Külügyi Szemle - A Magyar Külügyi Intézet folyóirata - 2014 (13. évfolyam)
2014 / 4. szám - MAGYAR-ROMÁN KAPCSOLATOK - Lakatos Artúr: A román külpolitikai nyitás és Románia helyzete a szocialista táboron belül, magyar diplomáciai dokumentumok tükrében, 1965-1968
Lakatos Artúr hasonlított arra az embertípusra, amilyennek a szovjet írók a tipikus munkásvezetőket láttatni szerették volna: szegény munkásszülők gyermekeként maga is a vasútnál kapott munkát mint villanyszerelő, és vezérszerepet játszott a bukaresti vasúti műhelyek 1933-as tiltakozó megmozdulásában, amely a grivicai sztrájk elnevezés alatt vonult be a romániai kommunizmus történetébe. A részvétele miatt került a doftanai börtönbe, ahol elvtársai között gyorsan vezető szerepre tett szert. 1945-ben vált a párt főtitkárává, a kegyvesztett Fóris István helyett, és ezt a funkciót élete végéig megtartotta. A Sztálin és Josip Broz Tito közötti, blokkon belüli villongások és hatalmi harcok keretében sikeresen számolt le a párton belül az ún. „moszkovita" frakcióval, a szovjet vezetés passzív asszisztálása mellett. Gheorghiu-Dej erejét az ideológiai háttér helyett - ami az autodidakta egykori munkást kevésbé befolyásolt, mint értelmiségi „kollégáit" - az az elvtársi és baráti kör jelentette, melynek egysége, a kisebb-nagyobb belső torzsalkodások ellenére, élete folyamán soha nem bomlott meg, és melybe utódja, Nicolae Ceau§escu is beletartozott. A korszak román külpolitikájának legjelentősebb szakértői - Dennis Deletant, Lavinia Betea, Mihia Croitor és mások - egyetértenek abban, hogy annak a látszólag „különutas" külpolitikának, amely révén Ceau§escu világhírűvé vált, az alapjait Gheorghiu-Dej fektette le, a hruscsovi vezetéssel való konfliktusai következtében.7 Ugyanakkor Ceau§escu volt az, aki ezt a fajta politikát kiteljesítette, aminek köszönhetően a világhírre szert tett, ám e szerep túljátszása alapjaiban járult hozzá a romániai kommunizmus embertelen mivoltához és véres bukásához is. A legjobban talán Catherine Durandine francia történész foglalta össze mindezt a Ceau§escuról szóló, az irodalmi stíluselemekkel bőven élő, s a szubjektív hangvételt sem nélkülöző munkájában: míg Dej számára a szovjet-kínai törést követően a két pólus közötti egyensúlyozás reálpolitika volt, a túlélés céljából, ugyanez Ceau§escunak az a kedvező konjunktúra, melyben ő maga a lehető legjobban érzi magát, hiszen kezdeményezőként tud fellépni a sajátjánál jóval nagyobb erőkkel szemben.8 Ha Dej számára ez kényszerpálya volt, még ha mentőövet jelentő kényszerpálya is - a hruscsovi vezetéssel szembeni egyéni nézetkülönbségei miatt -, addig Ceau§escu élvezte ezt a helyzetet, hiszen úgy tudott egy időben független és szövetséges is lenni, hogy mindkét helyzet előnyeit megpróbálhatta kihasználni. Napjaink román történetírásában a Gheorghiu-Dej és Ceau§escu nevével fémjelzett hatvanas évekbeli külpolitika pozitív motívumként tűnik fel. Lavinia Betea szerint például az 1961-1964-es időszak eseményei révén Románia sikeresen hajtotta végre az átmenetet a csatlósi minőségből a független államiba, és ennek fő momentuma az 1964. áprilisi nyilatkozat volt.9 Akkor ugyanis Gheorghiu-Dej egy kelet-közép- európai szocialista ország vezetőjétől meglehetősen szokatlan hangnemben kritizálta a Szovjetuniónak a kubai rakéták kérdésében folytatott politikáját. Ezen azonban a következő évben már látványosan túltett utódja, hiszen 1965 szeptemberében a 46 Külügyi Szemle
