valamelyik almárium alá, s mert észrevettem, hogy távolléteniet titokzatos kezecskék arra használják, hogy vitézemet kikeltessék, oly rejtőket találtam neki a széna padláson, ahová Vica nem férhetett. Ha a kertben játszottam huszárommal, húgom a keritésien át bánatos irigységgel ügyelt minden mozdulatomra ... (Szegény Vica! Egész élete a])iig terjedt egy arasznyira, mégis elég hosszú volt a:ra, hogy forró gyermekszíve keresztülszenvedje a sorvasztó vágy, a bánatos lemondás, a reménytelen szerelem1 minden nyomor át. Vica egyszeriig beteg lett. Bevallom, hogy őszintén irigyeltem. Alig ismertem kellemesebb állapotot a betegségnél: az emberek bekötik fejét, nyakát, ágybafektetik, nem keli iskolába mennie, mama, papa kényeztetik, dédelgetik s ha az ember elég élelmes, hogy hébekorba nyöszörögjön kissé, kap narancsot, datolyát és cukrot. Engem a nagymamához adtak, a lőszöit(vitéz persze velem ment. Elhagyatottnak éreztem magamat a nagymamánál, — meglehet, azért, mert Vica nem volt velem, de meglehet azért, mert az egész házban oly komor szinte ünneplés, 'hangulat uralkodott. A ház közvetlen a templom mögött állott, amelynek hatalmas két gót tornya belátszott udvarunkra; harangzúgása pedig napközben megremegtette ablakainkat. Hálószobánk falairól dolmányos, szuróstekintetü urak és hosszunyaku virágos hölgyek tekintettek le. Legjobban érdekelt azonban az almáriumon ketyegő régi óira. 'Csodálatos egy óra volt ez! A virágos mutatólap alatt inga helyett cifra aranypillangó lengett ide-oda, a két alabástromoszlop között pedig kórt volt, barokk kastélyai, szökőkuttal, piros viasztulipánokkal és mérges zöld gyeppel: a kertben egy spanyol lovag állott, tollas bairiette és tg,itárra. Epedve tekintett a kastély zárt ablakára. Ha az óra ütni kezdett, akkor kipattant a csúcsíves ablak s egy parányi hölgyecske jelent meg, meg akarom kérdezni, honnan jön, ám ebebn a pil-iamatiban amerikai katonák érkeznek a vendéglőbe. Leülnek az asztalok mellé, de olyan hangosan, hogy egyszeriben háttérbe szorul a német szó. Cigarettájuk hamuját beleszórják a inémet sörbe és felteszik lábukat a padra, mintha, ezzel akarnák kifejezésbe juttatni, hogy ők hódítók. — Ez a mélypont! — szól asztaltársain és szavaira fölre zzenek üres bámésizkodásomból. — Ez a mélypont! — ismétli — Ez nem tarthat igy! — Ez nem tarthat igy! .. . - Még éjszaka, álmatlanul heverve a szénán', bámulva a sötétséget is fülemben cseng az isj nieretleor, mégis rokonszenves | bajor fiú szava, akitől elfelejtettem megkérdezni, hogy honnan jön? . .. Most már tudom: — a múltból érkezett. A rnurt rendjét, fegyelmét, szépségét, dicsőségét és örök optimizmusát hozta el néhány percre e négy szóval: -— Ez nem tarthat igy! Hosszú hónapok óta ez. az első pozitiv reménysugár, ami az élet legmélyebb pontján erőt és életkedvet ad ... Ne várja felhívásunkat— küldje be előfizetését honfitárs mielőbb! aki mereven bólintg'atott a fejével. A lovagi buzgón kezdte verni a lantját, a szökőkút hullámos üvegsugara körbe forgott az óra belsejéből csooálatosan andalító, ősrégi dallam hangzott. Én pedig dobogó szívvel és elfojtott lélegzettel néztem ezt a megelevenedett varázsámiot. De, most jut eszembe, hogy Vicáról kell beszélnem! A nagymama egy nap azt mondta nekem, hogy szegény Vicánk nagyon rosszul van. — Ahá! — gondoltam, — tehát nagyon sok cukrot kap? Délután i be állított hozzánk Barka, a szobaleány sí azt mond ta, hogy orvosságért -megy és hogy Vica szépen kért, küldjem el neki a huszáromat kölcsön, attól mingyárt egészsége® leíz. — A huszáromat, — dadogtam — a huszáromat? hová is tettem . . . majd megkeresem. . . Nem tudom, mi rossz széliéin bántott. Besiettem a szobába, keblemre gyömöszöltem a huszárt, átmásztam a kerítésen és kivágtatta ma rétre. Csak akkor éreztem biztonságban a kin csemet, mikor egyedül találtam magamat a füzesben. Sokáig csatagoitam az ér partjáni. óh, az a Vica! Nem elég, hogy nem jár iskolába, hogy cukrot kap, még a huszáromat is akarja? Mikor bealkonyodott, félni kezd tern a magánytól; a régi korhadt fűzfák a homályban; ugrándozó emberalakok és fenyegető s'zörnyképek árnyaihoz hasolitottak. Amint a huszárommal hónom alatt, lelkendezve hazavetődtem a nagymama némán és szomorúan ült az udvaron. Nem volt kedven játszani, letelepedtem a nagymama mellé. Az udvari virágágyai fölött denevérek és éji pilangók repkedtek. A hold korongja fölbukkant templom tornyai között, a 'csúcs íves bolthatások, az áttört, szeszélyes kőcirádók bűvös fényben fürödtek. Ha a templomot holdvilágban láttam, titokzatos, regényes vágy fogott el. Képzelemibeiii, második Q-uasiniodokent bekalandoztam azt a csodálatos kőetridőt, odafönn, hcl gót szörnyek tanyáznak és karcsú kővirágok nyálnak a holdfényben. Mikor odalent a kaszárnyában eifujiták a takaródét, a búr komor, vontatott hanghullámó hallatára zsibbadás fogott el nyomottság vett rajtam erő Talán mégis, oda kellett voln küldeni Vicának a ilóször-v téizt? Éjjel -bondos álmom volt. , zenélő óra kertjében jártam, fe jem fölött az örökké nyughatat lan pillangó lengett föl és ali a szökőkút csörgiedezet, a zen szólt, de az, aki a lantot verb az én lóször >-vitézem volt, a kas tély ablakából pedig a kis Vác bólintott alá .. . Hirtelen fölijeti tem ágyamban, a szobába gyertyafény járt. — Nagymama! —• nyöszörögtem. — Mi az, fiam? (Folytatás a 7. oldalcr)
