Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1940

Index

15 — Ezek felismerik a katolikus Egyházban a hit megvallásának és a keresztény parancsolatokkal körülbástyázott életnek húsz évszázadon át kipróbált sziklaszilárdságát; hasonlóképen elismerik az egyházi hierarchiának szoros egységét, amely az apostolok fejedelme utódjával egyesülve, az evangéliumi igazsággal az értelmet megvilágítja, az embereket az erkölcsökben vezeti és megszenteli és míg mindenki iránt anyai engedékenységgel viseltetik, mégis szilárd, amikor kegyetlen kínzásokat, sőt magát a vértanúságot is kívánja, ha az ügye ezen szavakkal kell eldönteni : non licet — nem szabad. Jogtalan gyanúsítások. És mégis, Tisztelendő Testvérek, Jézus Krisztus tanítása, amely az embernek egyedül nyújthatja a hit elveit, mind az értelmet növeli, mind a szívet istenileg gazdagítja, a nehézségek felmerülésével alkalmas orvoslást nyújt ; és mégis, az Egyház tevékenysége a tan hirdetésében és elterjesztésében, a lelkeknek a parancsok szerint való alakításában gyanúsításnak lett kitéve, mintha az államhatalom sarkainak kimozdítására és jogainak megnyirbálására törekednék. Ily gyanúsítások ellen apostoli őszinteséggel kijelentjük — mindazt éppen fenntartva, amit halhatatlan emlékű elődünk, XI. Pius a Quas primas kezdetű enciklikájában 1925 dec. 11-én tanított Jézus Krisztus Királynak és az Egyházának hatalmáról —, hogy hasonló célok teljesen távol állnak az Egyháztól, amikor anyai karjait tárja ki az összes emberek felé, nemhogy uralkodjon rajtuk, hanem szolgálja és segítse őket. És nem is törekszik más törvényes hatalmak helyét saját területükön elfoglalni, hanem azokat segíti áthatva az isteni Alapítónak szellemétől, és az ő nyomdokain jár, aki «körüljárt jót tévén». (Ap. cs. 10, 38.). Az Egyház tanítja és hirdeti a földi hatalmaknak járó engedelmességet és tiszteletet, amelyek Istentől nyerték nemes eredetüket ; Krisztus Urunk parancsát követi: «Adjátok meg a császárnak, ami a császáré» (Máté 22, 21.). Amint a szent szertartásban énekli: «nem ragadja el a halandó dolgokat, aki mennyei királyságokat ad» (Hymn. Vízk. ünnepén), nem törekszik idegen jogokat elrabolni. Nem nyomja el az emberi erőket, hanem felemeli nagylelkűségre, nemességre és jellemekké alakítja azokat, akik azelőtt lelkiismeretükkel nem törődtek. Aki annyi népet és nemzetet az emberibb kultúrához vezetett, az biztosan sohasem késleltette az embereket a polgári haladásban, amelynek dicsőségét anyai büszkeséggel örvendezve látja. Az Egyház tevékenységének célját csodálatosan hirdették a Megtestesült Ige bölcsőjénél repdeső angyalok, amikor énekelték : «Dicsőség Istennek a magasságban, és békesség a földön a jóakaratú embereknek)). (Luk. 2, 14.). Ezt a békét, amelyet a világ nem adhat, maga az isteni Üdvözítő, mint szent örökséget, e szavakkal adta át: «Békét hagyok nektek, az én békémet adom nektek» (Ján. 14, 27.) ; és ezért számtalan ember készséges lélekkel karolja fel Jézus Krisztus parancsait, amelyek az Isten és a felebaráti szeretetben mint összefoglaló törvényben foglaltatnak, amint követték, úgy a jelenben is követik és a jövőben is követni fogják. Husz század történelme — amelyet egy nagy szónok helyesen nevez az «élet tanítójá»nak (Cic. Orat. L. II. 9.) — világosan bizonyítja a Szentiratoknak igazságát, azt t. i.: nincs békéje annak, aki az Istennek ellenáll (Jób 9, 4.) ; egyedül Krisztus a «sarokkő» (Ef. 2, 20.), amelyen az ember és a társadalom megtalálhatja szilárdságát és üdvösségét. Mivel pedig ezen a sarokkövön alapíttatott az Egyház, az ellenséges hatalmak soha le nem dönthetik «a pokol kapui nem vesznek erőt rajta» (Máté, 16, 18.), sőt inkább a belső és külső küzdelmek az erejét és ellenállóképességét növelik, így új győzelmeket készítenek és új koronákat jelentenek. Minden más épület pedig, amely nem Jézus Krisztus tanításán mint alapon épül fel, mintha mozgó homokra épülne és ezért egykoron szégyenletesen összedől. A gondterhes jelen. Ez az óra, amelyben első körlevelünk hozzátok, Tisztelendő Testvérek, kimegy, nem egy tekintetben valóban a «sötétség órája» (Luk. 22, 53.), amelyben az erőszak és a békétlenség szellemei mérhetetlen fájdalmat zúdítottak a világra. Kell-e mondanunk, hogy atyai szívünk minden gyermekével résztvevően együtt érez, különösen a szorongatottakkal és az üldözöttekkel? Egyes népek már belezuhantak a háború gyilkos zuhatagába, pedig talán még csak «a szenvedések kez-