Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2014 (13. évfolyam)
2014 / 4. szám - MAGYAR-ROMÁN KAPCSOLATOK - Lakatos Artúr: A román külpolitikai nyitás és Románia helyzete a szocialista táboron belül, magyar diplomáciai dokumentumok tükrében, 1965-1968
A román külpolitikai nyitás vonatkozásokban ugyanaz maradt a helyzet, mint ami 1965 elején kialakult. A helyi magyar nemzetiségi lakosságot kevésbé foglalkoztatta az, hogy az államtanácsnak, a Nagy Nemzetgyűlésnek magyar alelnöke is van, sokkal inkább azt szerette volna, hogy a politikai légkör javuljon, a nemzetiségi jogok a tartományokban, a rajonokban és a falvakban is kézzelfogható módon érvényesüljenek. Többek között olyan fontos gyakorlati területen, mint az iskolapolitika, nem történt említésre méltó változás. És 1965-ben mindössze négy olyan középiskola működött Romániában, ahol nem került sor összevonásra (azaz nem volt román tagozat). Ezek közül egy Nagyváradon, kettő Kolozsváron, és Nagyenyeden még egy.64 Egy szovjet delegáció arról tájékoztatta a magyar követséget 1965. október 28-án, a Babe§-Bolyai Egyetemen tett látogatásukkal kapcsolatban, hogy „erősen érződik a beolvasztási politika", és egy, a nevét nem vállaló magyar docenst is említettek, aki szerint „igen nehéz a magyar nemzetiségiek helyzete, s általános az elkeseredettség a rájuk nehezedő nyomás miatt".65 1966. május 25-én a párizsi lengyel követség másodtitkára azt mondta magyar kollégáinak, hogy két román diplomatával beszélgetett, akik azt fejtegették, hogy habár Románia még nem fogalmazott meg a Szovjetunió számára javaslatokat a területi kérdések rendezésére vonatkozóan, de ez szükséges lesz, és törekedniük kell a lengyel-román közös határ kialakítására, ugyanakkor az erdélyi magyar kisebbség helyzete teljes mértékben román belügy, amit ők is fognak megoldani. A lengyel diplomata megdöbbentőnek és igen veszélyesnek tartotta az ilyen gondolatokat.66 Az 1967. januári jelentésében a nagykövetség a román-magyar, vegyesen lakott területek káderpolitikáját elemezte, és arra a megállapításra jutott, hogy a tartományi és a nagyvárosi pártbizottságok esetében a román tagok aránya a lélekszámúknak megfelelőnél nagyobb, a magyar nemzetiségűeké „akkora, amekkora szükséges". A román jelleget főleg az olyan vegyes lakosságú, de kiemelkedően fontos gazdasági, politikai és kulturális központok esetében igyekeztek érvényesíteni, mint Kolozsvár vagy Maros- vásárhely. Járási szinten azonban meglehetősen következetesen érvényesült a „képviseleti" elv.67 Általában véve azt, hogy a magyar diplomácia felemásként értékelte a román szervek hozzáállását, és ezt a jelentéseiben ki is fejezte, talán a legszemléletesebben Végh Lajos katonai attasé egyik 1969-es jelentése tükrözte, melyben megállapítja, hogy ... mind ez ideig Ceau§escut tartották a szélsőséges román nacionalizmus szóvivőjének, és első titkárrá való megválasztását annak idején a kisebbségek, de különösen a magyarok és a zsidók körében vészjóslónak tekintették. Nem tudni még természetesen, milyen változás várható a kisebbségek helyzetében, de tény, hogy egyes megnyilatkozásokban vagy okmányokban - pl. a párt új Szervezeti Szabályzatjanak] tervezetében - a korábbiaknál nagyobb hangsúlyt helyeznek a nemzeti kisebbségek megemlítésére. Az is igaz viszont, hogy számos kisebb-nagyobb jel mutat az elrománosítási tendencia folytatására (vezető funkcióban levő magyarok leváltása vagy nevük 2014. tél 63
