Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1929

Index

46 — Mi volt az út lefolyása ? A Szentöld kapujában. bátorodtunk neki a nagy útnak minden ellentétes behatás dacára. Még erősen zúgott a telefon és riadt híreket közölt a Szentföldről, mikor a kis zarándokcsapattal bensőséges Veni Sancte, szentmise és búcsúzkodás után beszálltunk a Déli Vasút budai állomásán reánk váró hatalmas kocsikba, s elindultunk a messze Keletre. Nem történt ez elfogódás nélkül. S amint az est leszállt s eltűnt a Balaton és a magyar állomások egész sorozata, nehéz aggodalom szállta meg lelkünket. Visszatérhetünk-e ? Az éjszaka csendje eltüntetett minden aggodalmat és reggel már a tenger vize fölött láttuk a nap aranyos korongját. Triesztben a Carnaro-ra, egy hatalmas tengerjáró gőzhajóra szálltunk s mivel újabb vészhírek nem jöttek, neki vágtunk a szélben morajló Adria vizének. Hat napig utaztunk e nagy alkotmányon, mely úgy festett a tenger vizében, mint egy kis dióhéj a mi folyóinkon. Gyors ütemben elhagytuk Isztriát, a dalmát partokat, az olasz félsziget legalsó részeit, majd Görögországot és a szigeteket, évezredes történetek klasszikus helyeit s kifutottunk a Földközi tenger végeláthatatlan, fodros rónáira. Az égbolt mélysége, a tüzes napsugár, a rengeteg csillag, a tenger változó, hol csendes, hol ringó, hol meg tarajt hányó csodálatos vize, a felhők járása, a nagyvíz varázsa, a rádióhírek le-lefoglalták ugyan az ember figyelmét, de azért mi mégis elsősorban magunkra, hazánkra és arra a vezeklésre akartunk gondolni, melyet érte vállaltunk magunkra. Ezért történt, hogy a gőzösön is minden napot szentmisékkel kezdtünk, több imánkat közösen végeztük és mindennap egy vagy két szentbeszéd és a szentolva-ó közös elmondása fejezte be a lelki programmot. A tenger utasa mindig jobban érzi Isten közelségét, mint a szórakozott szárazföldi ember. Azért tartja a latin közmondás: „Qui nescit orare, pergat ad mare". „Aki nem tud imádkozni, menjen a tengerre". Bennünket azonban nemcsak a nagy tenger, nemcsak a nagy, félelmes mélységek, nemcsak a hullámzó roppant víztömegek tereltek Istenhez és az imádsághoz, hanem hazaszálló minden gondolatunk, minden érzésünk is. A bú, a gond, a bajok tudata, a segítés vágya imára késztették mindannyiunk lelkét. így repültünk azon a nagy vízi országúton, melyen két világrész évezredek óta közlekedni szokott, melyen egykor az üdvösség híre nyugat felé hatolt, s melyen egykor Szent Péter és Pál is Rómába érkeztek. Hetedik nap reggel már feltűntek a Szent föld partjai. Óriási sötét páncélhajók álltak őrt mellettük, míg fent a magasban tompa kattogással repülő osztagok szelték a levegőt és kémlelték a szárazföld minden mozdulatát s ébredő életét. Az ostromállapot nehezebb légkörét messziről éreztük s bár a biztonságot garantálni látszott, sötét árnyként lebegett felettünk. Jaffa felől Haifába mentünk, ahol a kiszállás könnyebben történik Alulról fölfelé végigszeltük a parti vizeket s mielőtt a nap koronája újból letűnt volna messze tengerben, Haifánál horgonyt vetve, kiszálltunk a partra. Sötét arcok, szúró tekintetek, egy idegen világ, a kelet zsivaja fogadtak bennünket; katonák, civilek, hangos kereskedők, néma bennszülöttek tolongtak körülünk, mintha minden nemes illúziót el akartak volna ijeszteni tőlünk. Ám a tudat, hogy a Szentföld kapujában vagyunk, s azt a földet érintik lábaink, melyen egykor az Isten fia is „körüljárt jót tevén"

1; felemelt bennünket, s mi a város pora, piszka, zűrzavara között is hitünk szemeivel csak egy vonzó tündérkertet láttunk, melyben az Úr Jézus saját vére árán megszerezte nekünk az elvesztett paradicsom drága örökségét. Elég hosszú igazolás s eljárások után gépkocsikba szálltunk s úgy siettünk fel Kármel hegyére, mely a város felett, mint egy derűit, bíztató fellegvár néz le a tengerre. A nap máris lenyugodni készült. Arany sugarai csodás fénnyel vonták be a hegyet és a kármelhegyi Szűz Anya szentélyét, melynek tornya és márvány falai örömteljes kiáltójel gyanánt mutatnak az égre s hívogatják a tenger utasát. Mire felérkeztünk, leszállt az est, kigyúltak az égen a fényes csillagok, s a mi kisded zarándokcsapatunk égő gyertyák imbolygó fényénél régi, magyar Mária-énekek éneklése mellett vonult a templomba, hogy hálás szivünk túláradó érzelmeit kiönthessük a Szent Szűz lábánál. Hat-hét napi tengeri út, fojtogató hőség, szokatlan fáradság s kimerülés után hihetetlen megindulás fogott el bennünket, mikor fent, a fényben uszó, hatalmas templomban, istenfélő szerzetesek között hálatelt lélekkel oda borulhattunk a Szűz Anya oltárához, Szent Fiának kegyes szine elé. Te Deum, szent beszéd és szentségi áldás képezték a hálaadás gerincét, mig a szerzetesek buzgó karimája, a régi orgona megkapó bugása és a harangzugás kiszűrődtek a néma légürbe s tova hömpölyögtek a tenger rónái, hullámai felett. A Szűz Anya kedves arca mosolygott le reánk az oltárképről, amint skapulárét tart áldott kezében, s ez a kép őrködött akkor is felettünk, mikor a Szentföldön első izben nyugvóra térhettünk. Másnap

3 kora reggel Názáretbe mentünk. Tágra nyilt szemekkel néztük a Szentföldet, an1 Ap. csel. 10.38., 2 szept. 6-án. Názáret felé