Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2014 (13. évfolyam)
2014 / 4. szám - MENEKÜLTKÉRDÉS ÉS RENDSZERVÁLTOZÁS - Cseresnyés Ferenc: Magyar egyetemisták (Nyugat-) Németországban, 1956-1958
Cseresnyés Ferenc A német diákszövetség azt valószínűsítette (megerősítő adat nem állt a rendelkezésére), hogy a hallgatók 20 százalékát kitevő, munkás-paraszti származású apával rendelkező fiatalok sem a politikailag preferált társadalmi kategóriákhoz tartoznak. Azt feltételezték, hogy az apák valójában az ún. deklasszált polgári és földbirtokos réteg tagjai vagy középosztálybeli emberek, akiknek a birtokát államosították a földreform során. Bár a gondolatmenet nem nélkülöz minden alapot, nem lehet azt feltételezni, hogy a - legalábbis formálisan - „privilegizált", valódi paraszt- és munkásfiatalok nem, illetve alig lehettek a menekült hallgatók között.22 Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a széles körű és radikális földreformmal földhöz juttatott szegényparaszti rétegektől az erőszakos téeszesítésekkel néhány év múlva ismét elvették az annyira vágyott földtulajdont, melynek következtében nem feltétlenül maradtak a népi demokrácia hívei. Világossá vált ugyanis, hogy e társadalmi réteg pri- vilegizálása csak politikai propaganda, a munkás-paraszt hatalom nem gondolja azt komolyan a gyakorlatban, pontosabban az érdekei szerint módosítgatja a támogatás mértékét és jellegét.23 Alapvetően hasonló jellegű folyamat volt megfigyelhető a szovjet zónából menekült, keletnémet hallgatók esetében is. Az ötvenhatos forradalom leverését követően Magyarországról azok a hallgatók menekültek el, akik csak igen nehéz körülmények között, illetve egyáltalán nem tanulhattak tovább. De egyéb hasonlóság is mutatkozott a két kelet-európai országból menekült fiatalok motivációi között. Ha az apák foglalkozását összevetjük, kiderül, hogy azon családok gyermekei esetében mutatkozott nagyobb hajlandóság a menekülésre, amelyek abba a kategóriába tartoztak, amit a Szövetségi Köztársaságban és más nyugati országokban (a kelet-európai népi demokráciákkal ellentétben) társadalmat fenntartó és működtető rétegként értékeltek. Tehát az értelmiségi, a hivatalnoki és az alkalmazotti családoké. (Néhány esetben - gyárosok, nagykereskedők kapcsán - csak azért nem lehet beszélni a hasonlóságról, mert ilyen társadalmi rétegek Kelet-Európábán az ötvenes évek közepén már nem léteztek.) Szembetűnő volt, hogy a menekült hallgatóknak csak csekély részét lehetett aktív szabadságharcosnak tekinteni. Ebből az is következett, hogy sok szabadságharcos hallgató nem menekült el az országból. A többségnél tehát nem lehetett személyes üldöztetést megállapítani, bár az egyébként a genfi konvenció meghatározása szerint szükséges lett volna a menekültstátusz biztosításához. Egyszerűen éltek a kínálkozó lehetőséggel, amit az akkor éppen nyitott határ jelentett. Ezzel akkor és ott együtt járt a rendkívül kedvező politikaimenekült-státusz éppen úgy, mint a továbbtanulás lehetősége. Mindazonáltal Nyugaton általában hajlottak arra, hogy a távozást a keleti kommunista rendszerek és a szovjet megszállás elutasításaként értelmezzék. Tudták persze, hogy ez nem értékelhető egyben a nyugati polgári demokráciák tudatos vállalásaként, de bíztak a fiatalok megnyerhetőségében. 148 Külügyi Szemle
