Kalocsai Főegyházmegyei Körlevelek, 1928
Index
— 4 kívánság romlottságát», 1 hanem Jézus élete kinyilváníttassák a mi testeinken és az O örök papságának részeseivé levén «ajándékokat és áldozatokat mutassunk be a bűnökért». 2 S eme titokzatos papságban, az elégtételadás és áldozás tisztjében nemcsak azok részesek, akiket Krisztus Jézus, a mi főpásztorunk szolgáiként használ, hogy Istennek a tiszta áldozatot napkelettől-napnyugatig minden helyen bemutassák, hanem az összes hívek is, akiket az apostol-fejedelem joggal nevez «választott nemzetségnek, királyi papságnak». 3 Ők is tartoznak úgy önmagukért, mint az egész népért áldozni a bűnökért, 4 csak úgy, mint minden pap és főpap, ki az emberek közül választatik és az emberekért rendeltetik Isten előtti ügyeikben. 5 Minél tökéletesebben megfelel a magunk fölajánlása és föláldozása Krisztus áldozatának, azaz minél jobban föláldozzuk az önszeretetet és vágyainkat s testünket megfeszítjük azzal a titokzatos keresztrefeszítéssel, amelyről az apostol beszél, a könyörgésnek és engesztelésnek annál bővebb gyümölcseit nyerjük el a magunk számára. Csodálatos a viszony az összes hívek és Krisztus közt, olyan mint a fej és a test többi tagjai közt s amilyen a szentek titokzatos egyességében rejlik, amelyet a katholikus hit vall. Úgy az egyes emberek, mint a népek, nemcsak egymáshoz kapcsolódnak, hanem azzal is összefüggnek, «aki a fő, Krisztus, kitől az egész test összeköttetvén és egybefoglaltatván minden íznek szerkezete által, a test növekedését szerzi, maga épülésére a szeretet által». 6 Ezt maga a közvetítő az Isten és az emberek közt, az Úr Jézus Krisztus, halála előtt az Atyától kérte: «En őbennük és Te Énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek». 7 Amint tehát a Krisztussal egyesülést kifejezi és megerősíti a fölajánlás, úgy az engesztelés ugyanazt az egyesülést először a bűnök eltörlésével megkezdi, azután a Krisztus szenvedéseiben részesedéssel tökéletesíti, végül a testvérekért áldozatot bemutatva betetőzi. Az irgalmas Jézusnak az volt a szándéka, mikor szívét nekünk megmutatta, amely a szenvedés jeleit viseli s a szeretet lángjaitól lobog, hogy egyrészt a bűn végtelen gonoszságát megismerjük, másrészt a Megváltó végtelen szeretetét csodálva, 1 II. Péter 1, 4. s Zsid. 5, 1. a Zsid. 5, 1. 6 Ef. 4,15—16. a I. Péter 2, 9. 7 Ján. 17, 23. 4 Zsid. 5, 3. a bűnt minél jobban utáljuk s a szeretetet minél melegebben viszonozzuk. Az engesztelésnek vagy jóvátételnek szelleme mindig az első és legfőbb eleme volt az Úr Jézus szentséges Szíve tiszteletének és semmi sem egyezik annyira annak eredetével, természetével, hatásával, az ájtatosságnak különleges szokásaival, amint bizonyítja a történelem, a gyakoi'lat, a szent liturgia és a római pápák okmányai. Midőn Krisztus szent Margit Máriának megjelent, végtelen szeretetét hangsúlyozta, s mint bánatos ember a hálátlan emberek részéről őt ért bántalmak miatt a következő szavakkal panaszkodott, amelyek vajha mélyen bevésődnének minden jó lélekbe s soha feledésbe ne mennének: «íme a szív, mely annyira szerette az embereket s őket elhalmozta minden jótéteménnyel, de végtelen szeretetéért cserébe nem talált hálát, hanem ellenkezőleg feledést, közönbösséget és bántalmakat tapasztalt néha még azok részéről is, kiket hozzá a különös szeretetnek kötelessége hivatásszerűen is fűzne». Ezeknek a bűnöknek engesztelésére sok egyebek között, mint neki különösen kedveseket, a következőket ajánlotta: hogy a hívek az engesztelés szándékával a szentáldozáshoz járuljanak, amelyet engesztelő szentáldozásnak neveznek; engesztelő könyörgéseket és imádságokat mondjanak egy teljes órán át, amely ájtatosság igen találóan szentóra néven ismeretes. Ezeket az ájtatosságokat az egyház nemcsak jóváhagyta, hanem bőséges lelki kegyelmekkel is gazdagította. Ámde mindezek az engesztelő szertartások vájjon micsoda vigasztalást nyújthatnak a menynyekben boldogan uralkodó Krisztusnak? «Mutass egy szerető lelket — s az megérti, amit mondok», szent Ágoston eme szavaival felelünk rá (In Joann. Ev. tract. XXVI. 4.), amelyek ide kitűnően illenek. Mert ha az Istent szerető lélek a múltba tekint, elmélkedve látja és nézi Krisztust, amint az emberekért szenved, gyötrődik, a legiszonyúbb fájdalmakat viseli, «érettünk emberekért és a mi üdvösségünkért» a szomorúság, aggódás és szégyen terhe alatt összeroskad, sőt «bűneinkért megroncsolva» minket sebeinek kékségével meggyógyítS a jámbor lelkek méltán szemlélik őt így, mert az embereknek bármely időben elkövetett vétségei és bűnei egyaránt okozói 1 voltak, hogy az Isten Fia a halálba ment, s — amennyiben rajtuk áll, — most is a halált hoznák Krisztusra i Iz. 53,5.
