Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1933

Index

- 25 1933, É V I FŐEGYHÁZMEGYEI HlUATALOS KÖZLEMÉNYEK 8. szám. 5872. sz. A római zarándoklat után. Tisztelendő Testvéreim és kedves Híveim ! Bejárni Rómát egészen egyedül, végiglátogatni a szent város ősi templomait magános utasként, térdelni és imádkozni az apostolfejedelmek sírján és a katakombák halotti csendjében magára maradva s látni a Szent Atyát, Kriszlus helytartóját akár szemtől-szembe, de újból egyedül: feltétlenül megragadó, csodálatos élmény. Ámde mindezt látni, végigcselekedni és végigérezni több száz lelkes honfitársunk melegszívű, buzgó részvétele, imája, éneke, öröme és szárnyalása között: ez már nemcsak megrendítő élmény, hanem egyben olyan kegyelem is, melynek melegítő, tündöklő napfénye elkíséri a meghatott embert egészen a sírig. Ilyen kegyelemben részesültek azok, akik Ő Szentsége atyai szózata és hívása folytán október hó első napjaiban velünk jöttek az örök városba, hogy mélyen megrendült, alázatos szívvel végigjárják velünk a nagy bazilikák csodás szentélyeit, s elvégezve közös imádságban és páratlan magyar énekeink elzengése közben az előírt ájtatosságokat megnyerhessék a szentévi különleges búcsút. Már régen elhangzott kedves magyar zarándoktársaink fenséges éneke és buzgó imája szent Péter sírjánál, ahol első ízben gyülekeztünk közös szentmisére és szentáldozásra; már régen kijöttünk a roppant templomok tündöklő fényéből, melyekben a bucsujárást kellett elvégeznünk; régen kialudtak azok a kis libegő lángok is, melyeknek misztikus, szelíd fénye mellett az éjszaka első órájában körmenetet jártunk a viharvert Colosseum mártirvértől ázott hatalmas porondján, és már régen eltűnt a Vatikán minden csodájával, minden nagyságával — s mégis úgy érezzük, mintha most is ott járnánk még az örök városban, és újból átélnők azt a sok fenséget, ami mindnyájunkat Rómába késztetett és ott egy héten át szinte lenyűgözte minden érzésünket. A sok minden között mégis különösen három szempont vonzott mindnyájunkat erre a nagy útra: Róma városának sajátos jellege, a szentév búcsúja s végül a Szentatya, Krisztus helytartója. Mindnyájunkat vonzott Rómának jellege. Az a több mint kétezer esztendő, ami már eddig is tovatűnt felette, s ami egy új világ központjává avatta e várost. Ám ezt az avatást nemcsak a történet, az igaz tudomány és a művészetek legszebb emlékei eszközölték rajta. Nemcsak ezek emelték ki és teszik ugyanis páratlanul naggyá, hanem főleg keresztény mivolta. Tizenkilenc százada már annak, hogy a kereszténység központja lett Isten rendelése és szent Péter választása folytán. S azóta a hét halom városát nemcsak egy-két ország, avagy birodalom, hanem az a roppant nagy közösség, melyet katolikus Anyaszentegyháznak hiszünk és nevezünk, tartja és tiszteli szíve, szülőföldje és központja gyanánt. Azért valahányszor keresztény érzéssel, zarándok-lélekkel lépünk e városba, — bármily távol legyünk földi otthonunktól —, nem érezzük magunkat ott soha idegenül, amint a gyermek sem érzi magát idegennek szülei karjában és az édesanya melengető ölén, bármily messze vezesse is sorsa. Míg a többi világvárosokba, hol merő tudásvágy, hol meg kíváncsiság avagy szórakozás vezeti az emberek nagy részét, addig ide a lelki otthonnak ösztönös tudata vonzza és vezeti a legtöbb keresztényt. Azért, ha már a messze távolból megpillantja a zarándok szeme szent Péter templomát, annak égbe nyúló, roppant kupoláját és a körülötte elterülő várost, olyan érzés cikkázik lelkében, mint a hazatérés boldog perceiben. S mikor végigjárja meghatott lélekkel a keresztény Rómát, lépten-nyomon a legszebb emlékek, a keresztény ókor és középkor s a törtető újkor fenkölt emlékei, mint megannyi megkapó ismerős köszöntik őt és szólnak lelkéhez.